(Szerző: Pompéry Judit) Datolyapálmánk a nyári szezont rendszeresen a teraszon tölti, és és csak novemberben jön be a házba. Ez így egyszerűen hangzik, de nem az. Gyönyörű mediterrán óriásunk saját lábán még gyerekkorában sem járt, viszont az elmúlt 40 esztendő alatt már arborétumi méretre nőtt. Férjem időnként átülteti – pl. egy 300 literes esővíztárolóból egy 400 literesbe. Ez rendszerint két létra között felfüggesztett stabil rúd és csörlő segítségével történik – a ház ura porosz mérnökember – miközben a gyökérzet alját megrövidíti mintegy 20 centivel.
A nyáron is lezajlott az átültetés, már csak a téli szálláshelyre való költözés volt hátra. Előrelátó férjem – mint minden évben – a múlt hétvégén a biztonság kedvéért kinyitotta a zöld víztároló edény alján lévő csapot és kiengedte belőle a vizet. Egyrészt mégse a néhány éve restaurált 130 éves parkettára folyjék ki a felgyülemlett fölösleg, másrészt a súly miatt. A néhány héttel ezelőtti őszi esőzések eredményeképpen megközelítőleg 100 liter ömlött ki belőle. Férjem kalkulált, összeadott és kivont, majd úgy döntött, hogy várunk még egy hetet és addig sem locsoljuk, egyben reménykedünk, hogy nem fog esni.
Az én feladatom minden évben az ágak felkötése. Ez azért szükséges, mert mára a pálma átmérője mintegy négy méter, magassága ugyanennyi és természetes állapotában elfoglalná az egész ebédlőt keresztben, valamint belelógna a világításba. Továbbá a legyezőszerű dús korona nehezen jutna be sérülések nélkül a 120 cm széles és 220 magas teraszajtón. Férjem kidolgozott egy részben vásárolt elemekből álló, házilag kiegészített, majd 400 kg teherbírására alakított rámparendszert, amely le tudja küzdeni a terasz felől 15, belülről 10 cm magas küszöböt. Eszkábált egy pálmaszállításra alkalmas, szintén nagy teherbírású speciális pálmatalicskát. Így az általam karcsúsított zöld óriás e konstrukció segítségével lábbal előre és vízszintesen „könnyedén” begördíthető.
Mindezt csak azért ecsetelem ilyen részletesen, hogy a kedves olvasó értse az évente kétszer (t.i. májusban ki, novemberben be) fennforgó feladat bonyolultságát. A műszaki oldal tehát a sokéves gyakorlati tapasztalatot felhasználva mára megbízhatóan megoldottnak tekinthető. Akár pálma-bérszállítást is vállalhatnánk.
Igy mára már csak egyetlen feladat maradt: a könnyed begördítés. Nos, ehhez három erős férfiember szükségeltetik, így ma délelőttre idekértük az erre alkalmasnak vélt legférfiasabb és legtagbaszakadtabb negyvenes szomszédjainkat. Tíztől fél tizenegyig ripsz-ropsz el is végezték a feladatot.
Udvarias háziasszonyként kávét kínáltam nekik, de nem kértek. A terasz mellvédjén viszont feltűnt nekem egy ismeretlen, tájba simuló zöld tárgy. Mint kiderült, ez az egyik segítőkész szomszéd to-go-termoszban magával hozott to-go kávéja.
És én itt megtorpantam.
Detlef arany ember, intelligens, kedves, szórakoztató, készséges: egyszóval ideális szomszéd, vele és patikus nejével szívesen járunk össze – segélyakcióktól függetlenül. Még véletlenül sem akarnám kritizálni. Amin megütköztem, az maga a jelenség.
