Motto: „Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek!”
(Márai Sándor: Füves könyv)

A karácsony érzékeny téma. Mindenki készül rá, várja, aztán amikor eljön, gyakran nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Nekem sajnos sokáig ez volt a tapasztalatom. Nem mondanám, hogy gyerekkoromban ne lettek volna jó karácsonyok. Voltak. Csak éppen ritkák. Ahogy ritkák az igazán jó ünnepek is, amelyek nem a naptár szerint történnek, hanem egyszer csak beállítanak az emberhez, mint egy régen látott, kedves vendég.

A kezdetek

A legkorábbi, igazán jó karácsonyaim Pécelhez kötődnek. A vasúti sínek mellett laktunk, közel Budapesthez, mégis valahogy távol mindentől. Négy-öt évesen nem az ajándék volt a fontos, hanem a készülődés. A konyha melege, a süteményillat, anyám ronggyá olvasott régi szakácskönyve – amit a mai napig őrzök –, benne a Váncza sütőporos receptekkel.

A zserbó, a diós-mákos bejgli és a sós-édes teasütemény elmaradhatatlan volt. Csakúgy, mint a gazdagon bezöldségezett húsleves és a töltött káposzta, amely órákig főtt, mintha az időt is lassítani akarná.

És a hó. Akkoriban karácsonykor mindig volt hó. Szánkóztunk – pontosabban apám húzott, én meg utaztam, és bámultam a téli világot. Amikor visszaértünk, ott állt a fenyő a nagyszobában. Óriásinak láttam. Csillogott, ragyogott. A szaloncukor íze csalódás volt – azért nem kell ugrálni, ezt hamar megtanultam –, de a csokoládédíszekért érdemes volt kapaszkodni. A jégvirágos ablakok mögött működött a varázslat. Még énekeltünk is a fa körül.

Amikor vége lett

Aztán egyszer csak vége lett.
Apám kitalálta, hogy most már nagy lány vagyok. Nem kell fa, nem kellenek ajándékok. Nem kérdezett meg. Egyszerűen eldöntötte. A karácsony minimalista lett, majd gyakorlatilag megszűnt. Kabátot kaptam, csizmát, amikor közeledett a tél. Szükséges dolgokat. Ami ugye nem ajándék.

A varázslat eltűnt, és vele együtt valami más is: a várakozás. Nem volt mire várni. Szomorú érzés, amikor remény sincs arra, hogy jöhet valami meglepetés. Közben az unokatestvéreméknél azt láttam, hogy ott hatéves kor után is jön a Jézuska. Balázs, az iskolában gyengén muzsikáló unokatestvérem, ajándékhegyek között ült. Én, a színjeles tanuló, nem kaptam semmit.
Valami itt nincs rendben – gondoltam. Később hallottam egy mondatot, amit az élet sokszor megerősített: az élet igazságtalan. JFK mondta. Milyen igaza volt.

Csalódott voltam, dacos, szokásommá vált hazudozni. Az iskolában, a családban, mindenütt. „Könyveket kaptam” – mondtam. Közben nem kaptam semmit. Ugyan a téli szünetekben elkezdtünk utazgatni, mégsem kárpótolt sem Berlin, sem Drezda, sem Prága. A karácsony nem alkalmilag veszett el, hanem végleg.

Felnőtt karácsonyok

Felnőttként sem lett jobb. A házasságomban az ünnepek nem kaptak szerepet. A férjem – akárcsak az apám – nem volt barátja az ünneplésnek. Ő síelni szeretett. Már szeptemberben azt tervezte, hová menjünk télen. Én rettegtem a síléceken, de menni kellett.
Egyetlen kivétel volt: egy közös karácsony a barátokkal a Magas-Tátrában, egy Zdiár nevű faluban. Késő este kimentünk a hegyoldalba, tüzet raktunk, kolbászt és szalonnát sütöttünk. Körülöttünk kétezer méteres csúcsok, felettünk a csillagos ég. Az arra járók dudáltak, integettek, mi pedig csupa szépet kívántunk egymásnak. Egy hirtelen ötletből ünnep született. Egyszeri csoda, de valódi.

Később, amikor a házasság már emlék volt, azt hittem, visszakapom a karácsonyt. Tévedtem. Az új párom szerint a karácsony humbug – ahogy Dickensnél Ebenezer Scrooge mondja. Nem ünnepeltünk. Fenyőfa helyett mikulásvirág volt. Viszont mesélt a gyerekkori angol karácsonyokról, az anyjáról, a konyha királynőjéről, a pulykáról, a köretekről, a karácsonyi pudingról. A bőségről.
Nekem ezek a történetek mutatták meg először, milyen is lehet az ünnep másképp.

Amikor megértettem

Aztán történt valami egészen más. Barátaim évek óta karácsonyi ajándékdobozokat készítettek szegény sorsú gyerekeknek. Beszálltam én is. Egy délután körbejártam az adományboltokat, elmondtam, mire készülök. Amikor visszamentem, mindenütt ajándékok vártak.

Otthon dobozoltam, címkéztem. Végül a padlótól a plafonig érő dobozhegy mellett álltam. Egy barátom kifizette a szállítást. Így történt, hogy szinte csak a munkámat adtam bele, mégis örömet vittem ismeretlen gyerekek tucatjainak.
Ott értettem meg először igazán: az ünnep nem attól ünnep, hogy várjuk, hanem attól, hogy létrehozzuk.

Elhatározás

Ezért döntöttem úgy, hogy nem várok tovább. Az idei karácsony a túlélésről szól. De jövőre nálam lesz a terülj-terülj asztalkám. Meghívom a barátokat. Én főzök. Lesznek ajándékok. Nem kell feltétlenül fenyőfa, de figyelem és szeretet annál inkább.
Nem tökéletes karácsonyt tervezek, hanem igazit. A régi karácsonyok szellemei – a jók, a rosszak, az elrontottak – ott ülnek majd velem. De nem ők döntenek. Most először én. És én azt mondom: szeretem a karácsonyt.
Legyen Karácsony!