Mottó: „Ha éktelen baromságokkal találkozik az ember, mindig fönnáll a dilemma, hogy ha rendesen foglalkozunk vele, az olyan, mintha komolyan vennénk, ha meg sehogy, akkor az a veszély fenyeget, hogy mások veszik komolyan.” (Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzéseiből)

A minap írtam egy eszmefuttatást arról, hogy anyaországi születésű, tehát alanyi jogon magyar állampolgársággal rendelkező, külföldön lakó magyarként miért akarok élni választási jogommal. Ebben megpróbáltam elsősorban saját magam számára megfogalmazni, mi késztet Németországban töltött 46 év után/ellenére/mellett/hatására (a megfelelő határozó tetszés szerint kiválasztható) arra, hogy éljek választójogommal. Az okokat három fogalomkörben látom:

  1. Jogi – mármint, hogy alanyi jogom van rá
  2. Erkölcsi – az általános választójog nagy vívmány, ami egyben kötelez is, ezért felelős polgárként illenék élni vele
  3. Érzelmi – mindazok az emberek, események, tapasztalatok, dolgok és javak, amelyek Magyarországhoz máig intenzíven kötnek

A 3. pontban alá kívántam támasztani, hogy bár nem ott élek, gyakori ott-tartózkodásom, az élet legkülönfélébb területein szerzett személyes tapasztalatom révén mégis képben vagyok. Kiderül a végén, hogy lehangol az ország legutóbbi tíz évben kialakult állapota és ebből kikövetkeztethető: nem vagyok a mai kormány híve. De nem ez az indirekt politikai állásfoglalás a poszt lényege.

Írásom kiegyensúlyozott, tényszerű, nyelvezete pallérozott. Természetesen tükrözi a véleményemet, amivel másokat is arra igyekszem bíztatni, hogy éljenek választási jogukkal. És csakis erre. A szavazásra. Hogy melyik pártra, az mindenkinek a magánügye.

Eszmefuttatásom nem tartalmaz semmilyen pártszimpátiát, nem adok benne tanácsot sem, nem gyakorlok nyomást senkire semmilyen irányban, nincs benne semmilyen személyes indulat. Továbbá: nem áll benne semmiféle állásfoglalás a másképp gondolkodókkal szemben. Nem foglalkozik azzal sem, hogy tartózkodási hely szerint hányféle magyar létezik, sem ezek a csoportok, sem a köztük lévő viszony nem fordul elő az írásban, következésképpen azt nem véleményezem – nem ez a témám.

A blogomban közzétett írást több helyen is publikáltam. Közülük a legnagyobb olvasottságú a Külhoni Magyarok Klubja facebook-csoport (25 000 tag, 28 000 követő) és innen jött is a legtöbb reakció. Sportkíváncsiságból feldolgoztam az első öt órában beérkezetteket. Noha később megduplázódott a kommentek száma, a feldolgozott időtartam felhozatalát a továbbiak tükrében is reprezentatív mintavételnek tartom.

152 ember méltatta hangulatjellel:

  • 121 pozitív
  • 16 csodálkozó
  • 12 tartotta szomorúnak vagy dühítőnek
  • 3 nevetségesnek

Az írás mintegy 110 kommentelőtől 238 hozzászólást generált. A két csoport között 20 átfedés található, vagyis az első öt-hat órában posztom kb. 270 embert késztetett valamilyen állásfoglalásra. A blog-statisztika azt mutatja, hogy a cikket a vizsgált időszakban 160-an látták. Az egyéb FB-oldalak reakcióit is figyelembe véve, ebből arra lehet következtetni, hogy a Külhoni Magyarok Klubjában véleményezőknek kb. csak a fele olvasta el. Pontosabban ennyien kattintottak a cikk linkjére. Arról nincs információm, hogy hányan olvasták végig. Mindenesetre kétszerannyian reagáltak. Mire is?

Noha a gombnyomásos vélemény négyötöde pozitív, a cikkel szimpatizáló kommentelők száma egy kézen összeszámlálható. Ők többnyire helyeslő véleményt mondtak csak, nemigen bocsátkoznak vitába az ellenzők táborával – ahol viszont fortyogtak az indulatok.

A hozzászólások igen nagy többsége elmarasztaló; harmada koncentrál a témára, magára a választási jogra és ellenzi, hogy a hozzám hasonlók szavazhassanak. Sokuk a magyarországi adófizetéshez kötné a szavazójogot, mások érzelmi alapon egyszerűen megvonnák a nyugat-európai, szerintük eleve (!) ballibektől a szavazási lehetőséget.

A kritika kétharmada egyáltalán nem a felvetett témával foglalkozik: ezek politikai indíttatású érzelemkitörések: ahogy a német mondja, „am Thema vorbei” – a témát mellőzve – miközben összekeveredik az magyar állampolgárság adminisztratív fogalma a magyar identitással.

Domináló kérdés a MAGYARSÁG – csupa nagybetűvel –, amit védelmezni és vállalni kellene idézve a Himnuszt, ehhez társul a történelmi példák sora, a Trianont nem eléggé siratók gyalázása, személyeskedő kinyilatkoztatások arról, hogy ki igaz(i) magyar és főleg ki nem. Visszatérő motívum, hogy mindenki, aki nem Fidesz-választó, és/vagy nem harcol Erdélyért, az nem magyar, az idegenszívű, ballib, troll, megosztó, fizetett gyűlöletkeltő – és itt most a személyeskedő sértéseket kihagytam.  

