Hétvégére szórakoztató olvasmány Tuscher Tündétől, aki újságíró, író, rádiós és tréner, hosszú évek óta Angliában él és eljuttatott egy részletet készülő könyvéből, amely felidézi az 1980-as éveket, pontosabban egy nyaralás históriáját.

Sirályok
Nekünk a bolgár tengerpart volt a Riviéra. Oda jártunk a barátnőimmel minden nyáron a
nyolcvanas évek végén. Nem volt menő. A „jobb emberek” akkor is inkább Jugoszláviában
nyaraltak. De nekünk Bulgária épp megfelelt — minden igényünket kielégítette, egy kivétellel:
vásárolni nem lehetett, nem volt mit. A szokásos rózsaolaj–faragott doboz–népi hímzés
szuvenír-szentháromságot inkább kihagytuk. Ajándékba általában Pliska nevű bolgár konyakot
hoztunk haza.
De nem is ez volt a lényeg.
Mi elsősorban a tenger miatt jártunk oda. Meg azért is, mert Bulgária megfizethető volt.
Elképzelhetetlenül olcsó. Úgy éreztük, bármit megengedhetünk magunknak: leülhettünk a terülj-
terülj asztalkámhoz. Napfény, sós tengervíz, jó levegő — és ezen túl sok minden más is.
A bebocsátást a paradicsomba az jelentette, hogy a MÚOSZ, az újságíró-szövetség tíznapos
üdüléseket kezdett szervezni Várna mellett, a Zsurnaliszt nevű tengerparti nyaralóba. Ez a hely
kifejezetten arra lett kitalálva, hogy a szocialista tábor újságíróit és családtagjaikat lássa vendégül.
A hírek gyorsan terjedtek: szuper hely, közvetlenül a tengerparton, saját stranddal, napi
háromszori étkezéssel. A konyhás nénik néhány Amo szappannal lekenyerezhetők, és akkor
mindig van repeta. Este pedig élőzene szól a bárban.
Kézenfekvő volt: vágjunk bele! Nekünk való helynek tűnt.
Érkezés után egyből rohantunk le a tengerpartra. Adrienn — aki azóta is állandó partnerem
minden utazásban és kalandban — egyszer csak megállt és megszólalt:
– Hol van itt a nudi? Meg kéne találni.
Nem kellett sokáig keresgélnünk. A nudista strand pont a mi partszakaszunk mellett volt, csak
egy magas vaskerítéssel választották el tőlünk. Soha nem jártam előtte nudista strandon, még
Délegyházán sem, de a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy megnézzük, mit tartogat
számunkra az itteni fürdőruha-mentes plázs.
Ahogy kell, szépen átmásztunk a kerítésen, és egy teljesen új világ tárult fel előttünk.
Eleinte csak néhány ember lézengett ott, főként helyiek. Arra gondoltunk: ez jó. Nem turistahely.
Lepakoltunk, kiterítettük a fürdőlepedőinket, és rohantunk be a vízbe. Mikor visszajöttünk, azon
morfondíroztunk, mit lehet itt csinálni az úszáson és napozáson kívül — mert az elég sovány
program egy egész napra.
Gondoltam egyet, elővettem a gondosan bekészített játékszereimet. Ötletes logikai játékokat
hoztam magammal: színes műanyagból és fából készült darabokat, amik pont belefértek a
bőröndbe.

