Az újságíró archívumából – A nagyanyanyelvtől a lózungig

„A szlovák az a cseh, aki tud magyarul!” – hangzott a népi ,bölcsesség’ egykor hazánkban. Amiben annyi igazság valóban volt, hogy a szövetségi állam cseh feléből elvétve jöttek hozzánk olyan vendégek, akik beszélték nyelvünket. Cikkünk szerzőjét, a Népszabadság akkori prágai tudósítóját foglalkoztatta a kérdés: miért tanul egy tősgyökeres cseh magyarul?  Tapasztalatait az 1992-i csehszlovákiai „bársonyos válást” közvetlenül megelőzően gyűjtötte össze, és a legnagyobb példányszámú napilap december 2-i számában, PRÁGAI „BESZÉLÜNK MAGYARUL” felcímmel bocsátotta az olvasók rendelkezésére…

„Fegyelmezett munkával, kimagasló teljesítményekkel előre a VI. ötéves terv sikeres megvalósításáért!”

Ha a terv sikerét nem is, az előadóét a jelmondat egyértelműen biztosította. Kozák úr, a prágai magyarnyelv-tanfolyam egyik oszlopos tagja ugyanis jelszóspecialista, s e területen szerzett korábbi ismeretei máig megmaradtak, a haladó nyelvi csoport nagy örömére. Egykori magyarországi látogatásain ugyanis felbosszantotta, hogy nem érti a lózungokat (amelyekből egyébként nálunk sosem „ékesítette” annyi a homlokzatokat, mint a „fejlett szocialista” Csehszlovákiában), ezért azután jelentkezett a tanfolyamra, s az évek során dicséretes előmenetelre tett szert. De mások is akadnak, akiket a magyar nyelvvel történt első találkozásuk kudarcélményei vitték rá, hogy összemérjék vele erejüket. így például Flum urat is (aki szakmája szerint vegyész, és túl van már a hatodik ikszen) a magyarországi feliratok – üzletnevek, útmutatások, cégtáblák – késztették arra, hogy nekivágjon a déli szomszéd nyelve megtanulásának.

László Imrének, a prágai Magyar Kulturális Központ sajtótitkárának és könyvtárosának a nyelvi csoportok számontartása is feladata. Mint elmondta, középhaladókból és haladókból egyaránt 11-11 fő birkózik az alanyi és a tárgyas ragozás rejtelmeivel, a kezdők csoportjába az idén 28-an iratkoztak be. Az újak közül persze néhányan már lemorzsolódtak, pedig a szívélyes, hófehér hajú Bredár Gyula tanár úr nyelvünk legvonzóbb sajátosságainak bemutatásával igyekszik beavatni őket nyelvünk rejtelmeibe. Az olyan szörnyűségek, mint a már említett alanyi és tárgyas ragozás vagy az ikes igék, nem beszélve a végződések magánhangzó-illeszkedéséről, nos, ezek még hátra vannak. Mindenesetre így is hallhattam már olyan felsóhajtást, hogyha a magyarok tudnák, milyen bonyolult nyelven beszélnek, meg sem mernének szólalni…

Az egykori NDK fővárosában az angolt követően a legtöbben magyarul tanultak, mert a keletnémetek számára – a meglátogatásra engedélyezett néhány ország közül hazánk volt a legkedveltebb úti cél, s ha az NDK-beliek nem a müncheni vagy a hamburgi rokonokkal töltötték az idejüket, hanem a helybéliekkel kívántak (volna) kommunikálni, akkor ehhez bizony az esetek többségében jól jött (volna) a magyar nyelv ismerete. Így azután Kelet-Berlinben mindig tömegek jelentkeztek az ősszel induló magyarnyelv-tanfolyamokra.

Természetesen a cseh(szlovák) fővárosban is feltettem azt a kérdést, hogy mi motiválja azokat a prágaiakat, akik nyelvtanulásra jelentkeztek a Magyar Kulturális Központban. A válaszok szerint a csoportok nagyjából két részre oszthatók. Az egyik felének szorosabb vagy lazább családi kötelékei indokolják, hogy az oktatást felhasználva megkíséreljék rendszerbe foglalni nyelvismereteiket.

Sokuknál legalább az egyik szülő magyar, ám a fő mozgató nem is az apa vagy az anya – aki itt él és dolgozik vagy dolgozott cseh földön – hanem sokkal inkább a nagyszülők, akik otthon, Szlovákiában várják a hazalátogatókat, s akik számára nincs nagyobb öröm, mint az, ha az unoka nemcsak nem felejtett semmit „nagyanyanyelvéből”, de a legutóbbi találkozás óta még gyarapította is tudását.

