Orosz rulett a bizalommal

(Írta: Petschnig Mária Zita) Gyökeres fordulatra lenne szükség Orbán Viktor politikájában ahhoz, hogy a közeli jövőben ne fusson zátonyra a magyar gazdaság, ami államcsődöt jelentene. Ezt Bokros Lajos arra az esetre prognosztizálta, ha nem kapnánk meg az uniós pénzeket. (Nem kis összegről, 2027-ig 52 000 millió euróról, az éves GDP-k nagyjából négy százalékáról lenne szó, ennyi a mezőgazdaság hozzájárulása a bruttó hazai termékhez.) Nem hiszem, hogy a teljes összeget megvonnák, de az uniós csapok (időben is) visszafogott megnyitása is gondok (növekvő!) sokaságát fogja maga után vonni. Mert az Orbán-kormány politikája az államcsőd felé vezető veszélyes útra vitte a magyar gazdaságot. (A nyitó kép forrása: www.kijkmagazine.nl.)

A veszélyes út: az utóbbi két évben nőtt a külső sérülékenységünk, aminek az útjelzői a következők.

1. Folyó fizetési mérleg

A külföldi valutában történő, reálfolyamatokhoz kapcsolódó, ki- és befizetéseket tartalmazó mérleg egyenlege 2018-ig pozitív volt (több valuta jött be, mint amennyi kiment). 2019-ben enyhe hiányt jelzett, a GDP arányában 0,2 százalékost, ami azonban 2021-re 3,2 százalékra nőtt. Az idei esztendő első negyedévében a deficit tovább emelkedett, a GDP 4,8 százalékára. Az év egészére az MNB és a PM hat százalék körülit prognosztizál, ami feltételezhetően alátervezett. A folyó fizetési mérleget alapvetően meghatározó külkereskedelmi mérleg első negyedévi hiánya ugyanis a második negyedévben több mint két és félszeresére duzzadt, és az export/import aránya a továbbiakban csak romlani fog. A Standard and Poor’s a minap 8,4 százalékra tette az idei deficitet.

A folyó mérlegben keletkezett lyukat a külső tőkebeáramlás már nem tudja befoltozni.

2. Külső finanszírozási képesség/igény

A folyó fizetési mérleg hiányát még 2020-ban is ki tudta egyenlíteni a tőkebeáramlás. Tavaly azonban az addigi külső finanszírozói pozíciónkból finanszírozási hiány keletkezett. Nem nagy, mindössze a GDP 0,6 százaléka. Ám ez év első negyedévében a finanszírozási igény 1,6 százalékra nőtt. Az év egészében az MNB 4,1 százalékos külső forrásigényt prognosztizál azzal a feltételezéssel, hogy az uniós csapok még ebben az évben megnyílnak (az adat már csak a jegybank által vártnál nagyobb folyó fizetési mérleghiány miatt is alátervezett). A külső finanszírozási szükséglet gyors mennyiségi növekedésén túl, most azért is kedvezőtlen volt, mert azt zömében a fogyasztás és nem a beruházás okozta.

A gazdaság forráshiánya esetén jön a külső hitelfelvét.

3. Külső hitelfelvét

Ez év június elején az Államkincstár majdnem a kétszeresére (5100 millió euró) emelte 2022-re szóló devizahitel-felvételi tervét. Ebből két nap múlva 3500 millió eurót el is használt (februárban már volt egy 600 millió eurós szamurájkötvény-kibocsátás). Erről a kötvénykibocsátásról Varga Mihály diadalmasan jelentette: a kétszeres túljegyzés azt bizonyítja, hogy Magyarország bizonytalan környezetben is képes külső forrást bevonni. (Megjegyzés: korábban három-ötszörös volt a túljegyzés!) Ekkor még hetykén azzal dicsekedett Orbán, hogy a piacról is tudjuk finanszírozni magunkat, ha az uniós pénzek elmaradnának, amihez hozzá kell tennem: emelkedő kamatkörnyezetben. Júniusban 4,5–5,8 százalékos hozam mellett tudtunk kölcsönhöz hozzájutni, ami az unión belüli normál piaci árnak nagyjából kétszerese volt. Ezzel egyidejűleg 25 százalékra emelkedett az adósságállományon belül a devizában fennálló hányad, ami – különösen zivataros időkben, mint a mostani – maga is fokozottan sérülékenységet növelő körülmény. 