Korábban az ember otthon reggelizett, délelőtt vagy délután beült valahová egy kávéra, otthon vagy étteremben vacsorázott, de az utcán nem ivott. A utcai étkezés nem volt, hogy úgy mondjam, en vogue. Jó, létezett lángossütő, meg kolbászos – itt, Berlinben az ennek megfelelő Currywurst, majd Dönerbude – ahol lehet(ett) gyorsan, helyben állva falatozni. Aztán elharapódzott a szokás, hogy menet közben reggeliznek az emberek, pl. egy utcai árusnál, az U-Bahn, S-Bahn megállóban nyílt látványpékségnél vagy hasonlónál. Ez is rendben. De kávéval felszállni egy mozgó járműre?!
Néhány éve nemcsak meghonosodott a feltételezhetőleg Amerikából importált a „coffee to go” – illetve what-ever-to-go – szokás, hanem életformává vált.
A jelenséget felismerve egész iparág cuppant rá leleményesen a trendre. A műanyag flakonoknak, termoszbögréknek se szeri, se száma, a kínálat lenyűgöző.
Kb. 2-3 éve pl. még a berlini KPM, a meisseni utáni legpatinásabb és legdrágább német porcelán-manufaktúra is meglovagolta a divatot és legnépszerűbb szervizének, a „Kurland”-nak – szerintem hajdanán fogmosópohárnak javasolt – dombormintás bögréjét veheti most meg a rajongó műanyag ivófedéllel mint „to-go Becher” fehér, fekete és egyéb uni színekben dekortól függően 59,- €-tól 330,- €-ig. További 16,50-19,50 €-ért még bőrmandzsettát is kaphatsz hozzá, hogy az átforrósodott bögre kézbe vehető legyen.
Ezen is elméláztam. A KPM-hívek klubjának tagjai többnyire a felső középosztályhoz tartoznak, velük született, kulturált étkezési hagyományokkal, aminek a része a terített asztal, a szép porcelán. A KPM-ben szervírozott 3-4 fogásos vacsora időt vesz igénybe, hisz’ „megadjuk a módját”. Ettől az életstílustól távol áll az utcán bekapott szendvics, kihörpintett kávé. O.K., a reklámfelvétel irodai jelenet sugall, nem az utcai gyalogosforgalomban szürcsölnek KPM-ből.
Meglehet, hogy ez az egész „to-go” szokás korosztályi kérdés. És ha így van, akkor a KPM ezzel a cikkel a 30-as, jól kereső, sznob-yuppie piaci szegmenset célozta meg. Nincs adatom arra vonatkozólag, hogy mekkora a „Kurland-to-go” keletje.
A három-öt decis italtároló termoszok mára szinte kötelező ruházati kiegészítővé váltak, akárcsak hajdanán a női retikül. Értem, hogy egészségügyi okokból mindenkinek naponta x litert kell innia, ha sportol, akkor többet. A menet közbeni ivászatot viszont nem értem. Miért nem lehet otthon, a vásárlás helyén vagy az úti célban elfogyasztani?
És ezt a termoszból ivászatot látom a hangverseny, a színházi előadás, az online szeminárium alatt is. Amikor eszébe jut vagy a legkisebb mértékben megkívánja – még csak nem is vagyok biztos benne, hogy ez feltétlenül szomjúság – szóval, ha kedve szottyan, akkor iszik. (Esetleg az iskolában az óra alatt is? – nyilván tanára válogatja.) Nem igaz, hogy nem lehetne 1-2 órát ivás nélkül kibírni. Az én olvasatomban ez az önfegyelem teljes hiánya és szerénységemet határozottan irritál. Természetesen mondhatod, kedves Olvasó, hogy megöregedtem, nem haladok eléggé a világgal, konzervatív és rugalmatlan vagyok, meg amit akarsz.
Minden esetre ebben az általánosan elharapódzott konzummagatartás újabb jelét vélem felfedezni: jogom van az igény kielégítésére, éspedig azonnal. Erről, azaz a konzummagatartásról már 2005-ben írtam egy tárcát „Freibleibend” címmel.