Egy híján negyven eztendővel ezelőtt, 1985 nyarán e sorok íróját a Népszabadság négy évre Berlinbe küldte tudósítónak. Bő évvel előtte még a Magyar Televízióban dolgoztam, ottani kapcsolataim is elevenek maradtak, így azután az MTV szaklapja, a Telehír idővel felkért, hogy foglaljam össze volt kollégáimnak az NDK-beli tévénézés tapasztalatait, szokásait. Ezek megértek egy terjedelmesebb cikket, minthogy az első (és mindmáig utolsó) „német munkás–paraszt állam” gyakorlata e témakörben is jócskán eltért a „testvérországoktól”. (A képen: Sandmann, a keletnémet gyerekek legendás estimese-figurája; nemzedékek nőttek föl e bájos álommamó néhány perces mesefilmjein.)
Az NDK-t nyugatról ölelő másik német állam tévéadói szinte az egész keleti szomszédot beterítették műsoraikkal, amelyek erőteljes nyugat-berlini közvetítéssel a lengyel határig foghatóakká váltak. Szinte csak az Elba felső szakasza, Drezda környéke maradt mentes „az imperialista propagandától” – a szerencsésebb keletnémetek ezt a vidéket illették szánakozva a „Tal der Ahnungslosen” (a mit sem sejtők völgye) nem túl hízelgő elnevezéssel…
Nálunk is hatalmas sikert aratott az NDK történelmi tévéfilmsorozata,
a Szászok fénye, poroszok dicsősége
Engedje meg az olvasó, hogy kissé messzebbről közelítsem meg voltaképpeni mondanivalómat. Midőn két, régi, pesti tévés barátom Berlinben járt, s engem is meglátogatott, büszkén mutattam be nekik (mintha az én érdemem volna) az akkor – két éve – még új, multirendszerű Grundig színes tévémet, amely nemcsak az itt általánosan használt PAL–SECAM norma szerint működik, de fogja (és transzkódolja) az amerikai NTSC, valamint a brit rendszerben sugárzott műsorokat is, s természetesen veszi a képújságot (már ahonnan adják, mert az NDK tévében nincs ilyen). Az egyik vendégem, egy rendező elismerően állapította meg: „Öregem, ezt nálunk odahaza egy emelet tudja…”
Meg lehet persze kérdezni, hogy mire jó ez a nagy flanc: hol van innen Amerika? Nos, nincs is olyan messze – a városközpontban fekvő szolgálati lakásomtól talán tíz kilométerre délnyugatra. Ott van ugyanis a Nyugat-Berlinben állomásozó amerikai erők főhadiszállása, onnan sugározzák
az Army katonái, tisztjei és azok családtagjai számára a műholdról levett, valamint saját készítésű anyagokból itt összeállított egész napos műsort – természetesen NTSC-rendszerben. Ugyancsak fogható Nyugat-Berlinből a brit megszálló, vagy ahogy ők finoman fogalmaznak: védőhatalom tévéműsora. Ezt jóval gyengébben, kisebb energiával szórják, viszont „megfejelik” a BBC képújságával is. S végül a város északi kerületeiből a frankofon űrműsort, a TF5-öt továbbítja a francia erők reléállomása.
Az NDK tévéhíradójának, az Aktuelle Kamerának bejelentkező képe. Gyakorlatilag nézhetetlen volt: protokoll- és termelési hírek töltötték meg, jócskán hirdetve a szocializmus és országainak dicsőségét, élén a Szovjetunióval és az NDK-val.
Az átlagos NDK-állampolgár (amennyiben Berlinben vagy annak környékén lakik) a fentebb felsoroltakból legfeljebb a francia adást élvezheti, mert azt ugyanolyan SECAM-rendszerben (nyugati SECAM!) szórják a vevőkészülékek felé, mint amilyenben az NDK televíziója is sugároz. Ennek a rendszemek más a hangolása, mint például a mienknek Magyarországon, ezért ha egy magyar az NDK-ban vesz színes tévét, azt a hazavitelt követően át kell hangoltatnia. A nyugatnémet multin természetesen a „Kelet-SECAM” is programozható. (Egyébként – információim és tapasztalataim szerint – az NDK-ban az adlershofi tévéközpontban minden PAL-ban történik, csak a végső fázisban váltanak át SECAM-ra.)
