(Kleyer Éva | olvassbele.com) Minden negyedik életévét betöltött óvodás lányka hercegnő vagy királykisasszony szeretne lenni. Hosszú aranyhajat képzel magának, tüllszoknyát húz a farsangra (de néha a szürke hétköznapok felvidítására is).
Amikor magát és szeretteit kell lerajzolnia, akkor egy komplett királyi család körében ábrázolja az említett hercegkisasszonyt, hiszen mindannyian meséken, népmeséken szocializálódtunk. Ott pedig erősen idealizált képet vésnek belénk, gazdagságról, pompáról, ruhakölteményekről, csillogó ékszerekről meg bálokról – és a mesékben a hercegkisasszony legfőbb gondja a meg-felelő jövendőbeli kiválasztása, aki majd természetesen fehér lovon érkezik leánykérőbe.
A valóság sokkal prózaibb.
Vegyük például a Habsburgokat. Azt még a téma iránt kevéssé érdeklődő, de iskoláit tisztességgel elvégző polgár is tudja, hogy a monarchia 600 éve alatt a birodalom növekedett és gyarapodott, időnként az akkor ismert világ nagy részén Habsburg-vérből valók uralkodtak, továbbá hogy számtalan utódjukat igen szemfüles módon ki(be)házasították Európa uralkodóházaiba.
Mindez persze igaz is, sőt az is közismert, hogy a dinasztikus célok érdekében gyakran közeli rokonok között jött létre a házasság, ezek gyümölcsei aztán testi-szellemi defektusokkal terhelten vitték tovább a sérült DNS-t (mondanánk ma…). De gyakran elfelejtjük, hogy a rengeteg Habsburg nemcsak jobb-rosszabb piktúrák a kastélyok képgalériájában, hanem hús-vér emberek, szerelemmel, szenvedéssel, küzdelmekkel és néha boldogsággal is.
Nézzük például, mit tudunk Ferenc Ferdinándról? Igen, ő lett a szomorú sorsú Rudolf trónörökös halála után a császári trón várományosa. És szarajevói halála, a merénylet szolgáltatta az okot az első világháborúra. A korszak kutatóin kívül körülbelül ezt tudjuk róla felidézni. Pedig micsoda történet rejtőzik a felszín mögött! Micsoda jellemek, milyen indítékok, tragédiák és harcok. Ezért is érdemes James Longo könyvét kézbe venni, és minden sorát élvezettel olvasgatni.
De hogyan jutottt az amerikai kutató ennek a különleges történetnek a közelébe? A könyv végén meséli el, hogy anyja mutatta be Kurt Schuschniggnak, aki egykor Ausztria kancellárja volt, ekkoriban pedig a St. Louis-i egyetemen államjogot tanított. Ő volt az, akit Ausztria bekebelezése után Hitler az elsők között deportáltatott Dachauba. A szerző bevallása szerint akkor még nem tudta, mi az a kancellár, mit jelent a koncentrációs tábor, egyáltalán ki volt Hitler és hol található Ausztria vagy Németország. De olyan múlhatatlan kíváncsiság ébredt benne a téma iránt, hogy fejest ugrott a kutatásba.
Ellátogatott Dachauba, a bécsi Hadtörténeti Múzeumba, s ott figyelt fel Ferenc Ferdinánd főherceg és családja történetére. Kíváncsi lett, hogyan élhettek az utódok a huszadik század vérzivataros évtizedeiben. Sikerült megismerkednie a család még élő tagjaival, a főherceg unokájával, dédunokáival, így szinte első kézből hallhatott a nem mindennapi, az európai történelmet híven tükröző családtörténetről.
Ki volt hát valójában Ferenc Ferdinánd? A főherceg a császár legidősebb unokaöccseként látta meg a napvilágot, apja az uralkodó Ferenc József testvéröccse volt. A kis növésű és beteges ember nem volt sem megnyerő, sem kedvelt. Ideges természetű és gyenge képességű személyisége nemzedékének egyik legelutasítottabb Habsburgjává tette. Ráadásul rangon alul házasodott, amit a Habsburg-család soha nem bocsátott meg neki. Alá kellett írnia, hogy a cseh nemesi családból származó grófnő, Chotek Zsófia sohasem lehet császárné, habár kilenc évvel a házasságkötés után mégiscsak megkapta az uralkodó család nőtagjait megillető hercegnői (Herzogin von Hohenberg) címet és az ezzel kijáró Fenség („Hoheit”) megszólítás jogát. (Egy kis hazakacsintás: ha a férje trónra lépett volna, a magyar és a cseh királyné címet kaphatta volna meg.) Gyermekeik nem is a Habsburg, hanem a von Hohenberg családnevet kapták, és nem szerepeltek a trónöröklési sorrendben.
Így azután, amikor a szarajevói merényletben három gyermekük elvesztette mindkét szülőjét, Ferenc József másik öccsének fia, Károly lett a Monarchia utolsó megkoronázott császára.
