„Önt hogy hívják?” Gorcsev nem szerette az ilyen kérdéseket. „Nevem Tintoretto” – felelte szokás szerint nyomban és ostobán. – Hm… mintha már hallottam volna magáról. – Festő vagyok. – Igen, emlékszem! Honnan is való ön? – Cinquecentóból. – Az valahol Savoyában van? – Kis község. Avignon és Toulon között. – Tudom… tudom… egy rokonom lakott ott… illetve a közelben… Van ott egy hasonló helység, nem? – De igen. Quattrocento.“
Valljuk be, legtöbb honfitársunk számára Rejtő Jenő legszellemesebb párbeszéde az, ami elsőként beugrik a Pannonia Entertainment „A művészet templomai” ismeretterjesztő sorozat most bemutatásra kerülő filmjének alanyáról, a Jacopo Robustin néven született reneszánsz festőóriásról, holott a műveit sokan személyesen is megcsodálják, hiszen sokunk kedvelt úti célja Velence, márpedig az 501 éve, 1518. szeptember 29-én született Jacopo egész életét a lagúnák városában élte le. Még az akkoriban pusztító pestisjárványok idején sem hagyta el imádott szülőhelyét, mintegy háromszáz művét is ott hozta létre, így az odalátogató turista szinte ki sem tudja kerülni alkotásait.
A fiatal korában Pádua védelmében jeleskedő apa, akinek a Robusti csak különleges testi erejére utaló ragadványneve volt, eredeti családneve Comin volt, polgári foglalkozását tekintve kelmefestőként tevékenykedett, emiatt lett fia beceneve Tintoretto (tintore olaszul kelmefestőt jelent).
Jacopo Robusti, called Il Tintoretto Italian, Venetian, 1519—1594 The Contest between Apollo and Marsyas, c. 1545 Oil on canvas; 55 x 94 1/2 in. Wadsworth Atheneum Museum of Art The Ella Gallup Sumner and Mary Catlin Sumner Collection Fund, 1950.438
A sorozat korábbi részeihez hasonlóan elképesztő operatőri munkával megkomponált filmben megcsodálhatjuk, ahogyan a kis Jacopo apja műhelyében az egzotikus színezőkkel játszva sajátítja el azt az egyedi színkezelési módot, amely azután védjegyévé válik, szénrajzaival pedig olyan hatalmas tehetségről tesz korai tanúbizonyságot, amely egy pillanatig sem teszi kérdésessé a jövőjét. Bonifazio Veronese és Paris Bordone műhelyében, majd a festészet koronázatlan királyától, magától a nagy Tizianótól tanul festészetet, mígnem mentora féltékennyé nem válik, és ki nem rúgja az amúgy sem könnyű természetű Jacopót, aki így kénytelen önállósítani magát.
A kezdeti anyagi nehézségek áthidalásában Tintorettónak nagy segítésére volt jómódú felesége, a nemesi családból származó Faustina Vescovi, aki külön kezelte ugyan a hozományát a családi kasszától, de szükség esetén mindig kihúzta férjét a bajból, ám erről az „apróságról“ a film diszkréten hallgat, ugyanakkor bemutatja azt a barátságot, amely a festőt a korszak művészeti kérdésekben megkérdőjelezhetetlenül legnagyobb „sztárjához“, Velence Molnár Gál Péteréhez, Pietro Aretinóhoz.
E kapcsolat révén vált Tintoretto ismertté a városállamban, és nyert el számos, jól fizető, rangot adó megbízást. Volt tanára, a nagy hatalmú Tiziano azonban rá tudta venni a kritikust, hogy hagyjon fel a konkurencia támogatásával, ezért Tintoretto minden bevethető eszközt felhasznált arra, hogy megbízásokat kapjon. A mai gerillamarketinghez hasonlítható módszerei mellett igen sokat nyomott a latban az, hogy rendkívül gyorsan és igen alacsony áron dolgozott.
Megengedhette magának azt a luxust, hogy még hatalmas méretű képeit is akár csak a vászon és a festék beszerzési áráért készítse el, így hamar megkedveltette magát a város és az egyház megrendelőivel, viszont rossz viszonyba került Tiziano mellett az aranykor festőtriászának legifjabb tagjával, Paolo Veronesével is.
Lehengerlő értékesítési módszereinek (no, meg persze óriási tehetségének) köszönhetően Tintoretto élete során mintegy hatvan hatalmas freskót festett, főként egyházi és bibliai témában, nem beszélve a szinte megszámlálhatatlan portréról és polgári életképről, amelyek igen jelentős részét a filmben is láthatjuk, és megtudhatjuk, hogy a Scuola di San Rocco és San Marco után a velencei dózse palota freskóinak nagy részét is rábízták.
A Palazzo Ducale számára 1590-ben készült Paradicsom című képe huszonkét méter hosszú és hét méter magas, ötszáz alakot megjelenítő, egyedülálló kompozíció, amely mind méretét, mind művészeti értékét tekintve kivételes, amely ahogyan a kortársakra, úgy a mai látogatókra is különleges hatással van.
Ezzel a megállapítással pedig elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy miért kell egy ilyen festészeti tárgyú filmet mindenképpen a moziban és nem a televízióban vagy még kisebb kijelzőn megnézni. Csak egy mozivászonnyi méret képes ugyanazt a pszichológiai hatást kiváltani e monumentális alkotások szemlélésekor, mint amit a valódi mű, és csak ekkora kinagyításban tudunk rácsodálkozni mindarra a temérdek csodás részletre, amelyet Tintoretto (és alkotótársai, köztük lánya és fiai) a falakra, vásznakra álmodtak-festettek.
Giuseppe Domingo Romano dokumentumfilmjében Helena Bonham Carter csodás narrációja mellett a témakör legnagyobb szakértői vezetnek végig minket Tintoretto hosszú életútján és csodálatos karrierjén, bemutatva a stílusok között is szüntelenül váltó művész számtalan alkotását, akinek egyik-másik alkotása Jean-Paul Sartre szerint is szinte a filmművészet előfutára volt már, ahogyan ezt a híres angol filmrendező, Peter Greenaway részletesen is bemutatja.
Kétségkívül a velencei későreneszánsz festészet egyik legkiemelkedőbb alakja, tagja – Veronese és Tiziano mellett. Idősebb korában az érett reneszánszból a manierizmusra váltott, ezzel mintegy a barokk előfutárának is tekinthető, és a kora „selfijének“, az önarcképnek is egyik legavatottabb művelője volt, amit jónéhány alkotása igazol.
Tintoretto különleges tehetsége már kortársaiban is a legmagasabb fokú elismerést keltette. Legközelebbi velencei utazásunk előtt ezen élményekben most a hazai mozikban is részesülhetünk, a Tintoretto – Egy lázadó Velencében ugyanis szeptember 12-től látható országszerte. Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínházban, valamint számos vidéki helyszínen, többek közt Debrecenben, Szegeden, Kecskeméten, Székesfehérváron, Szombathelyen, Pécsett, Szolnokon és Miskolcon is bemutatásra kerül, így mindenki csak saját magát okolhatja, ha kihagyja ezt a ragyogó élményt.