Az előbb vázolt technikai nehézségek dacára a szocialista német állam lakosai nem különösebben bánkódnak amiatt, hogy az angol és az amerikai adást nem nézhetik (többségük legfeljebb csak sejti, hogy léteznek), hiszen „kárpótlásul” akadálytalanul vehető négy német nyelvű nyugati műsor is. Az ARD és a ZDF mellett a nyugat-berlini állomás: az SFB és az NSZK északi tartományaiban működő többi adók egyesített programja, a „III-as” is fogható. Ezenkívül újabban a tévéhullámokkal túlzsúfolt berlini éterben megjelent a SAT1, ez az eredetileg már a direktszóró műholdra tervezett (ám az ismert technikai malőr miatt „odafentről” még meg nem kezdett) műsor is, földi adóról sugározva. A SAT1 legújabban már reggeltől estig jelen van a képernyőkön, ő kezdte el a „reggelihez szánt” nyugatnémet tévéprogramot is.
Az általában kitűnő minőségben, profi színvonalon készülő nyugatnémet és nyugat-berlini politikai, kulturális, sport- és egyéb műsorok folyamatos kihívást jelentenek az NDK televíziósai számára. A Femsehen der DDR munkatársai természetesen minden, rendelkezésükre álló eszközzel igyekeznek ennek a kihívásnak megfelelni – s ezek az eszközök nem szegényesek. Ha csak a nagyszámú sportközvetítést vagy a közkedvelt revüműsorok (pl. Ein Kessel Buntes) technikai ellátottságát, csillogó díszleteit, pazar jelmezeit, nagy létszámú tánckarait figyeljük, láthatjuk: nem „kódis” tévével akadt dolgunk. Adatokat a műszaki és az anyagi körülményeikről, sajnos, nem áll módomban közkinccsé tenni – a berlini NKO (=nemzetközi kapcsolatok osztálya) mindeddig nem tudott nyilatkozóképes interjúalanyt felhajtani – de elegendő végignézni néhány információs műsorukat, s vidéki és külföldi tudósítóik számából és felszereltségéből is le lehet vonni holmi következtetéseket.
A fontosabb fővárosokban (Moszkva, Bonn) egész csapatot működtetnek, a kisebb helyeken állomásozó tudósítók pedig több országot is „coverolnak”. (Az NDK TV budapesti tudósítója benyomásaim szerint szinte gyakrabban jelentkezik Ausztriából, mint tőlünk. Országos pártértekezletünk első napján például Bécsből számolt be – külügyminisztere ottani aktivitásáról. )
Az Ein Kessel Buntes című, kéthavonta jelentkező revűműsorával viszont fölvette a versenyt valamennyi nyugati csatorna hasonló programjával. A tévé balettkara a párizsi Moulin Rouge-ban is megállta volna a helyét; az Ein Kessel Buntes-ban nem politizáltak, és helyet adtak az éppen legmenőbb nyugati sztároknak is.
Amikor pedig az NDK első számú politikusa tesz külföldi látogatást, akkor esetenként előkerülnek a filmkamerák is – az otthon maradottaknak, mert a szépszámú operatőri külön stáb a legjobb technikát elviszi. Főként Honecker pekingi, majd pedig bonni útja idején volt részük az NDK nézőinek kitűnő, átfogó, élő közvetítésekkel dúsan átszőtt tudósításokban.
