Azt gondolnánk, hogy a Dunát nekünk, magyaroknak nem kell bemutatni, ám Braňo Molnár, a magyar gyökerekkel rendelkező szlovák filmes olyan, pusztulásra ítélt oldalát tárja fel a magasztos folyónak, amit majdnem mi is megéltünk. Személyes hangvételű Utazás a Dunán című dokumentumfilmje július 21-én vasárnap 14 órától debütál a Viasat Nature műsorán. Ennek nyomán mutatja be a csatorna az óriási károkat okozó bős-nagymarosi vízlépcső szomorú történetét.

A Volga után – a maga 2850 km-ével – Európa második leghosszabb folyója a Duna. A bajorországi Fekete-erdőben ered, és a Fekete-tengerig tartó hosszú útján összesen 10 országot érint és további hétből gyűjt vizet. Az Ős-Duna valamikor a pliocén korban, évmilliókkal ezelőtt alakult ki, akkor még észak-déli folyású volt, később fordult csak nyugat-keleti irányba. A Kisalföldet nagyjából 2 millió évvel ezelőtt érte el, a Fekete-tengerig pedig csupán néhány tízezer éve jutott el. Deltája alig több tízezer évesnél és a legnagyobb az Európai Unióban; 45 különféle édesvízi halfajtának ad otthont és 1991 óta a világörökség része.

Braňo Molnár a Duna mellett nőtt fel. Nagyapja határtalanul lelkesedett a folyóért, ez az odaadás átragadt az unokára. „Egész életemben kapcsolatban álltam a természettel, különösen az Alacsony-Tátrával és a Dunával: életem javarészét itt töltöttem, kamerával a kezemben” – nyilatkozta filmje kapcsán, amelyben rendkívül személyes érzelmekkel mutatja be, mivé vált a folyó egy elátkozott terv és beruházás által.

A gabčíkovo-nagymarosi vízlépcső a Duna magyarországi és szlovákiai szakaszát érintette volna, a célja az energiatermelés és az árvízvédelem volt. A tervek része volt két duzzasztómű, egy erőmű (Bősnél) és egy vízlépcső (Nagymarosnál) építése is, amit 1986–90 között kívántak üzembe helyezni. Igen ám, de a beruházásra a magyar és a szlovák fél is anélkül bólintott rá, hogy annak környezeti és társadalmi hatásait megvizsgálta volna… Az építkezést szerencsére leállították, ám így is visszafordíthatatlan károkat okozott: a folyó lelassult, ülepedni kezdett, ami rengeteg szennyeződéssel jár.

Molnár sem hallja már azokat az énekeket, amiket az egykoron sebes folyású Duna dalolt neki gyerekkorában. „Először a fák kezdtek el pusztulni” – emlékszik vissza keserűen az 1992 őszét követő eseményekre. A fűzfák gyökerei nem bírták az állandóan vizes talajt – már amelyik egyáltalán megmaradt, hiszen a területrendezéssel betonfalak közé szorították a folyót, a part menti fákat pedig kiirtották. A betonon túl szennyeződéssel teli mocsarak jöttek létre, amiket a természetes áradások immáron nem tudtak elmosni. Az élővilág is megritkult. A horgászok-halászok panaszkodnak a drámaian csökkent halállomány miatt. A madárpopuláció is jóval alacsonyabb lett a fészekrakó helyek eltűnésével, és gyakorlatilag a madárvilág élelemforrása is elapadt: nyomuk veszett a rovaroknak a Dunát övező füves területek visszahúzódásával.

Járhattunk volna mi is rosszabbul, de hazánkban a Duna végül nagyjából érintetlen maradt, annak gazdag élővilágával együtt. És reménykedhetünk, mert úgy tűnik föl, a természet visszafoglalja a betonnal megerőszakolt partokat, és talán a folyó is elkezd egyszer úgy énekelni, mint a filmes fiatalkorában.