Az újságíró archívumából: Keletnémet televíziózás a 80-as évek végén…

1985 nyarán e sorok íróját a Népszabadság négy esztendőre Berlinbe küldte tudósítónak. Bő évvel korábban még a Magyar Televízióban dolgoztam, ottani kapcsolataim is elevenek maradtak, így azután az MTV szaklapja, a Telehír idővel felkért, hogy foglaljam össze volt kollégáimnak az NDK-beli tévénézés tapasztalatait, szokásait. Ezek megértek egy terjedelmesebb cikket, minthogy az első (és mindmáig utolsó) „német munkás–paraszt állam” gyakorlata e témakörben is jelentősen eltért a „testvér országoktól”. (A képen: Sandmann, a keletnémet gyerekek legendás estimese-figurája; nemzedékek nőttek föl e bájos álommamó néhány perces mesefilmjein.)

Az NDK-t nyugatról körülvevő másik német állam tévéadói ugyanis szinte az egész keleti szomszédot beterítették műsoraikkal, amelyek erőteljes nyugat-berlini közvetítéssel a lengyel határig is foghatóakká váltak. Szinte csak az Elba felső szakasza, Drezda környéke maradt mentes „az imperialista propagandától” – a szerencsésebb keletnémetek ezt a vidéket illették szánakozva a „Tal der Ahnungslosen” (a mit sem sejtők völgye) nem túl hízelgő elnevezéssel…

Nálunk is hatalmas sikert aratott az NDK történelmi tévéfilmsorozata,

Szászok fénye, poroszok dicsősége

Engedje meg az olvasó, hogy kissé messzebbről kö­zelítsem meg voltaképpeni mondanivalómat. Midőn két, régi, pesti tévés barátom Berlinben járt, s engem is meglátogatott, büszkén mu­tattam be nekik (mintha az én érdemem volna) az akkor – két éve – még új, multi­rendszerű Grundig színes té­vémet, amely nemcsak az itt általánosan használt PAL–SECAM norma szerint mű­ködik, de fogja (és transz­kódolja) az amerikai NTSC, valamint a brit rendszerben sugárzott műsorokat is, s természetesen veszi a kép­újságot (már ahonnan adják, mert az NDK tévében nincs ilyen). Az egyik vendégem, egy rendező elismerően álla­pította meg: „Öregem, ezt nálunk odahaza egy emelet tudja…”

Meg lehet persze kérdez­ni, hogy mire jó ez a nagy flanc: hol van innen Ame­rika? Nos, nincs is olyan messze – a városközpont­ban fekvő szolgálati laká­somtól talán tíz kilométerre délnyugatra. Ott van ugyanis a Nyugat-Berlinben állomá­sozó amerikai erők főhadi­szállása, onnan sugározzák

az Army katonái, tisztjei és azok családtagjai számára a műholdról levett, valamint saját készítésű anyagokból itt összeállított egész napos műsort – természetesen NTSC-rendszerben. Ugyan­csak fogható Nyugat-Berlinből a brit megszálló, vagy ahogy ők finoman fogal­maznak: védőhatalom tévé­műsora. Ezt jóval gyengéb­ben, kisebb energiával szór­ják, viszont „megfejelik” a BBC képújságával is. S végül a város északi kerületeiből a frankofon űrműsort, a TF5-öt továbbítja a francia erők reléállomása.

Az NDK tévéhíradójának, az Aktuelle Kamerának bejelentkező képe. Gyakorlatilag nézhetetlen volt: protokoll- és termelési hírek töltötték meg, jócskán hirdetve a szocializmus és országainak dicsőségét, élén a Szovjetunióval és az NDK-val.

Az átlagos NDK-állampolgár (amennyiben Berlin­ben vagy annak környékén lakik) a fentebb felsorol­takból legfeljebb a francia adást élvezheti, mert azt ugyanolyan SECAM-rendszerben (nyugati SECAM!) szórják a vevőkészülékek fe­lé, mint amilyenben az NDK televíziója is sugároz. Ennek a rendszemek más a hango­lása, mint például a mienk­nek Magyarországon, ezért ha egy magyar az NDK-ban vesz színes tévét, azt a ha­zavitelt követően át kell hangoltatnia. A nyugatné­met multin természetesen a „Kelet-SECAM” is prog­ramozható. (Egyébként – információim és tapasztala­taim szerint – az NDK-ban az adlershofi tévéköz­pontban minden PAL-ban történik, csak a végső fá­zisban váltanak át SECAM-ra.)