Itt bevezetjük a történet másik szálát is. Ki a kaméleon és miért gyűlölte az osztrák császári trón örökösét? Az utóbbira előbb kapjuk meg a választ. Az ausztriai Braunauban született, festői babérokra pályázó Hitler munkanélküliként tengette az életét Bécs utcáin a század első éveiben, miután többszöri nekifutásra sem vették fel a bécsi Festőakadémiára. Éppen havat sepert az Imperial Hotel előtt, amikor az ott rendezett fényes bálra megérkezett a trónörökös pár. Ez az égbe kiáltó igazságtalanságként átélt pillanat annyira beégett a retinájába, hogy élete végéig nem tudta megbocsájtani. Ferenc Ferdinánd ráadásul egy cseh grófnőt vett feleségül, s ezzel „beszennyezte a német vérvonalat”. Ez lehetett az fő oka, hogy sosem múló gyűlölettel tekintett a császári családra. Haragja még jóval a vesztes háború, a Monarchia bukása után sem csillapodott. És ehhez kapcsolódva kapjuk meg Longo magyarázatát a kaméleonra. Hitler, amikor már politikai szerepre készült, akár egy kaméleon a környezet színeihez, úgy alkalmazkodott hallgatósága igényeihez. Azt mondta és úgy, hogy a közönsége szívesen hallgassa; sőt szinte megigézte, bűvkörébe vonta őket, hogy azt hallják, amit hallani akartak. Hatalomra jutva, 1938-ban, Ausztria bekebelezésekor is első gondja volt, hogy Ferenc Ferdinánd két fiát, Miksa (Maximilian) és Ernő (Ernst) hercegeket a kancellárral együtt elsőként hurcoltassa koncentrációs táborba.
A kutató alaposan utánajárt Hitler Ausztriához fűződő érzelmei és viszonya hátterének, egymásba fonódva követjük az ő élettörténetét és a királyi árvák kálváriáját. Miksa és Ernő sorsát az sem segítette, hogy a trónfosztott Habsburg-ház továbbra sem vett tudomást róluk, és még kevés megmaradt befolyásukat sem vetették latba érdekükben. A két Hohenberg-fiú nővére, Zsófia a feleségek és mostoha-nagyanyjuk küzdött kiszabadításukért és hogy a családi vagyon roncsait megmenekíthessék. A csehországi Konopiště-kastélyt, ahol boldog gyermekkorukat töltötték, nemcsak a nácik rabolták ki alaposan, de később a demokratikusnak nevezett Csehszlovákia is. Semmit nem vihettek magukkal a családi értékek és emlékek közül, amikor megkezdődött a német származásúak kitelepítése.
Bámulatra méltó a nők (a nővér, a feleségek és az idős főhercegnő) merészsége, kitartása és eltökéltsége, amellyel a nácik nyakára jártak, mindenféle trükkökkel bombázták őket, eljutva a legfelső szintekig, amíg elérték, hogy a két herceg kiszabadulhatott. Bár a társaság sem volt akármilyen, a volt kancelláron kívül ott volt Martin Niemöller, a nácikkal szembe helyezkedő protestáns lelkész, aztán Otto von Bismarck unokája, az utolsó bajor trónörökösnő, és itt halt meg Sztálin legidősebb fia is. Dachauban mindenki a poklok poklát járta meg, mindenkinek megalázó munkát és embertelen körülményeket kellett elviselnie. De a hercegek kiszabadultak, bár életük végéig szenvedtek a hosszú rabság nyomaitól. A leghosszabb élet Zsófiának, az elsőszülött leánynak adatott, bár eltemette szüleit, két bátyját, két fiát, férjét, mégis azt vallotta: „Az igazi történetet még senki nem mondta el. Talán a következő újság már az igazat fogja leírni.”
Miksa és Ernő hitt az apjuk által megálmodott, szövetségi állammá átalakítandó Osztrák–Magyar Monarchia tervében, ahol a sokféle etnikum és kultúra békében egymás mellett, egymást erősítve és segítve boldogul. Ezen a terven dolgozott később a megkoronázott utolsó császár, Károly fia is, Habsburg Ottó, aki még szerencsés módon megérhette, hogy leomlik a vasfüggöny. Károly és Ferenc Ferdinánd jó, szinte baráti viszonyt ápolt egymással, utódaik is hasonló módon éreztek egymás iránt.
Nagyon érdekes élmény volt Longo könyve révén egy más szemszögből tanulmányozni a huszadik század történelmét. Úgy hiszem, hogy a „nagy” történelmet igazán az egyén sorsán keresztül lehet megismerni. Az egyén pedig lehet jómódú kereskedő család tagja vagy szegény sorsú munkás, lehet katona, aki egy számára ismeretlen célért áldozza az életét – de mint látjuk, a bíborban-bársonyban született királyfik, királyleányok is alaposan megszenvedték a véres időket.
Hitlerrel persze nagyon nehéz azonosulni (nem is kell) – de a könyv máshonnan világítja meg beteg személyiségét és azt a zsigeri gyűlöletet, amellyel ezúttal nem a kommunisták, nem a zsidók vagy más, általa alsóbbrendűnek tartott népek ellen fordult, hanem a Habsburgok, és kiemelten a Hohenberg-dinasztia tagjai ellen.
Rácz Judit fordítása szép és gördülékeny, egyszerre tudja közvetíteni Longo hol mérték-, hol távolságtartó, hol pedig rokonszenvet keltő stílusát.
Bár Longo könyve nem az illúziókat tápláló gyermekeknek íródott, a szülők immár biztosak lehetnek, hogy a mesebeli hercegnők és hercegek élete sem volt olyan csillogó, mint ahogy a mesék leírták. A mai uralkodó családok tagjainak életéről pedig már az újságokból tudjuk a legtöbbet: küzdenek, szeretnek, olykor elbuknak és szenvednek is. Mint az elődeik. Mint általában az emberek.
James Longo: Hitler és a Habsburgok – A Führer bosszúja az osztrák királyi család ellen. Fordította: Rácz Judit. Európa Kiadó, Budapest, 2020. ISBN 978 963 504 0957