(Berlini tudósítónk írja) George Grosz (*1893, Berlin, †1959, Berlin, közben 1933–59 USA) ikonikus olajfestményei megtalálhatók a világ legnagyobb modern múzeumaiban. Grosz különleges tehetség: a 20. század egyik kiemelkedő német–amerikai alkotója, grafikus, illusztrátor, színpadi tervező, a berlini DADA egyik alapítója, a kollázs meghonosítója a képzőművészeteben, kultúraterjesztő, marketingzseni az újkori színjátszás multimediális forradalmasítója. (A nyitó képen: George Grosz 1926-ban készült műve: Kint és bent.)
A jobb oldali képen: George Grosz talán utolsó portréképe 1959 júniusából. (Foto: Keystone/Getty Images.)
Tevékenységének az I. világháború óta mozgatórúgója a háború elleni tiltakozás, a társadalmi igazságtalanságoknak, az uralkodó osztály erkölcstelenségének kipellengérezése, a mindennapi élet abszurditásaira való figyelemfelkeltés. Ezzel természetesen minden korban, minden országban, ahol élt és dolgozott, sikerült kivívnia a hatalom haragját – lett légyen az a színpadképnek használt rajzai miatti kirakatper 1930-ban a weimari köztársaságban, vagy később, hajdani kommunista nézetei miatti üldöztetése a McCarthy-éra Amerikájában.
A vele egyidős Erwin Piscator német színházi rendező alapította avantgárd színház, a Piscator-Bühne hozta meg a Bertolt Brechttel való szakmai kapcsolatát, majd 30 éves barátság kezdetét. A színháztörténetben először ő alkalmazott háttérdíszletként a saját grafikáiból összeállított állókép-, illwetve filmvetítést, ami a Brecht által színpadra átdolgozott Švejk -dráma egyik művészi eleme volt.
Jómagam eddig inkább Otto Dyx (1891–1969) festőművész és az expresszionista Max Beckmann német festő, rajzoló, nyomdász, szobrász és író kortársaként az I. világháború utáni festményeit ismertem. Az 1950-es évekből megmaradt hajdani, közben kultúraszínhellyé avanzsált benzinkút nem messze a Piscator (ma Metropol) Színháztól, az egyesületi tulajdonban lévő Das Kleine Grosz Museum a hányatott sorsú művész rajongóinak zarándokhelye. Ott néztem meg ma a „Was sind das für Zeiten? (Micsoda idők?) – GROSZ, BRECHT, PISCATOR” című kiállítást, ami holnap, november 25-ér ér véget.
Egyben az egyesületi tulajdonban lévő múzeum is bezár. Végleg. Pénzhiány miatt. Kár. Nagy kár. Soha nem volt ennyire égetően aktuális valami, mint George Grosz munkássága. A kiállítás címe, ami egy Brecht idézet, sajnos a mai időkre is érvényes.
Közgazdászként nem vagyok hivatott George Grosz művészi nagyságát méltatni, ezért csak a személyes élményemről szólok. Az utolsó pillanatban látott ragyogó kiállítás azt a benyomást keltette bennem, hogy a sokszínű, a művészi alkotás sok területén tehetséges és rendkívül produktív művész egyszerre volt hallatlanul sikeres és egyben sikertelen. Hírnevét már az 1920-as években megalapította, szakmai sikerei elsősorban Németországhoz fűződnek. Noha amerikai korszaka nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mégis a múzeumigazgatók az USA tíz kiemelkedően rangos művésze között említik. A MoMA – a New York-i Modern Művészeti Múzeum egyike a világ kiemelkedően gazdag kortárs gyűjteménnyel rendelkező művészeti múzeumainak – fennállásának 10. évfordulója alkalmából rendezett jubileumi kiállításon Grosz nem emigráns művészként, hanem amerikaiként szerepelt. Ugyanakkor, sajnos, komor, apokaliptikus képei eladhatatlanoknak bizonyultak. És ennek ma is van tragikus jelzésértéke: a nagyszerű magánmúzeum nem piacképes, napjainkban már támogatásra sem számíthat.
Mindazontáltal csak sajnálni lehet, hogy „ez a kis nagy múzeum” (elnézést a fordításért, de nem lehetett kihagyni!), azaz Das Kleine Grosz Museum kénytelen (remélhetőleg nem egyszer s mindenkorra) bezárni. Nem szeretném unokáimnak úgy megmutatni az épületet, hogy szerénységem volt, aki az utolsók között gyönyörködhetett a legutolsó kiállításában.
