(Szerző: Dán János/Újnépszabadság) A Titanic elsüllyedésekor 1517 ember veszett oda. Rengeteg; ám most egy olyan tragédiáról szeretnék képet vázolni, amelyben az áldozatok száma szerény becslések szerint is 6000–9000! Ráadásul a döntő többség nő és gyermek volt…
Történetünk jóval a második világháború előtt kezdődik. Az 1929-i nagy pénzügyi világválság után Németországban korszakos változások történtek: 1933-ban Adolf Hitler foglalta el a kancellári széket, az ország irányítását a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) vette át. Történetünk szempontjából a hatalmat gyakorlók új intézkedései közül néhány: bevezették a világon először a 40 órás munkahetet, a túlórapénzt és a fizetett ünnepeket. Előtte a fizetett szabadság általában nem haladta meg a 4-5 napot, vagy egyáltalán nem létezett. Most viszont a munkásoknak évi 18 nap állt rendelkezésükre. A minden addiginál több szabadidővel, a munkanélküliség felszámolásával, a nagyobb jövedelmekkel párhuzamosan megnőtt az igény a kulturált nyaralások iránt is. Mindezek miatt létrehozták a „Kraft durch Freude” (magyarul: Erő az öröm által) állami szabadidős szervezetet, amely állami támogatással anyagilag elérhető nyaralási lehetőséget kínált a munkásoknak. (Ez a szervezet a „Deutsche Arbeitsfront” (Német Munkafront) alegysége volt, amelyet akár a tömegturizmus kitalálójának is nevezhetnénk, ha nem lett volna politikai gyökere.)
A „Kraft durch Freude” mozgalomnak köszönhetően munkások százezrei tudtak szabadságuk ideje alatt szervezett szárazföldi és tengeri utazásokon részt venni. A német munkások a következő néhány év alatt összesen akkora utat jártak be, mintha a Földet az egyenlítőnél 54-szer megkerülték volna. Az állami támogatásoknak köszönhetően az utazásokat jóformán mindenki meg tudta fizetni. Lebonyolításhoz külön tengeri flottát építettek, melynek egyik legnagyobb luxusgőzöse volt a „Wilhelm Gustloff”. A 208,5 méter hosszú, 23,5 méter széles és 25 484 bruttó regisztertonnás hajó a maga idejében a világ egyik legnagyobb luxusgőzösének számított. Az 1463 főnyi utas kényelméről a hajón 417 tagú személyzet gondoskodott. A hajót eredetileg Adolf Hitlerről akarták elnevezni, de mivel nem sokkal az avatás előtt vesztette életét a nemzetiszocialista párt mártírjának tekintett Wilhelm Gustloff, így végül a hajó az ő nevét kapta. Wilhelm Gustloff (1895–1936) az NSDAP egyik svájci szervezetének volt a vezetője; 1936. február 4-én Davosban agyonlőtte egy zsidó orvostanhallgató, David Frankfurter. – A hajót 1937. május 5-én ünnepélyes külsőségek között bocsátották vízre, az avatási ceremónia elvégzésére Wilhelm Gustloff özvegyét kérték fel.
A hajó vízre bocsátásától kezdve szállította a német munkásokat, luxus körülmények között, elsősorban norvégiai és svédországi kirándulásokra.
A hajó minden kabinját azonos luxussal (!) szerelték föl. A „Wilhelm Gustloff” első, katonai célú bevetésére a spanyol polgárháború végén került sor: a hírhedt Condor-légió katonáit szállította haza, Németországba. Röviddel a második világháború kitörése után, 1939. szeptember 20-án a hajó a haditengerészet kórházhajóvá alakították át. A hátsó fedélzetre könnyű légvédelmi ágyúkat szereltek fel és a hajótestet átfestették szürkére. Tizennégy hónap múltán, 1940. november 20-tól már a németek által megszállt lengyelországi kikötőben, Gdyniában (akkori német nevén: Gotenhafenban) állomásozott egy tengeralattjáró-alakulat lakóhajójaként.
