Akadémiai állásfoglalás az ukrajnai nyelvtörvény-tervezetről

Az MTA Elnöksége állást foglalt az ukrán parlamentnek a magyar nyelvű oktatást is érintő törvénytervezetéről. Lovász László, az MTA elnöke felkérésére az állásfoglalás szövegét Kertész András, az MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának elnöke, Zsoldos Attila, az MTA Filozófiai és Történettudományok Osztályának elnöke és Pléh Csaba, az MTA Közoktatási Elnöki Bizottság elnöke fogalmazta meg. (A nyitó kép: Ignácz Rózsa Anyanyelve magyar című regényének címlapja; kiadta a Dante.)

Az ukrán parlament január 16-án elfogadta a magyar nyelvű oktatást is érintő törvénytervezetet, melyet azonban Ukrajna elnöke még nem látott el kézjegyével. Küldetésének szellemében a Magyar Tudományos Akadémia alapítása óta felelősséget visel a magyar nyelv fennmaradásáért, szabad használatáért, kultúramegőrző és nemzetmegtartó erejének védelméért országunk határain belül és kívül egyaránt. A Tudós Társaság alapítását törvénybe iktató 1827. évi XI. törvénycikk „A hazai nyelv művelésére fölállítandó tudós társaságról vagy magyar akadémiáról” címet viseli. Az új intézmény első eredménye a magyar helyesírás egységesítése és a nyelvtan rögzítése volt, az első helyesírási szabályzat (1832), leíró nyelvtan (1846) és értelmező szótár (1862) kiadásával.

Az Akadémiát aggodalommal tölti el, hogy a törvénytervezet súlyosan korlátozza az Ukrajnában élő magyar kisebbség jogát a magyar nyelvű tanuláshoz. Hatályba lépése esetén a törvény gátolná a magyar anyanyelvű lakosságnak az ukrán társadalomba való konstruktív beilleszkedését. Hozzájárulna a nyelvvesztéshez, a nemzeti kultúra elsorvadásához, a magyar nyelvhez kötődő egyes közösségek elszigetelődéséhez és mások gyors felbomlásához. Bízunk abban, hogy Ukrajna felelős vezetői is felismerik e veszélyeket.

Világunkban – nagyon helyesen – egyre erősebb az aggodalom a kihaló állat- és növényfajok miatt. Mozgalmak küzdenek a biodiverzitás megőrzéséért. Hasonlóan fel kell emelnünk azonban a szavunkat a nyelvek és kultúrák gazdagságának megmaradásáért is. Az általános elv itt is érvényes: a változatok puszta léte és fennmaradása a további változás és az alkalmazkodás kulcsa.

Ez az általános elv azt jelenti, hogy ahol csak módunk van rá, küzdünk a veszélyeztetett kis nyelvek és kultúrák fennmaradásáért. A nyelvek és kultúrák gazdagságának megőrzése és fenntartása azonban érvényes az írásbeli hagyománnyal is rendelkező nyelvek és kultúrák földrajzi kiterjedésben való fennmaradására is.

Az emberiség jó része él többnyelvű és többkultúrájú közegben. Ezekben a történetileg kialakult és sokszor ma is alakuló helyzetekben a kulturális és közösségi politika visszatérő követelése a kisebbségi közösségi jogok, a kultúrához tartozás megvédése. Mindez azonban nemcsak a kívánatos sokféleség és a történelmi kulturális jogok miatt érvényes és érdekes. A kisebbségi nyelven való tanulás joga az emberi fejlődéshez és kibontakozáshoz való jogot is érinti.

Az anyanyelvű képzés joga egyszerre joga a kulturális közösségnek és – az óvodástól az egyetemistáig – a fejlődő gyermeknek és fiatalnak. Az anyanyelven tanulás szavatolja a könnyű, erőfeszítés nélküli átmenetet a szóbeliség világából a közvetített, írott és nyomtatott kultúra világába. Két okból is fontos, hogy ez a folyamat az iskolai oktatás egészére, ne pedig csak az alsóbb évfolyamokra terjedjen ki. A mai világban a globalizáció folyamatai számos kulturális helyzetben és közösségben idéznek elő nyelvi és kulturális tájékozódási zavarokat az önazonosság kialakulásában. Ebben a helyzetben a lokális közösségen, a család, az utca, a falu kulturális és nyelvi közösségén túlmutató, éppen az írásbeliségben megjelenő mintázat fontos fogódzó az identitás alakulásában. Másrészt ahhoz, hogy a kisebbségi kultúra képviselői saját nyelvüket és kultúrájukat ne a gyermeki világra korlátozva éljék meg, szükség van ennek az írott kultúrának a folytonos, felnőttkorig tartó használatára.

A folyamatos iskolázás a többkultúrájú világ kisebbségi nyelvein egyszerre biztosítéka a kisebbségi közösségek fennmaradásának és egy összemberi érték képviseletének, egyúttal kulcsa az egyén harmonikus fejlődésének e nyelvileg és kulturálisan összetett világban. A közösségek és az egyének sorsérdeke egyaránt a homogenizálásra törekvő politikák ellen szól.
 

Hogyan érintené a kárpátaljai magyar anyanyelvű diákokat a tervezett változás?

A magyar kisebbséghez tartozók a törvény hatályba lépése esetén csupán az óvodában és az elemi iskola 1–4. osztályában tanulhatnák a tantárgyakat magyar nyelven. Mivel az általános iskola végére a tantárgyak 40%-át az államnyelven kellene oktatni, a közismereti tárgyak esetében az elemi és általános iskolai átmenetnél azonnali nyelvváltásra lenne szükség. Ez nem lehetséges, illetve csak a szakmai ismeretanyag átadásának kárára, minőségvesztéssel történhetne. A magyar nem anyanyelvnek, hanem idegen nyelvnek számítana, és azt az általános és középfokú oktatásban csak az angol, német, francia stb. nyelv alternatívájaként lehetne tanulni. Ha a tanulók anyanyelvüket választanák, nem lenne lehetőségük a világnyelvek egyikének elsajátítására; ha pedig az utóbbit, akkor anyanyelvük tanulásáról kellene lemondaniuk, fokozatosan kiszakadva az anyanyelvükben gyökerező nemzeti kultúrájukból. Az érettségire, valamint az egyetemi, főiskolai felvételi vizsgákra ukrán nyelven kerülne sor. A felsőoktatás kimenete – a képzést záró vizsgarendszer és a szakdolgozat – is ukrán nyelvű lenne.

Következésképpen a magyar anyanyelvűek az ukrán anyanyelvűekkel szemben az oktatási rendszer minden szintjén versenyhátrányba kerülnének.