(Iván Gizella / Újnépszabadság) Gyenge vagyok. Legyűrt a vírus. Na jó, csak virtuálisan. De azt kegyetlenül tette.
Először is elvett tőlem nagyon sok mindent. A lehetőségeket, az utazásokat, a nyugalmamat, a szabadságom. Önmagam építette kordonok között élek. Nem merek elindulni sem a tengerre, sem a hegyekbe. Nem merem megölelni a barátokat, kényszeresen mosom a kezem, sikálom a bőröm, szuszogok a maszk alatt, törölgetem a párás szemüvegem, UV-lámpával fertőtlenítem a boltból hazacipelt árut, naponta többször is fertőtlenítő kendőt használok a konyhában, a fürdőben.
Gyanakvó vagyok. Bizony, mindenkivel, aki két méterrel közelebb jön hozzám. A bolti sorban én lépek hátrébb, ha valaki rám mászik. S nem szólok. Nem akarok műsort. Mindenki feszültebb és idegesebb, mint egykoron. De kell a távolság. Mármint a fizikai. Igen, féltem a szaros kis életem. De ki nem. Jól kibabrált velünk ez az aprócska gyilkos. Egyre többször kerülget tehetetlenségem miatt a sírás. Sokszor az okot sem tudom.
Sötét gondolataim vannak, még az is eszembe jut, megérem-e, hogy az unokáim felnőnek, körülvesznek, hogy meghallgassák a történeteimet. S akkor sem húzzák el majd a szájukat, ha tizedszer hallják ugyanazt.
Mi a fenét tudok csinálni? Mire van ráhatásom egyáltalán? Tudok valamit változtatni? Nem. Sajnos. Ez bosszant a legjobban. Sőt, elkeserít. Miért van ez így? Bennem van a hiba? Nem vagyok eléggé tettre kész? Miért nem merek olyan hangosan kiabálni, ahogy szeretnék? Sokszor eszembe jut, milyen jó lenne kiállni egy tömeg elé. Elmondani a Nem hiszem el című versemet, amit tulajdonképpen egy ébresztőnek szántam.
Például ezt a sort, jó hangosan lehetne kántálni: „Nem hiszem el, hogy agyad helyén kocsonya rezeg, hogy nem vagy képes emelni a kezed…”
Ó, igen a tömeg elé. Ami nincs. De miért? Mindenki elégedett. Minden nagyon szép, minden nagyon jó. De tényleg? Attól, hogy ezt verik a fejünkbe mindennap, még semmi sem igaz belőle. Ennek ellenére úgy gondoljátok, ez így rendben van? Csak annyit kérdezek: a zsebetek tele, a lelketek boldogságtól szárnyal?
A válasz a csend. Beszédes. Jól van, akkor egy szót sem szóltam.