Az alapításának 10. évfordulóját ünneplő Pannonia Entertainment egy remekbeszabott dokumentumfilm bemutatójával tette emlékezetessé a jubileumát.
Könnyen azt hihetjük, hogy már mindent tudunk Bonaparte Napóleonról, hiszen (nem tévedés) több mint 170 ezer könyv, számtalan film, televíziós sorozat, színdarab és egyéb mű készült már életéről és hihetetlen karrierjéről. A most bemutatott, eredetileg Napoleon, In the Name of Art címet viselő mű (amelyet talán szerencsésebb lett volna Császár a művészet nevében vagy hasonló magyar címmel itthon forgalomba hozni) alaposan rácáfol erre.
A rendkívüli éleslátással megáldott Rejtő Jenő, amikor kóborlásai közben eljutott a leendő császár korzikai szülővárosába, ezt írta: „Ajaccio valódi vonzereje egy bánya, amely egy apró termetű embernek köszönheti létét. Igen, egy gigantikus méretű aranybánya működik a szigetnek ebben a csücskében, amelynek érce teljességgel kiapadhatatlan. Ez a város olyan áruval rendelkezik, amellyel egy más település sem büszkélkedhet. Bár Ajaccio nem a sziget fővárosa, a turisták kivétel nélkül itt szállnak ki mégis, és keresztbe-kasul bejárják a települést. Itt született ugyanis egy bizonyos Bonaparte Napóleon, akinek képével díszített tányér, bögre vagy selyemkendő nélkül senki sem tér vissza a fedélzetre.”
Ma sincs ez másképp, és bár sokszor elhangzanak negatív kritikák is a francia császárral kapcsolatban, de a népszerűsége töretlen. Ez pedig az általa megalkotott, leginkább a polgári törvénykönyvben, valamint a közigazgatás és az oktatás struktúrájában megjelenő eszmerendszer mellett annak a fantasztikus esztétikai érzéknek köszönhető, amely arra sarkallta, hogy újra felfedezze az ókori alkotásokat, múzeumokat, közgyűjteményeket hozzon létre, monumentális középületeket terveztessen és építtessen.
Bonaparte a lakberendezéstől az udvari méltóságok és a katonák ruházatán át az uralkodását szimbolizáló jelrendszerig olyan szemet gyönyörködtető új stílust alakított ki, az ampírt, amely elsősorban a Római Birodalomtól átvett, de az óegyiptomi és a későbbi korok, leginkább a reneszánsz elemeit felhasználva olyan eleggyé olvasztotta egybe a legkülönbözőbb időszakok eltérő ízlésvilágát, amely még napjainkban is elkápráztat minket.
Az olasz film, miközben vázlatosan végigvezet bennünket Napóleon teljes életútján, leginkább arra fókuszál, hogy a toszkánai eredetű korzikai családból származó kisfiú, aki csak 10 éves kora körül kezdett el franciául tanulni, miként vált a franciák császárává úgy, hogy mindeközben a Római Birodalom mintájára alakította országát és az általa meghódított területeket, ugyanakkor pedig szinte egy új államvallás szintjére emelte a képzőművészeteket.
Hadjáratai során a legkülönbözőbb területek szakértőivel összegyűjtette és rendszereztette a műkincseket, az elmozdíthatatlanokról pedig részletes rajzokat készíttetett, majd olyan egyetemes kiállításokat nyitott a nagyközönség számára, ahol idősorban, stílus és művészeti iskola szerint mutatták be ezeket az alkotásokat, egyebek mellett abból a célból, hogy ezekből tanulva újabb és újabb művek jöjjenek létre.
Így jött létre uralkodása alatt a párizsi Louvre és a milánói Brera, amelyek olyan fontosak voltak a művészetimádó császár számára, hogy például Mária-Lujzával is a Louvre képtárában kötött házasságot. Már karrierje első pillanatától ez a kettős cél vezette, a műkincsek gyűjtése-bemutatása és a róla készült alkotások révén saját dicsőségének folyamatos fényesítése, győzelmei csúcsán már-már isteni szintre emelkedve. Példája tanulságos lehet napjaink diktátorai számára is, mivel megmutatta, hogy elnyomás helyett miként lehet a kultúrát és a művészeteket a hatalom szolgálatába állítani.
