A zsarnok ellen lehet nyerni

Átlag felett sikerült a II. Richárd című ma délutáni előadás; fiatalos, merész  – sokszor meghökkentő – vállalkozás; egyszersmind bizarr színházi kísérlet és élmény. 6,5 pontot adnék rá. (A nyitó képen: II. Richard, a dráma kulcsszereplője Vecsei H. Miklós.)

Nem vádolható a Vígszínház (s filiáléja, a Pesti) időszerű politikai kiállással, időszerű leleplezéssel, megbélyegzéssel, odakozmálással. Ám a színház – ha az, ami a lényege – repertoárba emeléssel, rendezői koncepcióval és a nézői igény szolgálatával – üzen. Morális értelmezést ad, értékrendet közöl.

Példabeszéd s bátorság-próba is lett, s még inkább  lehetett volna a Pestiben a II. Richárd szín-képe. Dráma (inkább az eredeti, angol címével egyezően) tragédia szól az abszolút uralkodó viselt dolgairól; rövid életű békevágyáról, hosszabb kifosztási manővereiről és bosszúszomjáról; így trónjának ingatag biztonságáról, illetve annak és életének is a vesztéről. Az előadás beharangozója említi „ma is élő és felismerhető szereplők”  jelenlétét a modern képi világgal előtárt előadásban; ám ez csak hellyel-közzel vált láthatóvá. A bukás szükségszerűségéről és méltatlan körülményeiről így is lehetetlen megfeledkezni.  Sapienti sat! 

Mozgalmas részlet az előadásból, a párbaj jelenetben Orosz Ákos és ifj. Vidnyánszky Attila.

Kivonatos idézet a Wikipédiából:  „Richárd …élethossszigra hosszabbította fia, Henry Bolingbroke száműzetését, aki….visszatért Angliába és maga mellé állítva a közhangulatot, lemondatta Richárdot és IV. Henrik néven királlyá koronáztatta magát…Richárdot 1400. február 14-re halálra éheztették… megítélését jelentős mértékben befolyásolta William Shakespeare II. Richárd c. drámája, melyben negatívan ábrázolta az uralkodót és őt tette felelőssé az angol történelem következő századának kaotikus viszonyaiért és a rózsák háborújáért. A 19. század végének és 20. század elejének történészei egyenesen elmebetegnek tartották. Mai megítélése sokat javult, bár túlzott centralizációs törekvéseivel hozzájárult saját bukásához és nárcisztikus személyiségzavara is befolyásolhatta döntéseit, különösen uralkodásának utolsó éveiben … különösen érdekesek Richárd politikai nézetei és ezek hatása bukására. … Az, amit szeretett volna elérni a kor viszonyai között nem volt sem törvénytelen, sem elérhetetlen; annak módja volt az, ami miatt elbukott.”

Megjegyzésem: Henry Bolingbroke személyét néhol unokatestvérnek adják meg; másutt Richárd (fogadott?) fiaként jelenítik meg. Az előadásban ez a Henry (néhol ugyanő Henrik) királyhű hozzátartozóból, méltatlan számkivetettsége és törvénytelen kifosztása  miatt, visszavágva lesz a király nemezise és hóhérja.  Mégsem pozitív „hős” ő sem. Viszont a módszere és célja lám, örök idejű: pedig nem élt még ekkor Machiavelli!

Nézzük a művet! Eredetileg négy felvonásból, s azon belül összesen 19 színből állt, 26 nevesített szereplő alkotta. Így mondanák: plusz népség, katonaság, hölgyek és urak: „lordok, hírnökök, küldöncök, tisztek, katonák, kertészek, börtönőr, lovász és kísérők”. A Pesti előadása rendkívül hosszú lett; bruttó 3 órányi. Érkezett is szokásos nézőtéri zajkeltés étellel-itallal a II. felvonás közepétől. Engem inkább a történelmi ismeretek laza kezelése zavart. Nem jött át pl. a király pozitív kezdeményezéseiből szinte semmi; jobbára egy hatalomittas taktikust láttunk a színen már Richárd személyében is.

