(Írta: Bernát György) Nyolcvanhét évet élt. Amikor a negyvenedik születésnapján köszöntöttük, azt mondta, hogy mostantól visszafelé számolunk. Megadatott neki, hogy még tovább is számolhatott.
Szerettem és tiszteltem. A tudásáért, az emberségéért, a türelméért, az önzetlen segítő felfogásáért, azért is, hogy neki köszönhettem, hogy megmaradhattam az újságírói hivatásban. Ő egyengette az utamat az első botladozásaim közepette, meg akkor is, amikor mások megpróbáltak elgáncsolni. Nem kioktatott, hanem oktatott. Bevezetett a műfajokba. Megtanított arra, miként lehet bevonni a hallgatót abba a történetbe, amit egy külpolitikai újságíró elmesél, mert ahogy mondta, mi nem egy szervezetért vagyunk, hanem azokért, akik miattunk bekapcsolják a rádiót. És őket nem lehet kívül hagyni.
Sose felejtem el a cigarettfüstös közös kávézásokat, amikor a legtöbbet lehetett tanulni tőle a rádiózásról. Meg azt sem, hogy nem főnökként, hanem partnerként vezette a külpolitikai rovatot, amitől az irigyelt, összetartó társaság lett, miközben mások a többiek rovására próbálták építeni a karrierjüket.
Szerettem a humoráért. Szerettem a toleranciájáért.Tőle kaptam a rádiós becenevemet. Nem kitalált anekdota, több annál: a kezdeti gyakornoki kávéfőzéseim minden egyes sikeréért előléptetett a ranglétrán, már tábornok voltam, amikor egy csúnya melléfogásomat fő-főnöki utasításra neki kellett példásan megtorolnia. Nem kirúgott, nem sarokba állított, nem megszégyenített, nem lehetetlenített el.. Azt mondta, mostantól lefokozlak honvéddá. Így lettem Bernát honvéd, ahogy sokan ma is szólítanak.
Tavaly találkoztunk utoljára. Akkor abban maradtunk, az idén megismételjük azt a jó hangulatú, anekdotázó beszélgetést. Hát ez a találkozás, ha lesz, kitolódik a most még bizonytalan jövőbe. Hiányozni fog.
Mint ahogy máig hiányoznak azok az egykori kollégák, akik immár más, az emlékezet készülékkel nem fogható hullámhosszán léteznek. A Főherceg, mert mi magunk között így hívtuk, most csatlakozott hozzájuk. FHG, nyugodj békében.