Pillanatokon belül körénk gyűltek a helyiek — az „őslakosok” — és hamarosan be is
kapcsolódtak a játékba. Egyre többen jöttek. A játék vonzotta az embereket, és azon vettük észre
magunkat, hogy pezsgő élet alakul ki körülöttünk.
Nyelvi nehézségeink sem voltak. Valami cseh–orosz keverék nyelven egész jól kommunikáltam a
helyiekkel, akik főleg csinos, kisportolt, huszonéves fiúk voltak. Később megtudtuk, hogy ezek a
fiúk egész télen és tavasszal arra gyúrtak, hogy nyáron minél több laza erkölcsű turista hölgy fejét
elcsavarják. Csapatostul járták a partot, és a helyi népnyelv csak így hívta őket: sirályok.
Ők is prédára lestek — akárcsak a tengeri madarak.
A mi sirályaink aktívan hozzájárultak a nudista strand közösségi életéhez. Hoztak friss halat,
helyben gyűjtött kagylót, és egy rögtönzött tűzhelyen megsütötték a zsákmányt. Mindenki kapott
belőle — mi is, természetesen. Volt, hogy nem is kellett visszamennünk ebédelni: jól laktunk a
tenger gyümölcseivel. Ilyenkor még tovább maradtunk a parton.
Aztán elvonultunk vacsorázni, és vacsora után jött a nagy kérdés:
– Mit csináljunk ma este?
Egyik nap azt mondtuk: jó, akkor most megnézzük, milyen az éjszakai élet Aranyhomokon, a
hozzánk legközelebb eső szállodasoron.
A tenger sós párája estére sem ülepedett le, csak szelíden úszott tovább a levegőben, mint valami
könnyű emlék, ami velünk marad — amit nem lehet és nem is érdemes elfelejteni. Úsztunk,
napoztunk, ettünk, ittunk, nevettünk egész nap — de számunkra az este volt az igazi élet.
A nyolcvanas évek végén az egész parton egyetlen valamirevaló éjszakai szórakozóhely volt: egy
elegáns koktélbár. Volt pezsgő, volt zene, volt műsor — volt élet. Egy hibája volt: az asztalok
hetekre előre le voltak foglalva.
Adriennnel ketten mentünk, mint mindig. Csinosak voltunk, napbarnítottak, és főleg:
magabiztosak. Adrienn mondogatta is a kedvenc szövegét:
– Tündém, ha te valamit nem tudsz elintézni, akkor azt nem is lehet.
Megköszöntem a belém fektetett bizalmat, és igyekeztem nem csalódást okozni.
Beültünk, ahogy kell. Odaültünk középre — nem a sötét sarokba, ahol senki sem lát. Rendeltem
egy üveg pezsgőt. Egyértelmű volt. A pincér odalépett, kibontotta — ügyesen, szinte veszteség
nélkül. Aztán pár perc múlva megjelent az üzletvezető. Udvarias volt, de határozott:
– Sajnálom, hölgyek, de ide csak foglalással lehet beülni.
– Elnézést — mondtam. – Mi turisták vagyunk. Nem ismerjük a helyi szokásokat. De most már
itt vagyunk, rendeltünk, kihozták az italunkat. Innentől mi az önök vendégei vagyunk. És mi nem megyünk sehova. Legfeljebb a rendőrökkel vitet el minket. De azt ugye maga sem szeretné. Nagy
botrány lenne belőle.
Adrienn a maga nyugodt, elegáns módján bólintott — nem értette, miről beszélek, nem is kellett.
Úgy ült ott, olyan sziklaszilárdan, mint egy kőszobor: nem rángathatsz ki minket ebből a
jelenetből, mert ennek a darabnak mi vagyunk a főszereplői. Legalábbis erre az estére.
Az üzletvezető motyogott valamit, aztán elment. Maradtunk.
Elkezdődött a műsor. Smooth jazz, táncosok, bárzongora — minden, amit csak nyugati filmekből
ismertünk. És mi ott ültünk, pezsgőt kortyoltunk, és megérkeztünk a saját filmünkbe.
Fél óra múlva újra odalépett hozzánk az üzletvezető. Ezúttal kérdezett is — rossz angolsággal:
– Would you mind if a gentleman joins you?
Adrienn rám nézett. Megvontam a vállam.
– Jöjjön. Miért ne?
A férfi megjelent: elegáns, határozott, mosolygós. Fehér ing, jól szabott zakó. Bemutatkozott,
majd rendelt még egy üveg pezsgőt — saját költségre. Mesélt, kérdezett, jól megtáncoltatott
minket, egyiket, aztán másikat.
Hab a tortán: mikor jött a néni a szokásos piros rózsákkal, rögtön kettőt vásárolt, és nekünk adta.
Egyáltalán nem volt tolakodó, nem volt nehézkes. Csak… jelen volt. Ahogyan James Bond tud
jelen lenni.
Az est végére mindannyian kicsit megemelkedtünk a földtől. Pezsgő, zene, tánc, tengerparti
éjszaka. Aztán jött a taxi. Hazavitt bennünket — úgy, mint egy úriember. A számlát ő rendezte.
Útközben, valahol a parkolóban vagy a szálloda előtt, mintegy mellékesen megemlítette:
– Tudjátok, ti imádni valóak vagytok. De… én igazából… a férfiakat szeretem.
– Az útikönyv szerint ez a hely kedvelt volt a közösségünkben. Azt reméltem, találok valakit.
Mosolygott. Mi is. Nem lepődtünk meg. A világ akkoriban másként működött, de azon az estén
mi mindennel és mindenkivel szemben elfogadóak voltunk.
Nem találta meg, akit keresett. Minket talált meg helyette. És jól tette.
A tökéletes estéből így lett egy olyan történet, amit azóta is szívesen elmesélünk.
Ha azt hiszed, kedves Olvasó, hogy ezt már nem lehet überelni, akkor nagyon tévedsz.
A valaha volt legjobb bolgáriai történetet Déri Jánostól hallottam — tudjátok, a tévéstől. Az
utánozhatatlan, megunhatatlan riporter-műsorvezetőtől.

