A társadalom nevében: vádoljuk az alkoholizmust (7.)

Életek, sorosok, drámák sokaságával találkoztam, miközben “anyagot” gyűjtöttem ehhez a riportsorozathoz. Senki se gondolja, hogy pusztán e néhány példa elegendő a szörnyű betegség megállításához, gyógyításához. Az orvosok, gondozók (mi több, az érintettek) véleménye szerint az egyedüli gyógymód a megelőzés – lenne. Csak hát az alkohol (ne áltassuk magunkat: valójában kábítószer!) hatalmas üzlet – mindenek előtt az államnak. Polgára okos lehet, ám nincs hatalma. Legalább is annyi, amennyivel megállíthatná az álnokságot, amely ellen inkább jóval kevesebb, semmint több sikerrel küzd az egészségügy és számos társadalmi szerveződés, ám hiába… (Az alábbi írás 1971. július 18-én, vasárnap jelent meg a Győr-Sopron megyei napilap utolsó oldalán.)

Az első pohár a sok, utá­na száz sem elég. – Z. K. harmincegy esztendős,nősülés előtt álló fiatalember. Rendsze­resen ivott, pincér lévén könnyen jutott az italhoz, kétezer forintot, keresete fe­lét, szeszre költötte. Mint mondja, akár­csak a súlyemelők, rendszeresen „edzés­ben” volt, és ez egyre nagyobb adagok elviselésére tette képessé: három-négy liter bort és nyolc-tíz fél konyakot is elfogyasztott. Édesanyja és munkatársai kérésére, biztatására négyszer vett részt elvonókúrán, több-kevesebb eredménnyel, hiszen nem vált antialkoholistává.

Az orvosokat gyakran elgondolkoztatta: szervezete rendkívül jól megbirkózott az alkohol ártalmaival, a kezeléseik Z.K.-nál csak különlegesen nagy adag gyógy­szerrel váltottak ki borzongást…

Az ital magabiztossá tett

– Miért ivott?

– Doppingolt a szesz, magabiztossá tett. Vonzott a nagyvilági élet, szeret­tem olyan helyen inni, ahol előkelő tár­saság fordult meg, szép nők, gazdag külföldiek, művészek, írók…

Aztán nagyjából ugyanezzel a társa­sággal ismét találkozott Z. K. a Pomázi Munkaterápiás Intézetben, ahol az alkoholisták fokozatos rehabilitálásával foglalkoznak orvosok, pszichológusok, ápolók. Az intézetben az átlag 3–5 hó­napig tartó komplex kezelés befejezése után az elbocsátott beteget (alkoholistát) az intézet mezőgazdasági üzeme alkal­mazza. A szállás ingyenes, a betegek ét­kezéséhez jócskán hozzájárul az állam, ingyen munkaruhát is ad, és a kezeltek az ápolók felügyelete mellett naponta kétszer beveszik az Antaethyl tablettát.

Gyógyít és nevel

–A társadalom minden rétegéből vannak ott betegek – folytatja Z. K. – Az intézet vezetői a munka után sport- és kulturális foglalkozásokat is szervez­tek nekünk. Esténként együtt nézhettük a tévét, ki-ki sakkozhatott, olvasgatha­tott, beszélgethetett egy-egy pohár üdí­tőital, kóla mellett.

– Miben látja a Pomázi Munkaterá­piás Intézet hasznát?

– Abban, hogy gyógyít és nevel egy­aránt. Ott aztán igazán „magunk között”vagyunk, könnyen oldódik az ember nyelve, a vendéglői beszélgetéseknél értelmesebb szövegre nyílik a szánk és a szívünk. Előbb-utóbb rájövünk arra: semmi értelme az ivásnak, és onnan kikerülve új életet, tiszta lapot kezdhe­tünk. Kiszakítva a nem ivók társadal­mából és az ivó ivókéból is, amolyan harmadik csoportot alkot a pomázi közösség: a gyógyuló, az ivásból kiábrán­dult ivókét. Mert számtalan hibájával, gyöngeségével együtt az alkoholista is ember, aki megértésre, baráti szóra, közösségre vágyik. A megértést, a barátságot, szeretetet eddig az ivócimborák, a vendéglők, talponállók kétes társasá­gában vélte fölfedezni, megtalálni, ahol az ital hatása alatt egymást erősí­tették, bátorították, oktalan cselekede­tekre sarkallták.