Ez a sok szempontból úttörő jelentőségű és mindenképpen egyedülálló nyugatnémet út nagy próbája volt az NDK televíziója és az NSZK-tévék kooperációs készségének is. A jelek szerint a DDR-Fernsehen stábja jól együtt tudott működni a túloldali kollégákkal Bonntól Münchenig. Az élő kapcsolásokat a nyugatnémetektől emelték át, a látogatást követően pedig az NDK-tévében is bemutatták a ZDF „Itt járt Honecker” című egyórás, keményen objektív dokumentumfilmjét.
Ez az egy évvel ezelőtti politikai eseménysorozat – állítom – egyfajta vízválasztó német földön a televíziózás történetében is. Azóta az NDK televízió vezetése több egyezményt irt alá Elbán túli partnereivel: külön stábok utaznak egymáshoz és a nyugati adókon is gyakrabban láthatók NDK-produkciók. De mint ahogy a Honecker-látogatás során élőben közvetített pohárköszöntőket a megfigyelők csak az NDK-glasznoszty első szárnypróbálgatásainak könyvelték el, ugyanígy a németközi tévés kapcsolatok sem váltak egy csapásra szívélyessé. (Sőt – mint például a nyugat-berlini rock-koncertek ideáti hallgatóságát filmező ARD-team állítólagos fizikai zaklatása után – még vihart is jelzett a tévépolitikai barométer.) Mindkét oldalon tovább léteznek a másik fél életét (és ennek televíziós tükröződését) figyelő, elemző és bíráló produkciók. Ugyanakkor a keleti és nyugati műsorszerkesztők már réges-régóta a „túlpart” állandó időpontjainak hallgatólagos tiszteletben tartásával terveznek, így délután 5 óra táján szépen követi egymást a ZDF, a DDR-F és az ARD híradója, és este, főműsoridőben is ez a sorrend 19, 19,30 és 20 órakor.
Ami az NDK-ban sziklaszilárd és változatlan, az a nyugati műsorok nem-ismertetése. Az országot félkörben körülvevő NSZK, valamint Nyugat-Berlin tévétornyai beszórják az NDK 80–90 százalékát, ám az itteni lapokban csupán a saját program olvasható. De nem publikálják a lengyel, a csehszlovák, és a helyenként fogható szovjet, a svéd és a dán műsorokat sem. Igaz, a szovjet belpolitikai élet fontosabb eseményei idején – pártkongresszus, konferencia stb. – a régi hagyományok alapján egyenes, élő közvetítést adnak egy-egy fontosabb beszédről mindkét programjukon (a kettesen orosz eredetiben), de – hangsúlyozom – ez nem mostani találmány.
A keletnémet tévéantennák nagy többsége nyugat felé nézett.
A nyugatnémet műsoroktól való „önelhatárolás” különösen annak fényében magyarázható nehezen, hogy a nyugati lapok többé-kevésbé részletesen ismertetik az NDK-tévé napi és előzetes műsorát. Hogy ezt az odaáti tévéújságok honnan tudják már két héttel korábban egészen pontosan – rejtély… Ugyanakkor a nyugati kommunista lapokban – ezeket az NDK-ban is meg lehet vásárolni, elő lehet fizetni – nem közölnek napi műsort, a hetit pedig – belég formájában – csak az ottani olvasó találja meg bennük szerdánként.
Ha az itteni néző kézben tarthatná a kínálat felsorolását – jobban megválogatná, hogy mit nézzen meg a nyugati adásokból. Ez az információ-elvonás sem nem eredményes (az odaáti adásszünetekben szinte lediktálják a várható műsorokat), sem politikailag nem indokolt.
Az az idő rég elmúlt már, midőn az ifjúsági szövetség, az FDJ „különbrigádjai” sorra mászták a háztetőket, hogy megvalósítsák a „Fordítsuk antennáinkat a szocializmus irányába” jelmondatot. Sőt, állítólag a falvakban terjedő kábeltévében a nyugati műsoroknak is szorítanak helyet (a Der Spiegel szerint a nyugati tévék által el nem ért vidékeken ennek bizonyos lakosságmegtartó hatása is lehet.)