Egy híján negyven eztendővel ezelőtt, 1985 nyarán e sorok íróját a Népszabadság négy évre Berlinbe küldte tudósítónak. Bő évvel előtte még a Magyar Televízióban dolgoztam, ottani kapcsolataim is elevenek maradtak, így azután az MTV szaklapja, a Telehír idővel felkért, hogy foglaljam össze volt kollégáimnak az NDK-beli tévénézés tapasztalatait, szokásait. Ezek megértek egy terjedelmesebb cikket, minthogy az első (és mindmáig utolsó) „német munkás–paraszt állam” gyakorlata e témakörben is jócskán eltért a „testvérországoktól”. (A képen: Sandmann, a keletnémet gyerekek legendás estimese-figurája; nemzedékek nőttek föl e bájos álommamó néhány perces mesefilmjein.)

Az NDK-t nyugatról ölelő másik német állam tévéadói szinte az egész keleti szomszédot beterítették műsoraikkal, amelyek erőteljes nyugat-berlini közvetítéssel a lengyel határig foghatóakká váltak. Szinte csak az Elba felső szakasza, Drezda környéke maradt mentes „az imperialista propagandától” – a szerencsésebb keletnémetek ezt a vidéket illették szánakozva a „Tal der Ahnungslosen” (a mit sem sejtők völgye) nem túl hízelgő elnevezéssel…

Nálunk is hatalmas sikert aratott az NDK történelmi tévéfilmsorozata,

a Szászok fénye, poroszok dicsősége

Engedje meg az olvasó, hogy kissé messzebbről kö­zelítsem meg voltaképpeni mondanivalómat. Midőn két, régi, pesti tévés barátom Berlinben járt, s engem is meglátogatott, büszkén mu­tattam be nekik (mintha az én érdemem volna) az akkor – két éve – még új, multi­rendszerű Grundig színes té­vémet, amely nemcsak az itt általánosan használt PAL–SECAM norma szerint mű­ködik, de fogja (és transz­kódolja) az amerikai NTSC, valamint a brit rendszerben sugárzott műsorokat is, s természetesen veszi a képújságot (már ahonnan adják, mert az NDK tévében nincs ilyen). Az egyik vendégem, egy rendező elismerően álla­pította meg: „Öregem, ezt nálunk odahaza egy emelet tudja…”

Meg lehet persze kérdez­ni, hogy mire jó ez a nagy flanc: hol van innen Ame­rika? Nos, nincs is olyan messze – a városközpont­ban fekvő szolgálati laká­somtól talán tíz kilométerre délnyugatra. Ott van ugyanis a Nyugat-Berlinben állomá­sozó amerikai erők főhadi­szállása, onnan sugározzák

az Army katonái, tisztjei és azok családtagjai számára a műholdról levett, valamint saját készítésű anyagokból itt összeállított egész napos műsort – természetesen NTSC-rendszerben. Ugyan­csak fogható Nyugat-Berlinből a brit megszálló, vagy ahogy ők finoman fogal­maznak: védőhatalom tévé­műsora. Ezt jóval gyengéb­ben, kisebb energiával szór­ják, viszont „megfejelik” a BBC képújságával is. S végül a város északi kerületeiből a frankofon űrműsort, a TF5-öt továbbítja a francia erők reléállomása.

Az NDK tévéhíradójának, az Aktuelle Kamerának bejelentkező képe. Gyakorlatilag nézhetetlen volt: protokoll- és termelési hírek töltötték meg, jócskán hirdetve a szocializmus és országainak dicsőségét, élén a Szovjetunióval és az NDK-val.

Az átlagos NDK-állampolgár (amennyiben Berlin­ben vagy annak környékén lakik) a fentebb felsorol­takból legfeljebb a francia adást élvezheti, mert azt ugyanolyan SECAM-rendszerben (nyugati SECAM!) szórják a vevőkészülékek fe­lé, mint amilyenben az NDK televíziója is sugároz. Ennek a rendszemek más a hango­lása, mint például a mienknek Magyarországon, ezért ha egy magyar az NDK-ban vesz színes tévét, azt a ha­zavitelt követően át kell hangoltatnia. A nyugatné­met multin természetesen a „Kelet-SECAM” is prog­ramozható. (Egyébként – információim és tapasztala­taim szerint – az NDK-ban az adlershofi tévéköz­pontban minden PAL-ban történik, csak a végső fá­zisban váltanak át SECAM-ra.)

