Forrás: mta.hu A Magyar Tudományos Akadémia új elnöke Pósfai Mihály lett. Főtitkárrá Kecskeméti Gábort, főtitkárhelyettesnek pedig Kovács Ilonát választotta az Akadémia legfőbb döntéshozó testülete. A megválasztott vezetők 2026. június 1-én lépnek hivatalba. Pósfai Mihály geológus, akadémikus, egyetemi tanár, kutatási területe az ásványtan, ezen belül a „környezeti ásványtan”, az élő szervezetekben képződő mágneses nanokristályok tulajdonságainak és képződésének tanulmányozása. Pósfai elnöki proramja a folytonosság és az óvatos megújulás kettősére épít. Szerinte az MTA az elmúlt évek intézményi és finanszírozási átalakulásai után bizonyította életképességét, ezért a jövő egyik kulcsa nem a radikális szerkezeti változtatás, hanem a meglévő értékek megerősítése és tudatos továbbfejlesztése.
A program alapvetése, hogy az Akadémia sajátos, történetileg kialakult szerepe pótolhatatlan a magyar tudományos életben. Pósfai hangsúlyozza: az MTA egyszerre tudományos köztestület, nemzeti intézmény és a tudomány hitelességének őrzője. Ebből következően működését nem lehet pusztán adminisztratív vagy politikai logikák mentén újraszervezni; megőrzendő autonómiája a tudományos minőség egyik garanciája.
Kiemelt célként jelenik meg a szervezet belső működésének javítása. Pósfai szerint az Akadémián belüli kommunikáció és együttműködés erősítése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a különböző tudományterületek és testületek hatékonyabban tudjanak közösen fellépni. A program ezért nagy hangsúlyt helyez az átláthatóság növelésére, a döntéshozatali mechanizmusok világosabbá tételére és a tagság szélesebb körű bevonására.
Az elnök külön fejezetben foglalkozik az MTA és a kormányzat kapcsolatával. Álláspontja szerint az elmúlt időszak feszültségei után egy kiegyensúlyozottabb, partneri viszony kialakítására van szükség. Ez azonban csak akkor lehet működőképes, ha az Akadémia megőrzi szakmai függetlenségét, miközben nyitott marad az együttműködésre a közpolitikai kérdésekben. Pósfai ennek kapcsán az MTA „nemzeti tanácsadó” szerepének megerősítését tartja kulcsfontosságúnak: az intézménynek aktívan kell hozzájárulnia a társadalmat érintő stratégiai döntések tudományos megalapozásához.
A program hangsúlyos eleme a tudomány társadalmi beágyazottságának erősítése is. Pósfai szerint az Akadémiának világosabban és érthetőbben kell kommunikálnia a kutatási eredményeket, valamint határozottabban kell fellépnie az áltudományos nézetekkel szemben. A tudomány iránti közbizalom fenntartása – véli – nemcsak szakmai, hanem közéleti feladat is.
Stratégiai kérdésként jelenik meg a hazai kutatási rendszer szereplőivel való együttműködés. Pósfai nem a korábbi intézményi struktúrák visszaállításában látja a megoldást, hanem abban, hogy az MTA, az egyetemek és a kutatóhálózatok között szorosabb, koordináltabb kapcsolat alakuljon ki. Ez szerinte lehetővé teszi, hogy a magyar tudomány nemzetközi versenyképessége erősödjön, miközben a rendelkezésre álló erőforrások hatékonyabban hasznosulnak.
Összességében Pósfai Mihály programja kiegyensúlyozott, stabilitásra törekvő irányt rajzol ki. Nem ígér gyors fordulatot vagy látványos átalakításokat, inkább az intézményi működés finomhangolásában, a kapcsolatok rendezésében és a tudományos szerep tudatos erősítésében látja az Akadémia jövőjének biztosítékát. Az elképzelés így egyszerre szól a belső konszolidációról és arról, hogy az MTA újra láthatóbb, meghatározóbb szereplővé váljon a magyar közéletben.
