(Írta: Szakonyi Péter/ujnepszabadsag.com) Barátom tapasztalt, öreg róka a vendéglátásban. Évtizedek óta vezet éttermet hol Budapesten, hol valamelyik vidéki városban. Most éppen egy kisvárosi vendéglátóhelyet igazgat, nem is kis sikerrel. A pazar rántott hús mellé pedig rendre sztorizik: imád jót enni és fecsegni is.
A legutóbbi találkozásunkkor is jókedvűen mesélt a helyi ügyekről, aztán hirtelen elkomorult az arca. Az ajtóban egy hatfős társaság jelent meg, ettől tűnt el rögvest a jókedv Géza arcáról. – No, megint itt vannak a NEResek! – suttogta a bajusza alatt, és legott az új vendégek üdvözlésére sietett.
Asztalunkhoz a nagy ebédroham lecsengése után keveredett vissza.
Kérdeztük is rögvest, hogy kit üdvözölt olyan nagy sietséggel. – Fogalmam sincs kik voltak, most jártak itt először. De már akkor tudtam, hogy hova tartoznak, amikor lenyomták a kilincset… – summázta a válaszát. Arra aztán később sem tudott pontos választ adni, hogy miért gondolta azonnal – és bizony helyesen – hogy a belépők kormányközeli bizniszmenek. Talán ötödik érzékszerve súgta meg neki, hogy jó lesz észnél lennie, és sietve kiszolgálnia a kiváltságos rétegből érkezőket.
Ez a kérdés máig foglalkoztat. Vajon milyen ismérvek alapján, milyen megérzést követve tette „skatulyába” a vendéglős az új kuncsaftjait? A kocsijukat látva nem hiszem, hiszen az a ház oldala melletti parkolóban
állt, s így nem látszott. A ruhájuk alapján? Kizárt, hiszen öltözékükben nem igen tűntek ki a kisvárosi vendégkörből. A szétműtött arcú, kacsaszájú asszonyokat látva? No, de sajnos ez már bevett szokás anyagi helyzettől függetlenül! Talán a férfiak bumszli óráját látta meg – egyenként legalább tízmillióba kerül egy ilyen idétlen jószág – és ez kapcsolta be nála a vészjelzést…Nem tudom.
Az viszont biztos, hogy ha az első percben nem is, de egy kis idő múltán sokaknak feltűnt a társaság viselkedése. Pedig tulajdonképpen ez sem volt igazán feltűnő. A harsányság, a több körben rendelt szilvapálinka, de főleg a mások által is jól kivehető mondatok együttese viszont már sejtette, hogy nem hétköznapi csapat „szállta meg” az ablak melletti boxot.
Ha valaki egy picit is figyelt – és megvallom így tettem én is – páratlan élményben lehetett része. Bennfentes mondatok hangoztak el Tóniról, Andikáról, Katiról és Jánosról. Jót kacagtak Ilona és István most kiderült házasságtörésén, röpködtek a luxushotelek és nyaralóhelyek nevei, a vadászatok helyszíne és a megölt állatok száma – és persze az utazó- meg vadásztársak, akikkel ugye milyen jól megértették egymást. De a legérdekesebbek – legalábbis számomra – nem ezek a sztorik voltak, hanem a pénzről és befolyásról szóló mondatok. Főleg a három férfi vitte a szót, az asszonyok csak a háttérben pusmogtak.
A deli férfiak ugyanis a harmadik vagy negyedik kör pálinka után „üzletelni” kezdtek. Közbeszerzések, megbízások, magántőke-alapok, kenőpénzek kerültek szóba úgy, hogy aki egy picit is otthon van, a helyi-(vár)megyei közéletben értette, hogy bizony itt minimum kiskirályok forgatják a villát. Úgy röpködtek a százmilliók és milliárdok, mint egy normál háztartásban az ezresek. Minden egyes szaftos témát egy újabb kör pálesz, és nagy hahotázás kísérte. Így mulatnak azok, akik az élet napos oldalán sütkéreznek – vontam le a következtetést.
A szomszéd asztaloknál ülők viszont vörös fülekkel hallhatták az egyre meredekebb történeteket – igaz nem is nagyon tehettek mást, mert a vendéglős „tapintatból” lekapcsolta a halk zenét is. Volt vendég, akinek hamar elég lett az alkalmi „előadásból” és gyorsan fizetett, mi azonban végigélveztük a kis magyar nábob-showt.
És zavartan szégyenkeztünk. Korábban elképzelni sem tudtuk, hogy így mennek a dolgok, hogy az, ami megjelenik az ellenzéki médiában az csak a jéghegy csúcsa, sőt, mondjuk úgy a „csúcsragadozók” kisiklása. A pár kilométeres utat helikopterrel megtevő miniszter, a Monte Carlóban csili-vili házban dorbézoló NER-lovag, a bérelt luxusjachton leértékelt szódát szürcsölő sztárügyvéd, a sportautó-kollekciójával büszkélkedő, de életében munkahelyet még nem látott bankárfi – mind-mind a néha szembetűnő, és ma már-már elfogadott luxusallűr megtestesítői.
Vidéki „alispánjaik” szerte az országban ezt a stílust szeretnék utánozni-követni, netán meghaladni.
De, vajon mi lett volna, ha nem a közelükben ülünk, és nem élvezzük a milliárdos valóságshowt?
Hogyan tudtunk volna bizonyosságot szerezni arról, hogy a bumszliórások valóban a kiváltságos osztályt képviselik? – morfondíroztunk magunkban. Géza végül erre is választ adott, ráadásul egy kérdéssel: „Hallottátok őket elköszönni, amikor kiléptek az ajtón? Ugye, nem…mert hát bejövetelkor sem köszöntek…”