A második világháború európai utolsó szakaszában, 1944 októberében a harcok már német földön dúltak. Az egyik első falu, amelyet a szovjet csapatok elfoglaltak, Nemmersdorf volt Kelet-Poroszországban. A vörösök a férfiakat és fiúkat rögtön agyonlőtték, nem kímélték az egészen kicsi gyerekeket sem. A nőkre még ennél is borzalmasabb sors várt. Őket előbb megerőszakolták a németek ellen felhergelt sztálinista katonák, majd ezt követően brutális kegyetlenséggel végeztek velük is. A Vörös Hadsereg katonáit szándékosan hergelték, uszították, fanatizálták a német lakosság ellen elkövetendő rémtettekre. Ilja Ehrenburg, Sztálin őrült, németgyűlölő propagandistája „Öljetek” című röplapján uszította a katonákat a kegyetlen gyilkosságokra: „Dicső szovjet harcosok, öljetek! A németek nem emberi lények. Az a szó, hogy «német» a mai naptól legyen a legnagyobb szitokszó, amit a szátokra vesztek! Ölnöd kell, és ha nem öltél meg legalább egy németet a mai nap, akkor ez a napod kárba veszett. Ha nem tudod golyóval kivégezni, akkor a bajonettel szúrd agyon őket. Ha csendes körülötted a front, amíg várod, hogy ismét harcba indulj, az idő alatt is keress németet, akit megölhetsz. Öljetek, mert nincs annál nagyobb élvezet, mint amikor a halomba szórt német hullákat ugorjátok át! Ne a napokat, ne a kilométereket számoljátok, hanem öljetek és öljetek! A megölt németeket számoljátok az elfoglalt városok helyett. Öld a németet, ez a nagyanyád kérése! Öld a németet, ezért imádkozik az anyád! Öljetek, ezt kéri tőletek a gyereketek! Öld a németet, ezt kéri hangosan kiabálva tőled a szovjet haza! Ne hibázz, ne adj kegyelmet, ölj! Dicső szovjet harcosok, öljetek!”
Ezek után nem csoda, ha sokan közülük szinte hőstettnek tekintették a gyilkosságokat. Amikor a német csapatoknak sikerült a falut visszafoglalniuk, borzalmas látvány tárult szemük elé. Az oroszok nemcsak a civil lakosságot irtották ki, hanem közel ötven, velük elméletileg szövetséges francia hadifoglyot is lemészároltak. A német lakosság értesült a borzalmakról, elindult a menekültek áradata a kikötők felé. A civilek evakuálását biztosítandó Dönitz admirális elrendelte a „Hannibál-hadművelet” végrehajtását: 1945 januárjától kezdődően a több milliónyi német és nem német menekült elszállításában 672 kereskedelmi, utasszállító és iskolahajó vett részt jó néhány más egység mellett. Kézenfekvő volt, hogy a Gdynia kikötőjében állomásozó „Wilhelm Gustloff” is csatlakozik a flotta menekítő akciójához.
A naptár 1945. január végét mutatta. A Vörös Hadsereg elől menekülők folyamatosan érkeztek a kikötőbe. Friedrich Petersen kapitány megkezdte a menekülők felvételét a hajójára. Elsőként egy teherautónyi civilt hajóztak be. Másnap a helyi kórházból érkeztek várandós anyák a hajóra. Részükre külön szülészeti részleget alakítottak ki a hajón. Majd egy komplett kórházi részleg érkezett, valamint nagyszámú szárazföldi mentőszolgálatos. A sebesült katonák mankóikon vánszorogtak fel a hajóhídon, a súlyosabb sérülteket pedig hordágyakon szállították. Akkorra már több mint 4000 ember zsúfolódott össze a hajón.
Petersen kapitány engedélyt kért az indulásra, de nem kapta meg. A következő napon helyi kormányhivatalnokok és családtagjaik érkeztek, illetve újabb vonatszállítmányok hozták a kiéhezett, összefagyott menekülteket. Az SS emberei vigyáztak arra, hogy csak gyerekek, asszonyok és sebesültek jussanak fel a hajókra. A harcképes férfiaknak ott kellett maradniuk, vállalva a további küzdelmet a szovjetek ellen. Számukra nem volt hely a hajón.
Az eredetileg kétszemélyes kabinokban tucatnyian zsúfolódtak össze. Újabb két nap telt el, és a hajó indulásra készen várta a parancsot, de az csak nem érkezett meg…
Petersen kapitány folyamatosan kérte az illetékesektől az engedélyt a kifutásra, de azt a választ kapta, hogy a hajót maximálisan fel kell tölteni menekültekkel. A napok teltek, a menekültek folyamatosan érkeztek legyengülve, átfagyva. Sok esetben az anyák a karjukon hozták megfagyott gyermekeiket.