Az előbb vázolt techni­kai nehézségek dacára a szo­cialista német állam lakosai nem különösebben bánkód­nak amiatt, hogy az angol és az amerikai adást nem nézhetik (többségük legfel­jebb csak sejti, hogy létez­nek), hiszen „kárpótlásul” akadálytalanul vehető négy német nyelvű nyugati mű­sor is. Az ARD és a ZDF mellett a nyugat-berlini ál­lomás: az SFB és az NSZK északi tartományaiban mű­ködő többi adók egyesített programja, a „III-as” is fogható. Ezenkívül újabban a tévéhullámokkal túlzsúfolt berlini éterben megjelent a SAT1, ez az eredetileg már a direktszóró műhold­ra tervezett (ám az ismert technikai malőr miatt „odafentről” még meg nem kez­dett) műsor is, földi adóról sugározva. A SAT1 legújab­ban már reggeltől estig je­len van a képernyőkön, ő kezdte el a „reggeli­hez szánt” nyugatnémet tévéprogramot is.

Az általában kitűnő mi­nőségben, profi színvona­lon készülő nyugatnémet és nyugat-berlini politikai, kulturális, sport- és egyéb műsorok folyamatos kihívást jelentenek az NDK te­levíziósai számára. A Femsehen der DDR mun­katársai természetesen min­den, rendelkezésükre álló eszközzel igyekeznek ennek a kihívásnak megfelelni – s ezek az eszközök nem szegényesek. Ha csak a nagyszámú sportközvetítést vagy a köz­kedvelt revüműsorok (pl. Ein Kessel Buntes) techni­kai ellátottságát, csillogó díszleteit, pazar jelmezeit, nagy létszámú tánckarait fi­gyeljük, láthatjuk: nem „kódis” tévével akadt dolgunk. Adatokat a műszaki és az anyagi körülményeikről, saj­nos, nem áll módomban köz­kinccsé tenni – a berlini NKO (=nemzetközi kapcsolatok osztálya) mindeddig nem tu­dott nyilatkozóképes interjúalanyt felhajtani – de ele­gendő végignézni néhány in­formációs műsorukat, s vi­déki és külföldi tudósítóik számából és felszereltségé­ből is le lehet vonni holmi következtetéseket.

A fontosabb fővárosok­ban (Moszkva, Bonn) egész csapatot működtetnek, a ki­sebb helyeken állomásozó tudósítók pedig több orszá­got is „coverolnak”. (Az NDK TV budapesti tudósí­tója benyomásaim szerint szinte gyakrabban jelentke­zik Ausztriából, mint tő­lünk. Országos pártértekez­letünk első napján például Bécsből számolt be – kü­lügyminisztere ottani akti­vitásáról. )

Az Ein Kessel Buntes című, kéthavonta jelentkező revűműsorával viszont fölvette a versenyt valamennyi nyugati csatorna hasonló programjával. A tévé balettkara a párizsi Moulin Rouge-ban is megállta volna a helyét; az Ein Kessel Buntes-ban nem politizáltak, és helyet adtak az éppen legmenőbb nyugati sztároknak is.  

Amikor pedig az NDK első számú politikusa tesz külföldi látogatást, akkor esetenként előkerülnek a filmkamerák is – az ott­hon maradottaknak, mert a szépszámú operatőri külön stáb a legjobb technikát el­viszi. Főként Honecker pe­kingi, majd pedig bonni út­ja idején volt részük az NDK nézőinek kitűnő, átfo­gó, élő közvetítésekkel dúsan átszőtt tudósításokban.