Déri János. Van-e, ki e nevet nem ismeri?
Talán a fiatalabbak között. Isten áldotta tehetség volt, korán ment el, de szerencsére maradtak tőle
ilyen kincsek…
Szóval, Déri és egy haverja nyaraltak Bulgáriában. Aranyhomok. Nyolcvanas évek. Akkor,
amikor az még valami volt. Napközben strand, pancsolás, sör, röhögés, csajozás — minden, ami
kell. Nem volt még mobil, se Tinder, de valahogy mindig történt valami. Vagy épp ezért.
Egyik nap becsúszik két német turista lány. Szőkék, nevetősek, amolyan céltudatos fajta. Nincs
sok cicó, este már külön szobák, külön élmények. Hosszú, kellemes, élménydús éjszaka,
mondhatni.
Reggel jön a búcsúzkodás. Déri már húzná fel a nadrágját, amikor a lány — az ő éjszakai partnere
— odalép a ruhásszekrényhez, szétnyitja az ajtót, és teljes természetességgel így szól:
– Válassz egyet! Biztos találsz olyat, ami a méreted.
Déri csak néz.
– Micsoda?
– Egy öltönyt. A tiéd. Búcsúajándék.
És tényleg. A szekrényben ott lóg vagy egy tucat férfiöltöny. Vállfán, frissen vasalva, méret
szerint.
A lány folytatja, kedvesen, közvetlenül:
– Tudod, mi németek jól szervezők vagyunk. A barátnőmmel nyár elején vettük ezeket az
öltönyöket. Leárazáson. Tudtuk, hogy minden éjjelre találunk majd egy kedves fiút. Nektek
vettük őket. Előre.
Déri csak pislog. Aztán valahogy felöltözik, elfogadja. És miközben sétál lefelé, azon
gondolkodik:
a másik srác is kapott vajon?
Persze, hogy igen. A haver is öltönyben jelenik meg a reggelinél. Ketten ülnek kávéval a
teraszon, napszemüvegben, és próbálják feldolgozni a helyzetet.
Összetévesztették őket a helyi sirályokkal. Volt mit megemészteni.

Déri csak annyit mondott a végén, a rá jellemző száraz humorral:
– Arra azért tényleg befizettem volna, amikor a bolgár srácok ősszel, a következő rendezvényen
egyenként megjelennek ugyanabban az öltönyben.

Tuscher Tünde