Történelmi tény, hogy a páneurópai pikniket – az Európa keleti és nyugati felének egyesítését szolgáló békedemonstrációt –  az akkor ellenzéki Magyar Demokrata Fórum debreceni és soproni, a Szabad Demokraták Szövetsége, a Fidesz és a kisgazdapárt soproni szervezetei kezdeményezték a páneurópai eszme élharcosa, Habsburg Ottó és a reformpolitikus Pozsgay Imre védnökségével.


A mai évforduló adott alkalmat az osztrák napilap, a Die Presse tudósítójának, Peter Bognarnak arra, hogy interjút készítsen a Magyar Népköztársaság utolsó miniszterelnökével, Németh Miklóssal. Az egykori magyar politikus a tudósítónak a többi között elmondta: 1989. augusztus 25-én titkos találkozó zajlott le Helmut Kohl német kancellár, Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter, valamintNémeth Miklósmagyar miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter részvételével a Bonn melletti Gymnich-kastélyban. (Az ősi falak között volt akkoriban a nyugatnémet kormány vendégháza.)

Részlet a Die Pressében megjelent interjúból:

„Horn Gyula külügyminiszterrel utaztam Gymnichbe – mondta Németh. – Elmondtam Kohlnak, hogy szeptemberben meg szeretnénk nyitni az osztrák határt a Magyarországon tartózkodó, százezernél több NDK-menekült előtt. Erre ennek a hatalmas termetű férfiúnak könnyek szöktek a szemébe. Legalább háromszor megkérdezte: mit szól ehhez Gorbacsov? „Semmit” – hangzott a válaszom. Két héttel később, szeptember 10-ről 11-re virradó éjjel aztán bekövetkezett a határnyitás.

Az újságíró közbevetésére – állítólag Horn Gyula kijelentette, hogy ő volt, aki a határnyitást Kohllal és Genscherrel közölte – Németh Miklós kijelentette:

„Ez képtelenség. Nézzen csak utána Helmut Kohl emlékirataiban. Gyula ismert volt arról, hogy az előtérbe tolta magát.”

Mit tenne másként, ha visszaforgathatná az idő kerekét? – hangzott az interjú utolsó kérdése.

„Valószínűleg magam állnék a kamerák elé, hogy Vranitzkyval (az akkori osztrák kancellárral – a szerk.) együtt vágjam át a határkerítést.” (azaz a vasfüggönyt – a szerk.)

Gyakorló újságíróként, az akkor különösen tekintélyes Magyar Hírlap egyik külpolitikusaként volt szerencsém közelről, tudósítóként követni a keletnémet exodust, az NDK belpolitikáját, a bonni reagálásokat, az osztrák bel- és külpolitikát, részt venni a vasfüggönybontás hivatalos (miniszteri) aktusán, kollégáimmal együtt kávé mellett (héttér)beszélgetni Horn Gyula külügyminiszerrel a többi között a magyar–osztrák kapcsolatok, az egyre sokasodó keletnémet „turisták” jövőjéről és a helsinki elvek mentén egységesülő Európáról.

Horn igen gyakran hivatkozott arra, hogy a külügyi tárca valamennyi lépését szigorúan összehangolja a végrehajtó hatalom első emberével, azaz Németh Miklóssal, „mert csak együttesen, egyfelé húzva tudunk eredményesek lenni”. Egyszer sem tapasztaltam, hogy – akkori kifejezéssel – Horn „partizánkodott” volna vagy egyes szám első személyben méltatta volna önmaga érdemeit. Nem ismerte a „mi lett volna, ha…” meg a „mit tettem volna, ha…” fordulatokat. Viszont minden lehetséges helyzetben törekedett a magyar érdekeket szem előtt tartó kompromisszumra és távol állt tőle a konfrontáció „…mert az sosem vezet el bennünket a kívánt célhoz”.

Hornt különösen nagyra tartotta, tartja a (nyugat)német politika és a német közvélemény. Minden bizonnyal nem a véletlen, nem a hirtelen fölbuzdulás sarkallta a baden-württembergi Wertheim város vezetését arra, hogy még életében utcát nevezzen el Horn Gyuláról. A különösen hosszú Gyula-Horn-Strasse közelében még ilyen utcák vannak csokorban: Willy-Brandt-Strasse, Charles-de-Gaulle-Strasse, Karl-Carstens-Strasse, John-F.-Kennedy-Strasse, Ludwig-Erhard-Strasse, Johannes-Rau-Strasse… Nem akármilyen szomszédság. (Érdemes a térképre kattintani!)

Nem tisztem, hogy tanácsokat adjak a Magyar Népköztársaság utolsó és a Magyar Köztársaság első miniszterelnökének, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága, majd Politikai Bizottsága egykori tagjának, később az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank alelnökének… Ennél sokkal nagyobb tisztelője vagyok, és igen nagyra tartom hazaszeretetét, emberi, elvi, politikai, politikusi fejlődését, amivel kiérdemelte milliók nagyrabecsülését itthon, Németországban és nagyvilágban egyaránt. Németh Miklósról természetesen a szövetségi köztársaság sem feledkezett meg egy pillanatra sem: 2001-ben Johannes Rau államfő a Német Szövetségi Köztársaság Nagykeresztje kitüntetést adományozta neki az NDK-menekültek előtt 1989-ben történt határnyitásban játszott szerepe elismeréséül.

Mindezek fényében értelmezhetetlennek tartom a volt kormányfő kijelentését a Die Presse mai interjújában – „Gyula ismert volt arról, hogy az előtérbe tolta magát”. Miért kell dehonesztáló szavakkal minősíteni egy olyan embert, aki nem tud védekezni, nem tud cáfolni, hiszen éppen 14 hónap óta már halott? Nehezére esett volna – a történelmi igazsághoz, a valósághoz minden bizonnyal közelebbi megfogalmazás –, ha helyette elegánsan azt mondja: mi, magyar politikusok, együtt jelentettük ki, hogy megnyitjuk a határt. Ezt követeli tőlünk a humanitás, a tisztesség, kor, a történelem…