Életek, sorosok, drámák sokaságával találkoztam, miközben „anyagot” gyűjtöttem ehhez a riportsorozathoz. Senki se gondolja, hogy pusztán e néhány példa elegendő a szörnyű betegség megállításához, gyógyításához. Az orvosok, gondozók (mi több, az érintettek) véleménye szerint az egyedüli gyógymód a megelőzés – lenne. Csak hát az alkohol (ne áltassuk magunkat: valójában kábítószer!) hatalmas üzlet – mindenek előtt az államnak. Polgára okos lehet, ám nincs hatalma. Legalább is annyi, amennyivel megállíthatná az álnokságot, amely ellen inkább jóval kevesebb, semmint több sikerrel küzd az egészségügy és számos társadalmi szerveződés, ám hiába… (Az alábbi írás 1971. július 18-án, vasárnap jelent meg a Győr-Sopron megyei napilap utolsó oldalán.)
Az első pohár a sok, utána száz sem elég. – Z. K. harmincegy esztendős,nősülés előtt álló fiatalember. Rendszeresen ivott, pincér lévén könnyen jutott az italhoz, kétezer forintot, keresete felét, szeszre költötte. Mint mondja, akárcsak a súlyemelők, rendszeresen „edzésben” volt, és ez egyre nagyobb adagok elviselésére tette képessé: három-négy liter bort és nyolc-tíz fél konyakot is elfogyasztott. Édesanyja és munkatársai kérésére, biztatására négyszer vett részt elvonókúrán, több-kevesebb eredménnyel, hiszen nem vált antialkoholistává.
Az orvosokat gyakran elgondolkoztatta: szervezete rendkívül jól megbirkózott az alkohol ártalmaival, a kezeléseik Z.K.-nál csak különlegesen nagy adag gyógyszerrel váltottak ki borzongást…
Az ital magabiztossá tett
– Miért ivott?
– Doppingolt a szesz, magabiztossá tett. Vonzott a nagyvilági élet, szerettem olyan helyen inni, ahol előkelő társaság fordult meg, szép nők, gazdag külföldiek, művészek, írók…
Aztán nagyjából ugyanezzel a társasággal ismét találkozott Z. K. a Pomázi Munkaterápiás Intézetben, ahol az alkoholisták fokozatos rehabilitálásával foglalkoznak orvosok, pszichológusok, ápolók. Az intézetben az átlag 3–5 hónapig tartó komplex kezelés befejezése után az elbocsátott beteget (alkoholistát) az intézet mezőgazdasági üzeme alkalmazza. A szállás ingyenes, a betegek étkezéséhez jócskán hozzájárul az állam, ingyen munkaruhát is ad, és a kezeltek az ápolók felügyelete mellett naponta kétszer beveszik az Antaethyl tablettát.
Gyógyít és nevel
– A társadalom minden rétegéből vannak ott betegek – folytatja Z. K. – Az intézet vezetői a munka után sport- és kulturális foglalkozásokat is szerveztek nekünk. Esténként együtt nézhettük a tévét, ki-ki sakkozhatott, olvasgathatott, beszélgethetett egy-egy pohár üdítőital, kóla mellett.
– Miben látja a Pomázi Munkaterápiás Intézet hasznát?
– Abban, hogy gyógyít és nevel egyaránt. Ott aztán igazán „magunk között”vagyunk, könnyen oldódik az ember nyelve, a vendéglői beszélgetéseknél értelmesebb szövegre nyílik a szánk és a szívünk. Előbb-utóbb rájövünk arra: semmi értelme az ivásnak, és onnan kikerülve új életet, tiszta lapot kezdhetünk. Kiszakítva a nem ivók társadalmából és az ivó ivókéból is, amolyan harmadik csoportot alkot a pomázi közösség: a gyógyuló, az ivásból kiábrándult ivókét. Mert számtalan hibájával, gyöngeségével együtt az alkoholista is ember, aki megértésre, baráti szóra, közösségre vágyik. A megértést, a barátságot, szeretetet eddig az ivócimborák, a vendéglők, talponállók kétes társaságában vélte fölfedezni, megtalálni, ahol az ital hatása alatt egymást erősítették, bátorították, oktalan cselekedetekre sarkallták.
