Másoktól tudtam meg évtizedekkel e gyorsportré megjelenése után, hogy fogalom volt a Smajkovszky név Győrött. Már a 19. században biztosan, mi több, talán már jóval előbb is a város polgárai voltak a Smajkovszkyak. A 20. századi egyik Smajkovszky fogalommá és a pontos munka, a szaktudás (felerészt talán még művészet is) megtestesítőjévé vált. Hangok és húrok között töltötte életét… Nem tudom, volt-e, van-e utódja s követője. Csak arra emlékszem sok-sok évtized után, hogy a győri Liszt Ferenc utcában (jó ideje visszanevezték Megyeháza utcának), egy félig pincehelyiségben volt a műhelye, átellenben kisiskolás alma materemmel, valahol e nagyon régi fénykép (foto: Jáki István) jobb oldalán, a közepe táján. (Az alábbi írás 1964. szeptember 2-án jelent meg a Győr-Sopron megyei napilapban.)

«Az apró műhelyben a fénycső körül cigarettafüst gyűrűzik. Jobbra, hátul, a sarokban szétszedett öreg harmónium porosodik. Előtte egy rövidzongora. Szép darab. És a hangja?

– Tessék parancsolni – szól a mester. Magas homlokú, szemüveges ember a zongora-, orgonakészítő és -hangoló. A cégtáblája közvetlenül a műhelybe levezető lépcső mellett áll.

Smajkovszky József.

A cégtábla fölött a mesterlevél és az iparengedély függ a falon.

– Egy pianinót szeretnék eladni – kezdem mondani jövetelem célját.

– Nincs pénze? – érdeklődik, aztán még hozzáteszi:

– Mert ha jó a zongora, el ne adja.

– Nincs hely a lakásban – magyarázkodom.

– A pianínó nem nagy, kis helyen is elfér – érvel a mester, s közben egy bécsi zongora klaviatúráját javítgatja. – Márkája? – kérdez rá hirtelen.

– Musica – felelek.

– Magyar, de nagyon jó – summáz.

– Kereszthúros, angol mechanikás. Mennyit ér?

– Ha jó karban van, nyolcat is kérhet érte. Nyolc-kilencezret. De azt tanácsolom, ha nem feltétlen szükséges, ne adja el. Jó lesz a gyerekeinek. Ki játszik rajta?

– A húgom meg én.

– No, látja! A kislány még biztosan szívesen tanulna tovább. Majd az ősszel, amikor megkezdődik az iskola.

Cégtábla (feltehetően) az 1930-as években a győri Megyeháza utca 20. számú házon, az egykori Zichy-palota épületén. (Foto: Jáki István)

– Meddig dolgozik ma este? – Hét óra is elmúlt már…

– Mindjárt végzek. Már csak ez van hátra – mutat az asztalon fekvő klaviatúrára. – Tegnap keveset dolgoztam, egy kicsit elmaradtam – magyarázkodik –, mással ment el az időm.

– Segítsége nincs?

– Nincs.

– Pedig nagyon szép szakma. Majdnem szórakozás. Zene. Gyönyörű hanggal megajándékozni az élettelen fadobozt. Egyéniséget ad a zongorának, lelket a zeneszerszámnak…

– Szép, szép ez, de nehéz is. – Helyére illeszti a kalapácsot. (Mint a patikusmérleg, olyan könnyedén hintázik a kalapács.) – Kezdetnek nem rossz – nyugtatja meg önmagát félhangosan a mester.

– A gyárban könnyebben keresi a kenyerét a fiatal. Nyolc órát dolgozik, utána szabad. Mi kevesen vagyunk már, sokat járunk vidékre… – toldja meg előbbi gondolatát.

– Szeret zenélni? Zongorázni, orgonálni? – kíváncsiskodom.

– Nem jó, ha a hangoló zenél is. A muzsikálás művészi fokon való művelésére gondolok. A zenész dallamot hall. Nekünk egy hangot kell mindig hallanunk, a tiszta zenei á-t vagy cé-t, meg a többit. És gyorsan kell azt az egy tiszta hangot meghallanunk, megtalálnunk. Különben a sok csavargatásból – hangolás közben így szabályozzuk a húr hosszát – jó nem származik. Kikészül a tőke… Hát akkor mára befejeztem – sóhajt egyet. Derekát kiegyenesíti, feltekint az ajtón át az utcára. Alkonyodik.

Térül-fordul a műhelyben. Köpenyét leveti, meghúzza a nyakkendője csomóját. Kezét, szemüvegét megtörli. Hazafelé készülődik. Villany, melegítő, víz rendben. Cigaretta eloltva. Mára végzett a mester.

– Jó éjszakát!»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)