A színházi fotóművészet nagyasszonya magenta tónusú szemüvegen át néz a plakátról. A lencsében táncmozdulatok csillannak. A Műcsarnok Keleti Éva Élet/Kép című életmű- kiállításra hív. (Egy kép Keleti Éva Ruttkai Éváról és Latinovits Zoltánról készített portrésorozatából.)
A színek elemzői azt írják, a magenta magába foglalja a vörös határozottságát és az ibolya szellemiségét, az átmenet színe, egyszerre jelenti valaminek a végét és a kezdetét. Talán így van, talán valóban ezt jelképezi a magentára színezett szemüveg. Keleti Éva ugyanis majd három évtized után, ha úgy tetszik, újrakezdte fizikailag lezárt, bár szellemileg soha abba nem hagyott pályáját. Lezárta, amikor az Új Tükör képszerkesztőjeként letette fényképezőgépét, de szerkesztőként, majd fotóügynökség vezetőjeként, a fotóművészet egyik szellemi irányítójaként egy pillanatra sem mondott búcsút a fényképnek. Ahogy nem fordított hátat a színháznak sem, mind a mai napig találkozni vele színházi premiereken, napra készen ismeri a teátrumok életét, alkotóit.
Aztán a múlt esztendőben eljött egy különleges pillanat, Keleti Éva újra kézbe vette kameráját, hogy folytassa a munkát, hogy a Műcsarnok életmű-kiállításán ne csak régi képeket láthassunk, hanem újakat is. Mai portrékat azokról a művészekről, akiket évtizedekkel ezelőtt már fényképezett és fiatalokról, akiket eddig csak színpadon látott, akik fontos szereplői a mai színjátszásnak.
Ifjabb Vidnyászky Attila és Vecsei H. Miklós és a Vígszínház előtt (2019)
És nem csak művészekről szól a kiállítás, amelynek értő, szakavatott kurátora Szarka Klára. Az egykorvolt mindennapokról is. Keleti Éva pályáját fotóriporterként kezdte a múlt század ötvenes éveinek elején a Magyar Távirati Irodában. Az első képek közt ott van a Somogy megyei négyes ikrekről és szüleikről készült családi felvétel. Nos, a legújabb alkotások között látható a ma még élő három testvér hatvannégy év után. Az egykori riportképek érdekes és pontos látleletet adnak a század ötvenes és hatvanas éveiről. Akadnak köztük gyári felvételek, de DISZ-es kürtös gyerekeket mutató is, NDK-s táskák ma már szinte komikusnak tűnő reklámfotója és az Air India pesti, Vörösmarty téri irodájára és a kirakatban pózoló három szépséges stewardess-re rácsodálkozó tekinteteket elkapó pillanatfelvétel is. És megmutatja, milyen volt a lepusztult budai Szentháromság tér egyetlen arra járóval 1964 telén, költözés egy újonnan épült lakóházba, hogy szavazott a Táncdalfesztivál zsűrije. A fekete-fehér felvételeken jellegzetesen elevenedik meg a kor. Keleti Éva képei nagyon pontosan írnak történelmet a néző számára. Közben a maga történelméről is mesél, családjáról, neves rokonairól, arról a világról, amelyből érkezett. Hogy aztán a napi riporteri munkából elérkezzék arra a területre, amelyben munkássága, mondhatjuk inkább úgy, művészete kiteljesedett.
A színház. A színész. Ez a kiállítás nem vállalkozott arra, hogy bemutassa a színházi előadásokat megörökítő, dokumentatív értékű életművet. A Magyar Távirati Iroda fotóarchívumában a mai napig visszakereshetők azok a felvételek, amelyeken Keleti Éva végig kísérte három évtized magyar színházművészetét. És bár nem ennek a kiállításnak a témája, de mégsem lehet nem leírni, a színházi felvételek nemcsak azért jelentősek, mert emlékeznek és emlékeztetnek az előadásokra, hanem azért is, mert pontosan ragadták meg legfontosabb színpadi pillanatokat. Keleti Éva ugyanis nem csupán megérkezett a fotóspróbára és véletlenszerűen fényképezett, hanem végigkísérte a munkát, és amikor a fényképezésre került sor, már pontosan tudta, miről beszél az előadás, melyik az a pillanat, amelyiket az objektív segítségével „meg kell állítani”, érdemes megőrizni, megmutatni. Ez a tárlat többségében nem a színpadi jeleneteket láttatja, hanem a színészt, az alkotóművészt. A portrék hűen vallanak arról, milyen mélységben ismerte Keleti Éva azokat, akiket fényképezett. Színésznők, színészek, táncosok, muzsikusok, rendezők, írók, festőművészek portréi sorakoznak. Régiek és újak.
A teljességre nem vállalkozva sorolom: Gobbi Hilda, Domján Edit, Jávor Pál, Benkő Gyula, Gábor Miklós, Mensáros László, Pogány Judit, Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Törőcsik Mari, Béres Ilona, Tordai Teri, Szilágyi Tibor, Jordán Tamás, Kaszás Géza és Ruszt József, Molnár Piroska, Szirtes Ági, a Pa Dö Dö-lányok, Für Anikó, Gálffi László, Zsótér Sándor, Mácsai Pál, Kulka János, az egyik képén testvérével, Janinával, Znamenák István, és a fiatalok Kókai Tünde, Brasch Bence, Józan László, Telekes Péter a Vígszínház tán legidősebb színésznőjével, Szatmári Lizával, Vecsei H. Miklós, ifj. Vidnyánszky Attila, Trill Zsolt. És nem feledhető Maurer Dóra, Nádasdy Ádám, Fischer Ádám, Schiff András, Szabó T. Anna és Dragomán György, Závada Pál portréja sem.
A portréfotós Keleti Éva a művészek civil arcát mutatja meg. A hétköznapi pillantásokat, egy-egy komoly, vagy önfeledten nevető arcot, elgondolkodó, máskor borongó tekintetet, maga elé nézőt, vagy távolba tekintőt, játékosan évődőt, vagy groteszk mókázót. Smink nélkül, a személyiséget. Mert Keleti Éva művészetének hitelessége éppen abban rejlik, hogy az ember igazi arcát láttatja.
A kiállítás nem lenne teljes három ikonikus fotója nélkül. Az első Timár József utolsó szerepében. Az ügynök halála előre görnyedő, táskáit s benne az élet terheit cipelő Willy Lomanjeként ezzel a képpel marad meg a köztudatban. Pedig Keleti Éva nem titkolja, a felvétel a kulisszák mögött készült, amint a beteg színész azt próbálgatta, meg tudja-e még emelni a táskákát. Aztán a mozgás kifejező táncfotója, az Extázis, a lendületben megfeszülő testet és a körötte libbenő ruhát mutatja a fekete-fehér fénylő kontrasztjában. A harmadik Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán az ablakpárkányon, mögöttük a budai hegyek, kezükben a Rómeó és Júlia előadásának fotója. Még csak nyolc év telt el a vígszínházi premier óta, amely meghatározta sorsukat. A legendás színészpár szemében bágyadt merengés, szomorúság, halvány riadalom. A múltra figyelnek, vagy a jövőbe látnak? Sejtenek valamit a közelgő végről, vagy épp csak a két szerep közti fáradtság látszik smink nélküli arcukon? Ma már csak találgatni lehet.
Ám a pillanat valósága megrendítő szépsége, amelyet Keleti Éva megörökített, mindig velünk maradt.