Hívom telefonon az egyik magyarországi város lakossága kiszolgálása végett alapított, meglehetősen hányatott sorsú vállalatának egyik (ha jól számolom: ötödrangú) vezetőhelyettesét. A telefont kezelő hölgy kikérdez, hogy ki fia-borja vagyok és milyen ügyben akarom (feltehetően merészelem) zavarni X.Y.-t, netán reklámot szeretnék a nyakába sózni…
Ez utóbbira nemet mondok, és közlöm: nem kívánom kétszer elmondani, amiért a méltóságos főnökét keresem. Méltóztatik bekapcsolni a zenés telefont. Nem veszik föl. Harmadszorra sem. Kérem a nagyságos ötödrangú vezető titkárnőjét (?), hogy írja föl a nevem és telefonszámom, és ha majd ráér a főnöke, hívjon vissza.
„Ez nálunk nem így működik” – jelenti ki 2022. január 18-án 10 óra 45 perckor, a feudalizmus és a diktatúra után eltelt X-edik napon. „Nem írom föl, hívja újra” – utasít a méltóságos-nemzetes titkárnő. Tehát akkor lapozzunk! Legalább évszázadot – visszafelé. Mert Magyarország nem előre, hanem hátra megy.
Az 1970-es évektől rendszeresen volt dolgom európai diplomatákkal, szakemberekkel, politikusokkal, kollégákkal. Ha éppen nem ők vették föl a telefont, hanem munkatársuk, titkáruk, titkárnőjük, udvariasan közölték, hogy a keresett éppen nincs a közelben, ám mihelyt visszatér, nyomban visszahív, adjam meg az elérhetőségemet.
És természetesen visszahívott. Nem a titkár(nő), hanem a nagykövet, a miniszter, mert őt kerestem, és nem mást. Kormányfő nem, mert amikor az előzetes megbeszélés alapján kerestem, már telefonálás nélkül fogadott is a munkahelyén.
Az illető, persze, nem kipcsak volt, hanem dán, német francia, angol, svéd, osztrák stb., azaz EURÓPAI. Az ám, a városi cég vezetőhelyettesét nem újságíróként, hanem magánemberként kerestem (volna) telefonon. Csak elképzelem, hogy milyen ügyfélkezelésben részesültem volna, ha például azt mondom: X.Y. nyugdíjas, közmunkás, munkanélküli stb. vagyok…