Segítsen a közösség!
– Tudja, van valami észbontó ellentmondás nálunk az alkoholisták és a nem ivók tábora között. A társadalom, a munkahelyi közösségek aránylag jól elviselik az ivó, a rendszeresen ivó embertársaikat. Csak akkor nyúlnak erélyes eszközökhöz, ha az alkoholista kirívó cselekedeteivel már tűrhetetlenné teszi a körülményeket. Pedig akkor már legtöbbször késő! – mondja elkomorodva Z. K. – Aztán: az elvonókúra, a kezelés után a visszatért saját munkatársukat, szomszédjukat, sőt, családtagjukat is nagy-nagy ellenszenvvel fogadják. Megbélyegzettnek tekintik, szinte bűnözőnek, aki letöltötte ugyan a büntetését, de…
(Egy elvonókúrán átesett páciensnek a Vöröskereszthez írt leveléből: „Munkahelyemen akik tudják, hogy elvonókúrán voltam, kigúnyolnak, ez iszákossá tesz és ivásra ingerel…”) – Mindez nagyon megnehezíti a gondos gyógykezelés utáni teljes rehabilitációt. Kiközösítetté válik az egyén, hiszen nem fogadja be teljes mértékben a nem ivók társadalma, az ivók pedig nem tartják többé megbízhatónak, havernak. Lényegében a nem ivó többi munkatárs az elvonókúrával látja bizonyítottnak, hogy a szaki alkoholistává vált. Odáig már nem jutnak el a következtetésükben – és éppen ez lenne a józanok okos álláspontja –, hogy a súlyos betegségéből gyógyult munkatársukat éppen a közösség rendkívül nagy hatású befogadóerejével kellene szívükre ölelni. Úgy, mint például a súlyos gyomorműtéten átesett, hosszú hónapokig lábadozott másik beteget.
Sorsdöntő szigor
– A pomázi intézet vezetői rendkívül okos húzással igyekeznek segíteni ápoltjaikat — mondja Z. K. – Azzal, hogy a kezelés után még hónapokig engedélyezik az intézet gazdaságában dolgozni a volt alkoholistát. Megszokhatja a nem ivók józan közösségét (sorstársaiét), jelleme erősödik, csiszolódik a normális életre, akaraterejét edzi. Aztán, ha már elég szilárd az elhatározása, amikor már gyémántkemény benne a cél, hogy nem iszom! – a Pomázi Munkaterápiás Intézet segít az elhelyezkedésében, akár a lakóhelyén, akár másutt. – Égetően szükség volna nálunk az alkoholizmus csökkentése céljából a társadalom sok tagjának, nem ivó tagjának is az átnevelésére – folytatja Z. K. – Miért? Azért, hogy minél kevesebb visszahúzó környezeti hatás érje a gyógyult, a lábadozó alkoholistákat.
Mert nekünk az első pohár a sok, utána száz sem elég! És a bűnbeesés a nap minden percében kísért, mert Magyarországon mindig van ok az ivásra: születésnap; névnap, prémium, fizetésemelés, öröm. bánat stb. És van baráti, rokoni kínálás is. Ahogy már-már kezdik megérteni az emberek, hogy a gépkocsivezető, a motorkerékpáros nem ihat, ugyanúgy nem ihat a gyógyult, a gyógyulófélben levő alkoholista sem. Sem most, sem holnap, sem holnapután, semmikor.
– És még valamit! Volna egy javaslatom: ha máról holnapra nem tudunk is rendet teremteni az alkoholizmus frontján, ha nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy becsukjuk, megszüntessük a talponállókat, a kricsmiket, a peronkocsmákat és a sok-sok kétes hírű éttermet, presszót, akkor az állam az italból származó haszonnak mondjuk csak a 15–20 százalékát fordítsa a pomázihoz hasonló munkaterápiás intézetek létesítésére! A társadalom látná a hasznát, igazán szociális intézkedés lenne.
– Köszönöm a beszélgetést, Z. K.
A sorozat bejező része holnap, 12 óra 34 perckor jelenik meg.
A sorozat előző, 6. része itt jelent meg, tessék kattintani!