Az előbb vázolt techni­kai nehézségek dacára a szo­cialista német állam lakosai nem különösebben bánkód­nak amiatt, hogy az angol és az amerikai adást nem nézhetik (többségük legfel­jebb csak sejti, hogy létez­nek), hiszen „kárpótlásul” akadálytalanul vehető négy német nyelvű nyugati mű­sor is. Az ARD és a ZDF mellett a nyugat-berlini ál­lomás: az SFB és az NSZK északi tartományaiban mű­ködő többi adók egyesített programja, a „III-as” is fogható. Ezenkívül újabban a tévéhullámokkal túlzsúfolt berlini éterben megjelent a SAT 1, ez az eredetileg már a direktszóró műhold­ra tervezett (ám az ismert technikai malőr miatt „odafentről” még meg nem kez­dett) műsor is, földi adóról sugározva. A SAT 1 legújab­ban már reggeltől estig je­len van a képernyőkön, ők kezdték el a „reggeli­hez szánt” nyugatnémet tévéprogramot is.

Az általában kitűnő mi­nőségben, profi színvona­lon készülő nyugatnémet és nyugat-berlini politikai, kulturális, sport- és egyéb műsorok folyamatos kihívást jelentenek az NDK te­levíziósai számára. A DDR-F (Femsehen der DDR) mun­katársai természetesen min­den, rendelkezésükre álló eszközzel igyekeznek ennek a kihívásnak megfelelni – s ezek az eszközök nem szegényesek. Ha csak a nagyszámú sportközvetítést vagy a köz­kedvelt revüműsorok (pl. Ein Kessel Buntes) techni­kai ellátottságát, csillogó díszleteit, pazar jelmezeit, nagy létszámú tánckarait fi­gyeljük, láthatjuk: nem „kódis” tévével akadt dolgunk. Adatokat a műszaki és az anyagi körülményeikről, saj­nos, nem áll módomban köz­kinccsé tenni – a berlini NKO (=nemzetközi kapcsolatok osztálya) mindeddig nem tu­dott nyilatkozóképes interjúalanyt felhajtani – de ele­gendő végignézni néhány in­formációs műsorukat, s vi­déki és külföldi tudósítóik számából és felszereltségé­ből is le lehet vonni holmi következtetéseket.

A fontosabb fővárosok­ban (Moszkva, Bonn) egész csapatot működtetnek, a ki­sebb helyeken állomásozó tudósítók pedig több orszá­got is „coverolnak”. (Az NDK TV budapesti tudósí­tója benyomásaim szerint szinte gyakrabban jelentke­zik Ausztriából, mint tő­lünk. Országos pártértekez­letünk első napján például Bécsből számolt be – kü­lügyminisztere ottani akti­vitásáról. )

Az Ein Kessel Buntes című, kéthavonta jelentkező revűműsorával viszont fölvette a versenyt valamennyi nyugati csatorna hasonló programjával.

A tévé balettkara a párizsi Moulin Rouge-ban is megállta volna a helyét; az Ein Kessel Buntes-ban nem politizáltak,

és helyet adtak az éppen legmenőbb nyugati sztároknak is.  

Amikor pedig az NDK első számú politikusa tesz külföldi látogatást, akkor esetenként előkerülnek a filmkamerák is – az ott­hon maradottaknak, mert a szépszámú operatőri külön stáb a legjobb technikát el­viszi. Főként Honecker pe­kingi, majd pedig bonni út­ja idején volt részük az NDK nézőinek kitűnő, átfo­gó, élő közvetítésekkel dú­san átszőtt tudósításokban.

