Bokor Pál A panda című politikai kalandregénye 1987-ben jelent meg először a Magvető kiadónál. A második kiadás az Atlantic Press Kiadónál látott napvilágot a napokban. A szerzővel Kulcsár István beszélgetett. (A nyitó képen: U.S. Navy A–1H Skyraider az Attack Squadron VA-152-ből Vietnám felett 1966-ban; foto: wikipedia.org)
– Harmincöt éve jelent meg ez a regény. Miért gondolod, hogy ma is érdekes lehet?
– A panda az orosz–ukrán háború miatt kifejezetten aktuális, ugyanakkor tru-crime olvasmányként is érdekes lehet. Nemcsak a kínai–vietnámi háborúról, nem is csak egy francia újságíró indokínai kalandjairól szól, hanem elsősorban a nagyhatalmi arroganciáról, amiről azt hittük, hogy a 21. században legalább mérséklődik, ha nem tűnik is el.
– Jól értem, hogy a regényben semmi sem történik véletlenül? Például nem véletlen, hogy az első mondatban szerepel a párizsi Cafe de la Paix neve. A Paix ugye békét jelent magyarul…
– Nem, egyáltalán nem véletlen, amellett, hogy ilyen nevű kávéház több is van Párizsban. A regény végén, az utolsó fejezetben a bonyodalmak okozója, az amerikai radarfelderítő műszer, melynek kipróbálása érdekében is több embernek kell meghalnia, morális jelképként – egy szintén létező – párizsi szeméttárolóban végzi.
– Mindez azonban nem változtat azon, hogy a regény tárgya egy több évtizeddel ezelőtti esemény, amire a mai Magyarországon aligha emlékszik bárki is.
– Attól, hogy Magyarországon nem emlékeznek valamire, az még lehet világtörténelem és ez az, és szerencsére, sokan érdeklődnék a történelem iránt. Azt azért tisztázzuk, hogy nevezhetjük A Pandát politikai kriminek vagy kalandregénynek is, de elsősorban tényregény. Igaz, hogy a könyvpiacot elárasztották a fantázialényeket, szexet és űrháborúkat megjelenítő könyvek, ami nagyon menő manapság, de témától és műfajtól függetlenül, egy könyv vagy képes átlépni a művészi értelemben vett irodalom határát, vagy nem. Utóbbi esetben eltűnik az egyszer olvasható irományok óriási tömegében. Hogy ennek a regénynek mi lesz a sorsa, kiderül. Mivel annak idején 75 ezer példány fogyott el, én is és a kiadó is úgy gondoltuk, hogy A panda megér egy új lehetőséget.
– Egyetértek, már csak azért is, mert a regénybe visszakerült egy fejezet…
– Igen, azzal a fejezettel bővült a mostani kiadás, ami miatt annak idején A panda hét évet pihent a Magvető kiadónál. Az orosz medve bajuszát már akkor sem szabadott birizgálni, ezért a nyolcvanas években csak akkor jelenhetett meg a könyv, amikor a kínai–vietnámi háború moszkvai fogadtatásáról szóló fejezetet kivettem belőle. Most visszatettem ezt a fejezetet.
– Arra nem gondoltál, hogy az orosz–ukrán háború megérne egy regényt?
– Gondoltam rá, de a két háború között van egy óriási különbség, méghozzá az, hogy 1979-ben én az MTI tudósítójaként személyesen tapasztaltam meg azokat a dolgokat, amelyekről A panda szól. Láttam a határ menti folyóban úszkáló tetemeket és ott voltam abban az újságíró-csoportban, amelyet a vietnámiak elvittek a lezuhant kínai repülőgép roncsaihoz.
– Válaszodból úgy vélem, nem szándékod az orosz–ukrán háborút közelebbről megfigyelni.
– Inkább verseket írok és mások könyveit szerkesztem. Minden életkornak megvannak a maga természetes követelményei. A haditudósítói ambíciókat ma már a fiatalokra hagyom. De nem mondom, hogy nem olvasnék szívesen olyan könyvet, amiből – a minden oldalról ránk zúduló dezinformációs függöny átszakításával – meg lehet érteni, hogy mi történik valójában a határaink közvetlen közelében.