Pünkösdkor sem maradtunk izgalom nélkül, Orbán Viktor gondoskodott a mindennapi betevő szórakozásunkról. A miniszterelnök, még brüsszeli kiruccanása előtt gondolt egyet, s kilépett a várbeli karmelita kolostorban lévő dolgozójából az utcára, hogy elvegyüljön az ő szeretett népével. Egy épp arra járó házasulandó ifjú pár esett áldozatául, melléjük állt egy alkalmi fotó erejéig. Közben, nem tökéletes külső megjelenését ezzel magyarázta: „nem borotválkoztam, az unokáim összekentek pörköltszafttal”. A vőlegény e tényközlésre röviden reagált, azt mondta: van ilyen. (A szerk. kérdése: az unokák is a miniszterelnöki kolostorban laknak?)

Az „esküvői fotózás” már csak azért is témát adott az internet népének, mert sokan megrendezett, előre kimódolt jelenetnek gondolták. Különösen, miután valaki felfedezte, hogy a fotón szereplő ifjú pár férfitagja hasonlít a Magyar Nemzeti Bank egyik reklámjában szereplő fiatalemberhez. Vagyis, azt feltételezték, hogy nem valódi esküvőről, hanem egy megrendezett ceremóniáról van szó, hogy Orbán a nép egyszerű gyermekének szerepében tudjon tetszelegni. Aztán kiderült, hogy csak hasonlóság van a két fiatalember között, ám az esküvő épp úgy valódi, mint ahogyan a pörköltfolt is igazi volt Orbán ruháján.

Nem voltunk meglepve: Orbán előszeretettel bújik a nép egyszerű gyermekének szerepébe. Helló, Röfi, – köszöntötte néhány évvel ezelőtt a nagygéci Bözsi néni malacát, mely malac gazdája abban a szerencsében részesült, amiben a legtöbb magyar nem: a miniszterelnök személyesen érdeklődött a hogyléte felől.

Mikor jó egy évvel ezelőtt a koronavírus első hulláma ijesztő árnyat vetett a gazdaságra – mindenekelőtt az Orbán-család saját lábon álló tevékenységi köréhez igen közelálló turizmusra és vendéglátásra – Orbán Viktor azt mondta Kossuth Rádióban, hogy a turizmusnak kampó. A vírus első hullámának lecsengésekor pedig, amikor még senki nem tudta, hogy mintegy 30 ezer honfitársunk fog meghalni, a miniszterelnök úgy fogalmazott, hogy a vírust levittük a birkózószőnyegre. Legutóbb december 31-én azzal a bejelentéssel örvendeztette meg az ország polgárait, hogy „Magabiztosabb, fickósabb, macsósabb vagyok így péntek reggel”.

Ez a megszólalás is beleillik abba a vonulatba, amelynek egy másik állomása tavaly januárban volt, amikor kiderült, hogy a gyöngyöspatai romáknak közel százmilliós kártérítést ítélt meg egy bíróság a szegregáció nyomán elszenvedett sérelmeik miatt. „Én nem vagyok gyöngyöspatai, de hát azért, ha ott élnék, mégis megkérdezném, ez hogyan van, hogy egyébként valamilyen okból a velem egy közösségben, egy faluban élő, etnikailag meghatározó népcsoport tagjai egy nagy jelentőségű összeget fognak kapni mindenfajta munkavégzés nélkül. Miközben én meg itt keccsölök egész nap.” És talán az sem véletlen, hogy Karikó Katalinnal, a Pfizer-vakcina egyik felfedezőjével úgy gondolta, hogy a disznósajtról muszáj eszmét cserélnie.

Orbán előszeretettel emlegeti vidéki származását. Hogy egy kis faluban nevelkedett, ahol az erő és az erőszak volt a férfiasság szimbóluma. Őt is gyakran megverte az apja, a miniszterelnök több korábbi interjújában is beszélt erről. 2019 februárjában a Kossuth Rádióban azt mondta, hogy „én is falusi fickó lennék. Ha az ember falusinak születik, örök életére az marad”.

Azt is tőle tudjuk, hogy az ő falujukban nem volt becsülete annak a férfiembernek, aki nem volt katona. Ezért is kaptak lábra időről-időre azok a szóbeszédek, hogy a Fidesz visszaállítaná a sorkatonaságot. Erről egyelőre nincs szó, a miniszterelnök beéri azzal, hogy a munkájukat elvesztő fiatalokat a közmunka mellett a hadseregbe csábítja, és azt ajánlja nekik, hogyha a versenyszférában nem találnak munkát, álljanak be katonának.

Orbán – sokunkkal együtt – a Kádár-rendszerben nevelkedett. Maga mondta, hogyha most lenne fiatal, egy olyan falusi fiúból, mint amilyen ő volt egykor, legföljebb agronómus lehetne, vagy traktoros. Aztán egyik sem lett, de még a futballistaság sem jött össze neki. Viszont egyetemistaként felkerült Budapestre. „Tán csodállak, ámde nem szeretlek”. Petőfi sorai jutnak az eszünkbe, a Kárpátok hegyeiről írta ezt a sort az Alföld szerelmeseként ismert költő. Orbán is csodálattal nézi a fővárost, de megszeretnie sohasem sikerült. Jogot tanult az egyetemen, s közben a későbbi SZDSZ liberális alapítói vették a szárnyaik alá. Olyan emberek, akiket nem vert az apjuk, ezzel szemben könyvtárszobát is magában foglaló lakásból indulhattak reggelenként munkába, vagy iskolába. Ezektől a nála többnyire másfél fejjel magasabb – Demszky Gábor, Magyar Bálint, Rajk László – okos és bátor fiatalemberektől tanult Orbán, és nekik nem tudta később megbocsátani azt, amit tőlük kapott. (Meg persze azoknak sem, akik termetre csak valamivel voltak magasabbak nála: Mécs Imre, Kis János, Vásárhelyi Miklós és mások.)

S bár Orbán régóta Budapesten (is) él, és élvezi a nagyvárosi lét előnyeit, magában soha nem tudott megbékélni a városiakkal. Azokkal a szemüvegesekkel, akik, ahogy egyszer Karácsony Gergely kapcsán fogalmazott, „benősülnek egy családba, de ha bútort vesznek, a szomszédot hívják az összeszereléshez. …Nem vesznek részt a disznóvágáson, csak a vacsorára érnek oda, de nem is bánja senki, mert csak láb alatt lennének”.

Nyámnyila, kétbalkezes, haszontalan semmirekellők. Értelmiségiek, filozófusok, szemüvegesek.

A népi motiváció Orbán szerepléseiben máig megmaradt, ám félelme Karácsonytól, ha lehet, még tovább nőtt. Különösen, hogy kiderült, hogy Karácsony, Orbánhoz hasonlóan, egy kis faluban született és nevelkedett. Nyírtass község, ahol a főpolgármester bejelentette indulását a miniszterelnök-jelölti pozícióért, nagyjából ugyanannyi lakost számlál, mint Felcsút.

A falusi származás tehát önmagában nem előny Orbán számára. Maradt a borotválatlanság és a pörköltszafttal leevett ruházat, úgy is, mint a vidékiség egy speciális megnyilvánulása. Kérdés, hogy ezek, kiegészülve a szotyola köpködésével, a választáson hoznak-e majd eleget a konyhára.