Ez a sok szempontból úttörő jelentőségű és min­denképpen egyedülálló nyugatnémet út nagy próbája volt az NDK televíziója és az NSZK-tévék kooperációs készségének is. A jelek sze­rint a DDR-F stábja jól együtt tudott működni a túloldali kollégákkal Bonn­tól Münchenig. Az élő kap­csolásokat a nyugatnéme­tektől emelték át, a látoga­tást követően pedig az NDK-tévében is bemutatták a ZDF „Itt járt Honecker” című egyórás, keményen ob­jektív dokumentumfilmjét.

Ez az egy évvel ezelőtti politikai eseménysorozat – állítom – egyfajta vízválasz­tó német földön a televízió­zás történetében is. Azóta az NDK televízió vezetése több egyezményt irt alá Elbán túli partnereivel: külön stábok utaznak egymás­hoz és a nyugati adókon is gyakrabban láthatók NDK-produkciók. De mint ahogy a Honecker-látogatás során élőben közvetített pohárkö­szöntőket a megfigyelők csak az NDK-glasznoszty első szárnypróbálgatásainak könyvelték el, ugyanígy a né­metközi tévés kapcsolatok sem váltak egy csapásra szí­vélyessé. (Sőt – mint példá­ul a nyugat-berlini rock-kon­certek ideáti hallgatóságát filmező ARD-team állítóla­gos fizikai zaklatása után – még vihart is jelzett a tévé­politikai barométer.) Mind­két oldalon tovább léteznek a másik fél életét (és ennek televíziós tükröződését) fi­gyelő, elemző és bíráló produkciók. Ugyanakkor a keleti és nyugati műsorszer­kesztők már réges-régóta a „túlpart” állandó időpont­jainak hallgatólagos tiszteletben tartásával terveznek, így délután 17 óra táján szépen követi egymást a ZDF, a DDR-F és az ARD híradója, és este, főműsoridőben is ez a sorrend 19, 19,30 és 20 órakor.

Ami az NDK-ban szikla­szilárd és változatlan, az a nyugati műsorok nem-ismer­tetése. Az országot félkör­ben körülvevő NSZK, vala­mint Nyugat-Berlin tévétor­nyai beszórják az NDK 80–90 százalékát, ám az itteni lapokban csupán a saját program olvasható. De nem publikálják a lengyel, a cseh­szlovák, és a helyenként fog­ható szovjet, a svéd és a dán mű­sorokat sem. Igaz, a szovjet belpolitikai élet fontosabb eseményei idején – pártkongresszus, konferencia stb. – a régi hagyományok alap­ján egyenes, élő közvetítést adnak egy-egy fontosabb be­szédről mindkét programju­kon (a kettesen orosz ere­detiben), de – hangsúlyo­zom – ez nem mostani ta­lálmány.

A keletnémet tévéantennák nagy többsége nyugat felé nézett.

A nyugatnémet műsorok­tól való „önelhatárolás’’ kü­lönösen annak fényében ma­gyarázható nehezen, hogy a nyugati lapok többé-kevésbé részletesen ismertetik az NDK-tévé napi és előzetes műsorát. Hogy ezt az odaáti tévéújságok honnan tudják már két héttel korábban egészen pontosan – rejtély… Ugyanakkor a nyugati kom­munista lapokban – ezeket az NDK-ban is meg lehet vá­sárolni, elő lehet fizetni – nem közölnek napi mű­sort, a hetit pedig – belég formájában – csak az otta­ni olvasó találja meg ben­nük szerdánként.

Ha az itteni néző kézben tarthatná a kínálat felsorolá­sát – jobban megválogatná, hogy mit nézzen meg a nyu­gati adásokból. Ez az információ-elvonás sem nem ered­ményes (az odaáti adásszü­netekben szinte lediktálják a várható műsorokat), sem politikailag nem indokolt.

Az az idő rég elmúlt már, midőn az ifjúsági szö­vetség, az FDJ „különbrigádjai” sorra mászták a háztetőket, hogy megvaló­sítsák a „Fordítsuk anten­náinkat a szocializmus irányába” jelmondatot. Sőt, állítólag a falvakban terjedő kábeltévében a nyugati mű­soroknak is szorítanak he­lyet (a Der Spiegel szerint a nyugati tévék által el nem ért vidékeken ennek bizo­nyos lakosságmegtartó hatá­sa is lehet.)