A csodásan fényképezett film számtalan bámulatos képet, szobrot és épület mutat be, amelyek részben a Napóleon által a behódolt területek lakóitól kikényszerített hadizsákmányként jutottak a császár birtokába, részben pedig róla készültek, és olyan ritkán látható műtárgyakkal is megismerkedhetünk, mint például az Itália királyának járó Vaskorona, amit egykor a mi Luxemburgi Zsigmondunk is viselt.
A katartikus esztétikai élmény mellett olyan részleteket tudhatunk meg a filmből a mindig nagyszerű Jeremy Irons narrációja segítségével, amit még biztosan nem tudtunk, vagy régen elfelejtettünk Napóleonnal kapcsolatban, a karnaki templom kiásásától a római Forum Romanum és a Colosseum helyreállításán át a milánói Dóm pazar főhomlokzatának befejezéséig.
Külön említésre méltó a film keretjátékaként szereplő zenei mű, amit korábban valószínűleg még egyikünk sem hallott, mivel a milánói koronázásra írt zenemű kottáját csak egy-két évvel ezelőtt találta meg egy Licia Sirch nevű kutató a lombardiai főváros egyik levéltárában. Valószínűleg 1805 óta ezt a mennyei muzsikát senki sem hallhatta, az énekesnő nevét pedig érdemes megjegyeznünk, mert Giuseppina Bridelli egészen kivételes tehetség.
A film előzetese itt tekinthető meg, tessék kattintani!
Ha már Napóleon, engedtessék meg a szerkeztőnek egy rövid megjegyzés:
Hazánkban nem sok olyan hely van, ahol hitelesen emlékezhetnénk Bonaparte Napóleonra. Az egyik viszont Győrött található — a dicsekvésre korántsem méltó kismegyeri csata. A Wikipedia a többi között ezt írja róla: 1809. június 14. volt a napóleoni háborúk egyetlen, a Magyar Királyság területén lezajlott ütközete, egyben az utolsó olyan összecsapás, amelyben a magyar nemesi felkelés — az utolsó nemesi felkelés! — hadai vettek részt, és szerfölött silány, még védekezésre is alkalmatlan fegyvereik lévén a franciák keresztüllovagoltak a magyarokon, felbomlasztották csekély számú egységeiket, amik aztán fejvesztve menekültek. Petőfi Sándor A nép nevében című verében emlékezik meg „győri futásról”…
Napóleon egyébként nem a kismegyeri csata idején, hanem két és fél hónappal később járt Győrött: 1809. augusztus 31-én délután 2 órakor minden feltűnés nélkül érkezett a városba, és a Bezerédj-féle házban szállt meg. Mintegy órácskát pihent, majd kíséretével együtt lóra ült és körüljárta a győri erődítményt, az egykori végvárat, „a Nyugat kapuját”. A város elöljárósága szeretett volna hódolni a hadvezérnek, ám ő másnapra halasztatta a találkozót, és épp olyan feltűnés nélkül, miként érkezett, másnap, szeptember 1-jén hajnalban távozott a városból Bécsbe. A győri előkelőségek még csak lova porát sem láthatták…
A valamikor Bezerédj-ház máig őrzi Napóleon emlékét. Senki se higgye, hogy az épület falán lévő márványtábla egysoros szövegén kívül egyéb látványossággal is, mivel a győri, Király utcai épület (ami egykoron volt lakóház és benne tánciskola is, az utóbbi évtizedekben pedig a megyei múzeum létesítménye) elképesztő állapotban leledzik. Sokszor megígért fölújtása mindeddig elmaradt. Nem tudható, hogy a papagáj- meg rockzene-imádatáról országosan ismert polgármester mit tett eddig azért, hogy az egykor képtárként is funkcionált Napóleon-ház valamikor is visszanyerje barokk báját és szépségét… Persze, a város egyéb építészeti és műemlékeiért sem tett valami sokat, ezt akárki megláthatja…