A királynő és társnői, fegyverrel, a rémálmot hozó momentum előtt.

A darab érdemének – modern korra is utaló – tömörítése és összpontosítása rendezői evidencia; persze, a mű(vészet) alapvető vonulataira építve. 1.Előbb úgy, mint az autokrata, féktelen despota Richárd; majd a későbbi, önmaga (vélt) dicsfényében lubickoló, ám bajt okozó és tragédiát elszenvedő uralkodó imázsa a cezúrával jelölt egyik főmenü. Kulcsmondatok az előadásból:

1.„Tanácsot adni nem lehet az ilyen embernek! Házmester vagy, nem király.”

2.A másik az ellenfele, a szintén „metamorfózison” átjutó Henry fejlődés-története. Néhol kimunkálatlan maradt.

3. A megjelenítés modernitása létjogosult; de nem jó, ha itt-ott felszínes, funkció nélküli, látszat-értékű és üresjáratot vagy elidegenítő töménységet ad. A Shakespeare által írt veretes szöveg és a hipermodern megjelenítés és látványvilág ellentmondása kiütközött; a szín-játék mély elvontsága értetlenséget is kiváltott a publikumnál.

III. Richárd szelleme, a hírhedt nagymonológja előtt.

 A múlt-jelen dilemmát Tompa Gábor érzékletesen, általában nagyvonalú rendezéssel oldja meg. Shakespeare királydrámát játsza(t)ni, s különösen vadmodern miliőbe átültetve megmutatni a példát és a tanulságot: mestermunka,  középszer és öncélú próba is lehet. Mindháromból kaptunk. Az értelmezés és a nézői befogadás a döntő. (Volt – máskor, másutt – történelmi sztori olyan bántó argumentációja, melynél már azt hittük: a direktor felfogásában egy diktátor is csak a bebalzsamozás alapanyaga.)

Tompa Gábor ez esetben magával hozta  a kolozsvári színház-művészet gondolat- és hatásvilágának a javát. Ugyanakkor a szupermodern szín-játék kiváltott felesleges, illetve zavaró túlzásokat is. A szereplők sokaságának dohányoztatása már nem nyerő, oka és értelme sem volt, kár érte. Ugyanígy, ha egy katonai ruhás nő ki-be járkál a színen, s lövöldöz mindenre, ami nem is mozog: üres pótcselekvés.

A szünet előtt a tétova, gyér taps azt jelezte, hogy talán túlcsordult a mai, avantgárd metódusra törekvés. A szünetben volt ilyen nézői vélekedés: Érted te mindezt? Nem olyan ez, mintha off-Broadway kísérletező színház: mű és előadás volna? A nézőtér bő fele tizen- és huszonévesekből állt.

A rendkívül erőteljes váltásoknak – ideértve a király környezetének az átlényegülését, illetve az árulásokat is – a motivációja, a lélektani háttere nem alapos; ti., kiben mégis mi ment végbe, mitől, miért?! Az erről szóló kritikai megjegyzést osztom.

Elnagyolt lett itt pár tény: II. Richárd 10 éves gyermekként került a trónra; pályáját megszabták a koronatanács főurai. Kibékíthetetlenül szemben állt a lordokkal; idővel majd’ mindenki mással is. Jó szándékú és fontos reform-kezdeményezése éppen e miatt bukott el; s lett ő maga is a környezetével, sőt a visszatérő Henryvel szemben meghasonlott vesztes.

A drámai erőt viszont több körülmény is bizonyítja: bár nem nála, mégis sorsszerűen jelenik meg a királyné szörnyű álmában a későbbi rém. A gnóm: egy utód, „ama bizonyos” III. Richárd.  Érkezett is a hírhedt monológja: „York napsütése rosszkedvünk telét Tündöklő nyárrá változtatta át…” . Henry, az elűzött rokon ugyanakkor rájön: mert már számkivetve nincs veszítenivalója, mindent megnyerhet, ha a koronáért fellép. És lőn! Richárd király mind e közben úgy tesz, mintha két csónakban is szeretne, tudna evezni. Ezek remek momentumok itt is.