Ez a sok szempontból úttörő jelentőségű és min­denképpen egyedülálló nyugatnémet út nagy próbája volt az NDK televíziója és az NSZK-tévék kooperációs készségének is. A jelek sze­rint a DDR-Fernsehen stábja jól együtt tudott működni a túloldali kollégákkal Bonn­tól Münchenig. Az élő kap­csolásokat a nyugatnéme­tektől emelték át, a látoga­tást követően pedig az NDK-tévében is bemutatták a ZDF „Itt járt Honecker” című egyórás, keményen ob­jektív dokumentumfilmjét.

Ez az egy évvel ezelőtti politikai eseménysorozat – állítom – egyfajta vízválasz­tó német földön a televízió­zás történetében is. Azóta az NDK televízió vezetése több egyezményt irt alá Elbán túli partnereivel: külön stábok utaznak egymás­hoz és a nyugati adókon is gyakrabban láthatók NDK-produkciók. De mint ahogy a Honecker-látogatás során élőben közvetített pohárkö­szöntőket a megfigyelők csak az NDK-glasznoszty első szárnypróbálgatásainak könyvelték el, ugyanígy a né­metközi tévés kapcsolatok sem váltak egy csapásra szí­vélyessé. (Sőt – mint példá­ul a nyugat-berlini rock-kon­certek ideáti hallgatóságát filmező ARD-team állítóla­gos fizikai zaklatása után – még vihart is jelzett a tévé­politikai barométer.) Mind­két oldalon tovább léteznek a másik fél életét (és ennek televíziós tükröződését) fi­gyelő, elemző és bíráló produkciók. Ugyanakkor a keleti és nyugati műsorszer­kesztők már réges-régóta a „túlpart” állandó időpont­jainak hallgatólagos tiszteletben tartásával terveznek, így délután 5 óra táján szépen követi egymást a ZDF, a DDR-F és az ARD híradója, és este, főműsoridőben is ez a sorrend 19, 19,30 és 20 órakor.

Ami az NDK-ban szikla­szilárd és változatlan, az a nyugati műsorok nem-ismer­tetése. Az országot félkör­ben körülvevő NSZK, vala­mint Nyugat-Berlin tévétor­nyai beszórják az NDK 80–90 százalékát, ám az itteni lapokban csupán a saját program olvasható. De nem publikálják a lengyel, a cseh­szlovák, és a helyenként fog­ható szovjet, a svéd és a dán mű­sorokat sem. Igaz, a szovjet belpolitikai élet fontosabb eseményei idején – pártkongresszus, konferencia stb. – a régi hagyományok alap­ján egyenes, élő közvetítést adnak egy-egy fontosabb be­szédről mindkét programju­kon (a kettesen orosz ere­detiben), de – hangsúlyo­zom – ez nem mostani ta­lálmány.

A keletnémet tévéantennák nagy többsége nyugat felé nézett.

A nyugatnémet műsorok­tól való „önelhatárolás” kü­lönösen annak fényében magyarázható nehezen, hogy a nyugati lapok többé-kevésbé részletesen ismertetik az NDK-tévé napi és előzetes műsorát. Hogy ezt az odaáti tévéújságok honnan tudják már két héttel korábban egészen pontosan – rejtély… Ugyanakkor a nyugati kom­munista lapokban – ezeket az NDK-ban is meg lehet vá­sárolni, elő lehet fizetni – nem közölnek napi mű­sort, a hetit pedig – belég formájában – csak az otta­ni olvasó találja meg ben­nük szerdánként.

Ha az itteni néző kézben tarthatná a kínálat felsorolá­sát – jobban megválogatná, hogy mit nézzen meg a nyu­gati adásokból. Ez az információ-elvonás sem nem ered­ményes (az odaáti adásszü­netekben szinte lediktálják a várható műsorokat), sem politikailag nem indokolt.

Az az idő rég elmúlt már, midőn az ifjúsági szö­vetség, az FDJ „különbrigádjai” sorra mászták a háztetőket, hogy megvaló­sítsák a „Fordítsuk anten­náinkat a szocializmus irányába” jelmondatot. Sőt, állítólag a falvakban terjedő kábeltévében a nyugati mű­soroknak is szorítanak he­lyet (a Der Spiegel szerint a nyugati tévék által el nem ért vidékeken ennek bizo­nyos lakosságmegtartó hatá­sa is lehet.)