(Kárpáti János jegyzete) Mi lehet az az ellenzéki stratégia, amit nem lehet megfúrni jelöltállítási kritériumokkal, bejutási küszöbbel, töredékszavazatok számítási módjával, pártfinanszírozási trükkökkel?
Egyelőre nem világos, hogyan fest is majd pontosan az a választási törvény, amellyel Magyarország nekifut a 2022-i országgyűlési választásoknak: a kétharmados hatalom még előállhat újabb módosítási ötletekkel. A jelek nem arra mutatnak, hogy gátlásai lennének.
Mi lehet az az ellenzéki stratégia, amit nem lehet megfúrni jelöltállítási kritériumokkal, bejutási küszöbbel, töredékszavazatok számítási módjával, pártfinanszírozási trükkökkel? Mik a feltételei például annak, hogy az emberek ott is merészeljenek az ellenzékre szavazni, ahol helyi hatalmasságok esetleg diszkréten ellenőrzik, mit mutat a mobiltelefonnal néhány perccel korábban a szavazófülkében a kitöltött szavazólapról készített fotó? Szuvenírhez ugyebár mindenkinek joga van, ilyen felvétel készítése önmagában állítólag nem sérti a szavazás titkosságát.
Mi kell ahhoz, hogy a közélet légköre a leginkább elesettek efféle félelmét is legyőzhesse? Mi az az aduász, ami mindent üt?
Nos, a kétpártrendszernek sok hiányossága és hátulütője van, de a mai magyar helyzet – kényszerűségből – mintha ebbe az irányba mutatna. A Fidesz mind kevesebb vívmányra tud rámutatni büszkén, hogy „ezt és ezt értem el”. Érvkészlete egyre inkább leszűkül arra, hogy „a sokféle nézetű, sokfelé tartó ellenzék csak káoszt hozna magával”. Ez azonban rákényszerítheti az ellenzéket arra, hogy a sarkalatos kérdésekben közös álláspontra jusson.
Egyetlen közös választási párt lenne a megoldás? A gondolat egyre kevésbé eretnek és abszurd, de a megemésztéséhez némi idő kell. Tehát ha ez lesz a döntés, annak mielőbb meg kell születnie, hogy ízlelhessük a gondolatot.