A néző ekkor talán már szánalomból megidézné neki és helyette Macbeth kulcsmondatát: meg mer(t)em tenni, amit férfi merhet; aki többet mer, nem is ember. Késő! Richárd nem győzhet: az abszolút hatalom igézete, majd az eltiportak felkelése, s önmaga megadó kiüresedése legyőzi.

(Áttűnés: mintha mondhatná egy  modern kori (ál)király: nem a nép választott meg, én sem a népet választom?!) Végzet?  Az, közös. Még sokáig nem jöttek jobb idők Richárd, majd Henrik után sem! Az utóbbi keserű prófécia tisztán kijön az előadásból.

Hogy láttam a kulcsszereplők alakítását és az előadás fő mozgatórugóit? Vecsei H. Miklós Richárdként mindkét királyi attitűd bemutatását érzékenyen teljesíti. Súllyal van a színen, mozgása, dikciója hiteles. Inkább a leegyszerűsített mű számlájára írható, hogy pálfordulása lélektani szempontból jól alátámasztva nincsen. Ugyanakkor, minden tekintetben ma ő volt a főszereplő; talán gyengesége is a produkciónak, hogy az ellenlábasa, Henrik alulreprezentált.

Ifj. Vidnyánszky Attila Henryként szintén elég jó; alkalmas követője a színen a jellem-változásaiban is Richárdnak. Annak okát mégsem látni, hogy a rajongó rokon, az uralkodó korábbi feltétlen híve – túl a hamis okból való száműzetésén – miért fordít köpönyeget. A hatalom, a korona elragadásának és a bosszú-állásnak az esélye mindent megmagyaráz?! És ha igen, egy klasszikus drámában morálisan igazolható-e: vajon a váltás bárkinek jót tesz-e? Bár az ő produkcióján számon kérni ezt – a mű adaptációjával kapcsolatos körülményt – alig(ha) lehet.

Az eddig megjelent színikritikák is elismerően szólnak a Vígszínház e két ifjú üstökösének játékáról; külön nem részletezném. Értik, tudják, méltósággal és alázattal hozzák a főhősök alakját. Dicsérőleg kell szólni továbbá  Lukács Sándor,  Karácsonyi Zoltán és Igó Éva alakításáról.

Az előadás ötletes, néhol egyenesen rendkívüli, ritkábban túltengő minőségi jegyeket mutat a díszlet és a jelmezek tekintetében és a zenei effektusok dolgában is. Volt, hogy a zene alig hallhatóvá tette Richárd monológját, és másutt is éreztem a további csiszolás indokoltságát. Ma volt bakizás, halk, alig érthető motyogás, más kisebb hiba is.

Lukács Sándor, Igó Éva és Vecsei H. Miklós.

A magyar kártyában van 4 király és ulti is lehet a végjáték. A 32 lap között van Geszler Hermann: ő a legendáriumban a páva, a rátarti „kalap-birtokos”;  és akad Stüszi vadász, a tökfilkó is. Svájci hungarikum?! Shakespeare diktátorai, zsarnokai és trónkövetelői eredendően mások: a csúcson csak ketten, és más szinten, eltérő „pakliban”, örök érvényűt játszanak.

Főbb alkotók és közreműködők: Shakespeare bonyolult és nehéz tartalmú-szövegű drámája, a II. Richárd Spiró György fordításában és Tompa Gábor rendezésében, két felvonásban. Dramaturg Viski András; a díszlet Antal Csaba, a jelmez Kiss Beatrix, az eredeti zene Vasile Sirli, a világosítás Hlinka Móni munkája; a 19 közreműködő színművész közül kiemelendő: Vecsei H. Miklós, ifj. Vidnyánszky Attila, Bach Kata, Karácsonyi Zoltán, Lukács Sándor és Igó Éva.

(A képek a Vígszínház honlapjáról valók; köszönjük!)