A hajón már áldatlan állapotok uralkodtak. Mindenütt emberek feküdtek, a folyosókon szinte lépni nem lehetett. Az egész hajót az emberi szenny, vizelet és a sebesültek bűze töltötte meg. Már a legénységi kabinokban is menekülteket kellett elhelyezni, így a legénység kiszorult szállásáról, és a fedélzeten, a hidegben próbált pihenni. Nagy volt a rendetlenség, a káosz. A hangosbeszélőn állandóan elveszett gyerekeket kerestek.
1945. január 30-án délelőtt 10 órakor Petersen kapitány végre megkapta a parancsot a kifutásra. Ebben az utolsó pillanatban érkezett még a hajóra 373 Marinehelferin, haditengerészeti szolgálatban álló női kisegítő, aki már csak a fedélzeti uszoda medencéjében talált helyet magának. Rajtuk kívül „befutott” még tengeralattjáró kadétokból álló 918 személyes csoport is. Immáron több mint 9000 ember volt a hajón!
Ennyi ember számára már rég nem volt elegendő mentőcsónak, így szereztek még felfújható csónakokat és mentőmellényt, lehetőség szerint mindenkinek. A „Wilhelm Gustloff” végül 12 óra 20 perckor futott ki, de a kikötő bejáratánál kisebb hajók állták útját, így újabb menekülteket kényszerült felvenni. Őket már nem is számolták…
Céljuk Swinemünde volt. Petersen kapitány nem nagyon számított ellenséges támadásra, mivel az „Admiral Hipper” nehézcirkáló és kísérő torpedórombolói a közelben tartózkodtak. A kaptány azt is tudta, hogy az elmúlt öt napban Riga térségéből egy kis hajóraj sértetlenül menekített ki több mint 62 000 embert. Petersen két út között választhatott. Vagy a part mellett hajózik, ahol az aknák lehetnek veszélyesek, vagy kifut a nyílt tengerre, és ott próbálja meg az erősen túlterhelt hajót biztonságban kormányozni. Petersen kapitány ez utóbbit választotta. Este nyolc óra körül a „Wilhelm Gustloff” hóviharba került, a tenger erősen hullámzott és a látótávolság a minimumra csökkent. Az erősen túlterhelt hajó csak nagyon lassan haladhatott. Mindezek ellenére az utasok jól viselték a megpróbáltatásokat. Amikor a kapitány rádión arról értesült, hogy egy német aknamentesítő konvoj közeledik, felkapcsoltatta a hajó piros-zöld navigációs fényeit, hogy elkerülje az ütközést. Ezzel az éjszakai sötétségben nagyon könnyen, távolról is észlelhetővé tette a hajót.
Ugyanezen az estén az orosz S-13 jelű tengeralattjáró éppen ebben a térségben portyázott. Parancsnokának, Alekszander Ivanovics Marinyeszkónak – aki éppenséggel nem tartozott a szovjet hadi flotta „legelitebb” tisztjei közé – jelentették, hogy egy hajót észleltek nem messze tőlük. Az S-13-as tengeralattjáró 700 méterre megközelítette a Wilhelm Gustloffot.
Este kilenc óra volt, amikor becsapódott a hajó orrába a vízvonal alatt az
orosz tengeralattjáró első torpedója. A pánik leírhatatlan volt. De akkor még
úgy látszott, hogy a hajó folytatni tudja útját egy biztonságos kikötő felé. A
kapitány és a legénység igyekezett megnyugtatni az utasokat. Csakhogy jött a
második torpedó is, ami a hajó fedélzetén robbant, éppen az uszodánál. Az ott elszállásolt
haditengerészeti katonanőkközül csak ketten menekültek meg.
Hamarosan újabb detonáció hallatszott, a harmadik torpedóé, amely a gépházat
találta el. Ez megpecsételte a hajó sorsát… A tengeralattjáró kilőtt még egy negyedik
torpedót is az oldalára dőlt hajóra, de az célt tévesztett. Petersen kapitány akkor
adta ki a parancsot a hajó elhagyására. A sebesült katonáknak esélyük sem volt
a megmenekülésre. A jegesedés miatt a hajó mentőcsónakjainak csörlője befagyott
a 15–20 fokos hidegben. Az utasok és a személyzet baltákkal és késekkel próbálták
kiszabadítani a csónakokat. Sok csónak egyszerűen leesett a fedélzetről a kapkodás
és a pánik miatt. Nagy volt a tülekedés a mentőcsónakok körül, az emberek
sokszor egymást akadályozták a munkában. A személyzet fegyverrel próbálta
fenntartani a rendet, de kevés sikerrel. Nagy pánikot okozott az is, amikor
észrevették, hogy a mentőcsónakoknak nincsenek evezői.