Segítsen a közösség!

– Tudja, van valami észbontó ellent­mondás nálunk az alkoholisták és a nem ivók tábora között. A társadalom, a munkahelyi közösségek aránylag jól el­viselik az ivó, a rendszeresen ivó em­bertársaikat. Csak akkor nyúlnak eré­lyes eszközökhöz, ha az alkoholista ki­rívó cselekedeteivel már tűrhetetlenné teszi a körülményeket. Pedig akkor már legtöbbször késő! – mondja elkomorodva Z. K. – Aztán: az elvonókúra, a kezelés után a visszatért saját munkatársukat, szomszédjukat, sőt, családtagjukat is nagy-nagy ellenszenvvel fogadják. Meg­bélyegzettnek tekintik, szinte bűnöző­nek, aki letöltötte ugyan a büntetését, de…

(Egy elvonókúrán átesett páciensnek a Vöröskereszthez írt leveléből: „Munkahelyemen akik tudják, hogy elvonókúrán voltam, kigúnyolnak, ez iszákossá tesz és ivásra ingerel…”) – Mindez nagyon megnehezíti a gon­dos gyógykezelés utáni teljes rehabili­tációt. Kiközösítetté válik az egyén, hi­szen nem fogadja be teljes mértékben a nem ivók társadalma, az ivók pedig nem tartják többé megbízhatónak, havernak. Lényegében a nem ivó többi munkatárs az elvonókúrával látja bizonyítottnak, hogy a szaki alkoholistává vált. Odáig már nem jutnak el a következtetésükben – és éppen ez lenne a józanok okos álláspontja –, hogy a súlyos betegségéből gyógyult munkatársu­kat éppen a közösség rendkívül nagy ha­tású befogadóerejével kellene szívükre ölelni. Úgy, mint például a súlyos gyo­morműtéten átesett, hosszú hónapokig lábadozott másik beteget.

Sorsdöntő szigor

– A pomázi intézet vezetői rendkívül okos húzással igyekeznek segíteni ápolt­jaikat — mondja Z. K. – Azzal, hogy a kezelés után még hónapokig engedélye­zik az intézet gazdaságában dolgozni a volt alkoholistát. Megszokhatja a nem ivók józan közösségét (sorstársaiét), jel­leme erősödik, csiszolódik a normális életre, akaraterejét edzi. Aztán, ha már elég szilárd az elhatározása, amikor már gyémántkemény benne a cél, hogy nem iszom! – a Pomázi Munkaterápiás In­tézet segít az elhelyezkedésében, akár a lakóhelyén, akár másutt. – Égetően szükség volna nálunk az alkoholizmus csökkentése céljából a tár­sadalom sok tagjának, nem ivó tagjá­nak is az átnevelésére – folytatja Z. K. – Miért? Azért, hogy minél keve­sebb visszahúzó környezeti hatás érje a gyógyult, a lábadozó alkoholistákat.

Mert nekünk az első pohár a sok, utá­na száz sem elég! És a bűnbeesés a nap minden percében kísért, mert Magyarországon mindig van ok az ivásra: szü­letésnap; névnap, prémium, fizetéseme­lés, öröm. bánat stb. És van baráti, ro­koni kínálás is. Ahogy már-már kezdik megérteni az emberek, hogy a gépko­csivezető, a motorkerékpáros nem ihat, ugyanúgy nem ihat a gyógyult, a gyó­gyulófélben levő alkoholista sem. Sem most, sem holnap, sem holnapután, semmikor.

– És még valamit! Volna egy javas­latom: ha máról holnapra nem tudunk is rendet teremteni az alkoholizmus frontján, ha nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy becsukjuk, megszüntessük a talponállókat, a kricsmiket, a peron­kocsmákat és a sok-sok kétes hírű étter­met, presszót, akkor az állam az italból származó haszonnak mondjuk csak a 15–20 százalékát fordítsa a pomázihoz hasonló munkaterápiás intézetek léte­sítésére! A társadalom látná a hasznát, igazán szociális intézkedés lenne.

Köszönöm a beszélgetést, Z. K.

(A sorozat előző része itt olvasható.)