Számomra a legmeglepőbb visszatérő vád, hogy írásom megosztó, gyűlöletkeltő, lenne, maga a provokáció, aminek titkolt célja a különböző csoportok közti viszálykeltés, a magyarság egymásnak ugrasztása. Többen kinyilvánítják meggyőződésüket, hogy jómagam az ellenzék fizetett provokátora, trollja volnék. Őszintén csodálkozom, hogy írásom hatására – bár szerintem inkább csak apropójából – valóban egymás torkának estek különböző státuszú honfitársaim, amire szerintem a szöveg égvilágon semmilyen okot nem ad. A földrajzi csoportokról, a hazaszeretet mikéntjéről, egyetlen betű sem áll a cikkben! És mivel nem értem, hogy mi keltette ezeket a szinte a szélütés határáig menő heves reakciókat, visszakérdeztem a kiegyensúlyozott hangú kritikusoknál. Választ egyiktől sem kaptam.

O.K., különbözőképpen látunk dolgokat. És természetesen nem kell velem egyetérteni. De ebben a kimondottan higgadt szövegben mi gerjesztette ezeket az indulatokat? Miért érzik írásomat többen is gyűlöletkeltőnek?! A „hogyan legyünk helyesen magyarok?” kérdéskör mindig is mindenhol acsarkodáshoz vezet. De miért az én írásom okán?! Sosem hittem volna, hogy egy fórumon, ahol feltételezésem szerint az összetartozást képező közös alap a magyar állampolgárság és a külföldi lakcím, pillanatok alatt ennyire elszabadulhat a pokol, és egy politikai véleményt sejtető (!) disztingvált félmondat miatti ellenérzés magasan felülírja az általam vélt egységet, közösséget!

Mert másra nem tudom visszavezetni a merev elutasítást, miközben még mindig nem értem a megsemmisítő szándék, a heves ellenségesség valós indítékát. Talán egy pszichológust, coach-ot kellene megkérdeznem.

Két nap alatt eljutottunk 260 gombnyomásos véleményig és 500+ hozzászólásig, ami eddigi publikációs tevékenységem egyedülálló rekordja. Akár büszke lehetnék is rá, hogy gondolataim ennyi embert tudtak megszólítani. Elvileg. De nem vagyok, mert nem beszélgetünk, hanem elbeszélünk egymás mellett, megannyi monológ, miközben az egyik fél magából kikelve üvölt.

Mára eltűnt a bejegyzésem. Újabb posztként, udvariasan rákérdeztem, hogy én lennék-e ügyetlen, hogy nem találom, vagy a moderátorok törölték-e, és ha igen, miért. Pontosabban csak szerettem volna, mert hét óra elteltével sem hagyták még jóvá. Gyanakszom, hogy nem is fogják.

Utánanéztem a csoportszabályokban: van olyan pont, hogy tilos az anyaországiak és a külhoni magyarság között ellenségeskedést szítani. Valamint: kötelező a jómodor és tisztelet, tilos továbbá pártpolitikai bejegyzés a csoporttagok közötti béke érdekében. Nos, szerintem én ezeket megtartottam – nem úgy a kommentelők. Szabályzatszegés esetén 1. felkérést küldenek – 2. felszólítanak – 3. elnémítanak – 4. kitiltanak – 5. gyakori szabályszegés esetén már első alkalomnál tiltanak. Eltekintve az „első alkalommal gyakori” ellentmondásától én a retorziót indokolatlannak tartom, de saját okulásom végett szeretnék magyarázatot kapni. Már csak a netikett okán is. Félő, hogy nem fogok.

Írás közben felötlött bennem, hogy a fizetett viszálykeltő troll vádja esetleg fordítva igaz. Tavaly írtam arról, hogy a Fiddesz milyen szubtilis módon befolyásolja a lakosságot, amire semennyi pénzt sem sajnál. Biztosak lehetünk, hogy ezt és a hasonló oldalakat valóban a mindenkori csoportot létrehozó privátszemélyek(?) irányítják? Ha valaki nem olyan árnyaltan gondolkozik és/vagy kizárólag a magyar kormánymédiából tájékozódik, annak ez a mindennapi gyűlölködés természetes istenadta állapot. Нормально, mondja az orosz, ami a hétköznapi értelemben megszokottat jelent. De normális-e ez az új normalitás?

Nota bene: hiszek a turáni átokban.

Bernard Show írta: „Az angolokat és az amerikaiakat csak a közös nyelv választja el egymástól.” Úgy tűnik föl, a magyarok ebben is képesek rekordot dönteni, mert itt a közös nyelv az egy nemzetet választja szét – kezdve a nemzet, a magyarság, a Magyarország, az állampolgár stb. szavak többféle objektív, nyelvi és érzelmi jelentésével. Meglehet, hogy a külhoni is valami kódolt kifejezés, ahogyan a határon túli sem szó szerint értendő, hanem a Trianoni Békeszerződésben elcsatolt területeket jelöli. Régi ötletem, hogy létre kellene hozni egy magyar-magyar szótárt. Javaslom „A magyar nyelv politikai értelmező szótára” címet.

Higgadtabb és fiatalabb családtagjaim a fentiekre azt válaszolták: „Welcome in the facebook-world! Te azt eddig nem tudtad, hogy a facebók gyűlöletkeltő?” – így a vejem. „Az Instagram felületes, a FB acsarkodásra késztet. Gondolkodom is rajta, hogy kiiratkozzam” – mondta a lányom. De valóban a facebook a hibás? Vagy az csak alkalmat teremt, felületet nyújt? Még nem tudom, mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás. Leginkább a turáni átok.