A társaság másik felének a motívumai igencsak változatosak, bár a németeknél említett budapesti és balatoni nyelvi fennakadások sokuknál játszanak indító-ösztönző szerepet. Mindenesetre számos érdekes érvet, indokot hallhattam. Hrašcová asszony például közgazdász, de gyakran tárgyal olyan magyarokkal, akik nemcsak csehül nem tudnak, de – szégyen rájuk – a világnyelveken is jószerint csak nyögdécselnek. Ő ebbe belefáradt, s úgy döntött, hogy elsajátítja nyelvünket. A csinos Nedvedová kisasszony még csak nem is prágai, vidékről jár be hetente egyszer az órára, hogy kedves ismerőse miatt megtanuljon magyarul (irigylésre méltó fiatalember, annyi szent). A csoportban nyelvészek, nyelvtanárok, nyugdíjasok is akadnak, akiknek egyszerre izgalom és csemege megismerkedni egy nem indoeurópai nyelv rejtelmeivel.

A tandíj mindössze kétszáz korona évente. Ez természetesen korántsem fedezi a tanfolyam költségeit, a magyar kultúraintézmény fejenként mintegy 500 koronával egészíti ki a kiadásokat (fűtés, világítás, a tanárok tiszteletdíja stb.). A mind nehezebbé váló gazdálkodás körülményei közepette ezt az összeget erre a tanévre még azért sikerült kiszorítani. A jövő – nagy rejtély…

Egyelőre azonban szorgos munka folyik a ház harmadik emeleti előadótermében, aminek falait magyar képek és térképek tarkítják. Hétfőn a középhaladók Schreier Angéla, szerdán a haladók Gál Jenő irányításával bővítik esetenként már elismerésre méltó tudásukat (az előadók a Károly Egyetem magyar tanszékének munkatársai), csütörtökön pedig a kezdők népesítik be a termet. Taneszközül a Budapesten megjelent Színes magyar nyelvtan, valamint a pozsonyi kiadású A magyar nyelv önálló tanuláshoz című könyv szolgál. Amíg a „kicsik” – akik között nyugdíjaskorú is akad – nyelvünk apró érdekességeit ízlelgetik („veréb – véreb”), addig a haladók már komolyabb feladatok megoldásával küszködnek. Hosszan beszélgettek például az órán a magyar–csehszlovák viszonyról, mindarról, ami történelmünkben, kultúránkban közös avagy közeli, íróink barátsága, művészeink kapcsolatai akkor is jó irányban hatottak, amikor a politikai körülmények nem voltak éppen ideálisak – derül ki a beszélgetésből és Gál tanár úr szakszerű múltidézéséből.

Az egyik legutóbbi lecke a mai csehszlovák helyzet kapcsán különösen aktuálisnak bizonyult. Az írásbeli házi feladat címe ugyanis ez volt: Az én hazám. (A jelmondatvadász Kozák úr eltolt egy ékezetet, s így „Az én házam” címmel írt takaros dolgozatot.) A csoport többi tagja sem igazán jeleskedett a mű megalkotásában, s kimagyarázkodások egész sorával indokolta passzivitásÁt. Krajčová asszonynak legalább tényleg elfogadható alibije volt (kirámolták a víkendházukat, a rendőrséggel kellett tárgyalnia), de aki végül is elkészítette a feladatot, az is csak ímmel-ámmal vállalkozott a felolvasásra. Feltűnően szűkszavú és száraz fogalmazványokat hallhattunk. Gál tanár úr azonban nem hagyta annyiban a dolgot és kifaggatta a társaságot államuk helyzetéről, véleményüket kérte a jövő kilátásairól. Bizony, amilyen büszkén emlékeztek dolgozataikban a két háború közti köztársaság demokratikus vívmányaira s az ország első elnökére, Tomáš Garrigue Masarykra, annyira kedvetlenül és lehangoltan válaszolgattak a napi politikához kapcsolódó kérdésekre. „Jó lesz, ha Csehszlovákia szétválik?” „Nem lesz jó!” – zúgta egyhangúlag a társaság. („De ha mégis különválunk, nekünk jobb lesz, mint a szlovákoknak” – tette hozzá egy politizálóbb alkatú csoporttag.)

Ezek után nem csoda, hogy ha a magyarnyelv-tanfolyam hallgatói szinte megkönnyebbülve vetették rá magukat a műveltetőige-ragozásra, mintegy menekülve a napi aktualitások szorongató gondjairól. A „megszaladgáltathattátok volna” és más hasonló nyelvtörő mutatványok átmenetileg feledtették velük, hogy hazájuk rövidesen már nem az lesz, amiben felnőttek, s amit szeretnek…

Az archív lappéldányt az Arcanum, Magyarország legnagyobb, folyamatosan bővülő digitális periodika-adatbázisa bocsátotta szerkesztőségünk rendelkezésére. Köszönet érte!