A jég fogságából kiszabadított mentőcsónakokat sorjában eresztették vízre. Több
annyira zsúfolt volt, hogy az emberek kiestek belőlük, mire vizet értek. A hajó
egyre jobban megdőlt. Olyannyira, hogy nagyon sokan egyszerűen lecsúsztak a
jeges fedélzetről a 2°C-os tengerbe. Csontok törése és emberek üvöltése
hallatszott. A túlélőket a mai napig elkíséri ez a hang, amelyet elmondásuk
szerint sohasem lehet elfeledni. A vízben a túlélésre szinte alig volt esély.
Akinek nem jutott hely a csónakokban, azok megpróbáltak a víz felszínén
maradni. A Wilhelm Gustloff az első becsapódástól számítva jó 70 percig volt
még a felszínen, majd 22 óra 15 perc körül egy nagy robbanás kíséretében
elmerült. Merülés közben a hajó lámpái felgyulladtak, mivel a vészáramfejlesztő
elkezdett működni. A tenger itt viszonylag sekély volt, nem támadt nagy örvény
utána. Este 9 órakor kezdte a hajó rádiósa az S.O.S jeleket továbbítani a
következő szöveggel: „A «Wilhelm Gustloffot» háromszor megtorpedózták – 6000 fő
van a fedélzeten.” Sajnos, ennél sokkal többen voltak, majdnem kétszerannyian.
Húsz perccel azután, hogy a hajó elmerült, érkezett meg elsőként az Admiral Hipper cirkáló. A még életben lévők boldogan kiabáltak, de a cirkáló olyan nagy volt, hogy nem tudott a zsúfolt mentőcsónakok közé menni anélkül, hogy fel ne borította volna őket. A nagy hideg miatt a vízben mentőmellényen lebegő utasok nagy része akkorra már halott volt.
Aztán jöttek tovább a mentőhajók. Löwe TZ-12, amely 272 túlélőt vett a
fedélzetére, TZ-36 torpedóromboló, a Gotenland, a Göttingen, mely már csak 22
túlélőt mentett ki, és a VP-1703 futárhajó, ami az utolsó túlélőt vette fel
reggel 5 óra 15 perckor. Az egyik mentőcsónakban, halott felnőttek és gyerekek
alatt találtak egy 15 hónapos még élő kisfiút. Az egyik megmentett állapotos nő
nem sokkal megmenekülése után világra hozta egészséges gyermekét az egyik
mentőhajón. Összesen 1239 túlélője volt a katasztrófának. Hatszor annyian
haltak meg, mint a „Titanic” balesetében!
Marinyeszko kapitány tíz nappal később elsüllyesztette a „General von Steuben”
kórházhajót is: az 5000 menekültből még hatszáz sem élte túl a katasztrófát,
tehát többen haltak meg, mint a Titanic esetében. Marinyeszko 27 évvel
halála után, a Szovjetunió szétesése előtt közvetlenül, 1990-ben (!) megkapta a
legmagasabb kitüntetést, a „Szovjetunió Hőse” címet; az a hajóskapitány, akinek
lelkét 14 ezernél több ártatlan civil menekült – csecsemők, gyermekek, nők – és
sebesült katona halála terheli.
Az orosz hadiflotta 1945. április 16-án elsüllyesztette a „Goya” utasszállítót,
fedélzetén 6220 utassal, amelyből csak 165 élte túl a katasztrófát.
A „Wilhelm Gustloff” elsüllyesztését kezdettől fogva mély hallgatás övezte. A szovjetek sem igazán akartak hencegni a sok ezer ártatlan civil halálával. Később pedig ez is, mint sok minden más, tabutémának számított. A „Wilhelm Gustloff” roncsa a máig 44 méter mélyen, az oldalára dőlve pihen a homokos tengerfenéken. A roncsot, a sok ezer áldozat sírját azóta hivatalosan kegyeleti hellyé, tengeri temetővé nyilvánították.
A nálunk is jól ismert Joseph Vilsmaier német rendező 2008-ban háromórás filmet készített „Die Gustloff” címmel a tragédiájáról.
(Az írás elsőként itt jelent meg; forrás: masodikvh.hu)