Augusztus elején arról érkezett hír, hogy több bank együttesen 1850 millió euró hitelt vesz fel a külső piacokon a Magyar Szénhidrogén Készletező Szövetség részére a 700 millió köbméter terven felüli orosz gáz kifizetésére. (Az orosz fél csak 52 millióra vállalt ugyan kötelezettséget, a többit egyelőre tárgyalási alapnak tekinti.) Ez a hitel csak látszólag nem része a magyar államadósságnak, valójában nagyon is ide sorolódik, hiszen az importőr cég teljes állami garanciavállalás mellett jut hozzá az euróforrásokhoz.

Ha az emelkedő forráshiányt kölcsönök fedik le, akkor nőnek a kamatkifizetések.

4. Kamatkiadások

Emlékszem, Orbán Viktor ellenzékben rendkívül elítélően beszélt a kamatfizetésről, azt ablakon kidobott pénznek tartotta, amiért nem kapunk semmit. (Ez persze korán sincs így, de ennek a kifejtése nem fér bele ebbe az írásba.)

A Pénzügyminisztérium tavaszi számításai szerint a hitelek utáni kamatszolgálat a GDP arányában is emelkedik – ami annyit tesz, hogy rossz hatékonysággal használjuk fel a kölcsönöket. Tervezett nagysága 2023-ra több mint kétszerese lesz – forintban számolva – az utolsó „békeévben”, 2019-ben kifizetettnek. Minden bizonnyal ez is alá van tervezve, hiszen a jövő évi költségvetést abszolút irreálisan, a megengedhető kincstári optimizmust is meghaladó feltételezések mentén állították össze.

Ha növekszik a hitelfelvét, a kamatszolgálat, az adósság devizahányada és romlik a hazai valuta árfolyama, akkor nő az államadósság. A rátája csak akkor mérséklődik, ha a GDP az adósságnál gyorsabban emelkedik. 

5. Államadósság

Az államadósság GDP-hez mért arányát 2020-ban a pénzügyi világválság mélypontján (2009) mértnél magasabb szintre „sikerült” feltornászni. Igaz, 2021-ben lejjebb ereszkedett, de még így is nálunk volt a régióban a legmagasabb az eladósodottság, és azok közé sorolódtunk, akik kisebb mértékű csökkentést tudtak csak felmutatni. Pedig az adósságráta tavalyi mérséklődéséhez a KSH is hozzájárult a bruttó hazai termék „felsegítésével”. (Forintban számolva az adósság 4 ezer milliárd forinttal nőtt.) A kormány terve szerint az idén további 0,7 százalékponttal csökkenne a ráta, ami nem lesz könnyű. Az első negyedév adata szerint ugyanis Magyarország a 27 uniós tagállam közül azon nyolc közé tartozik, ahol nőtt az adósság GDP-ben mért aránya. A megemelt hitelfelvételi keretek is terven felüli adósságnövekedésre utalnak, és ebbe az irányba mutat a devizahányad terven felüli növekedése, valamint a vártnál (374 forint) gyengébb forintárfolyam is.

A devizatartalék bizonyos mértékig véd az összeomlás ellen.

6. Devizatartalék, csődkockázat

Teljes devizatartalékunk a második negyedév végén 37 400 millió euró volt, ezermillióval kevesebb, mint a múlt év végén, ami önmagában véve is kedvezőtlen jel. Ennek konvertibilis devizában fennálló részéből nagyjából 2,5-3 havi importot lehetne fedezni, ami meglehetősen kevés – különösen annak ismeretében, hogy csődkockázati felárunk (CDS) a félév folyamán meredeken emelkedett (nagyobb lett, mint a cseh és a lengyel, pedig a háború őket is érinti). Ez azt jelenti, hogy a befektetők szerint Magyarország kockázatosabb adós lett. (A CDS az államadósság-törlesztési kockázatra kínált fedezeti ügyletek felára.)

A Fitch hitel- és befektetésminősítő júliusban változatlanul hagyta ugyan adósbesorolásunkat és a kilátásokat is, de figyelmeztetett a leminősítés esélyére, ha nem jönne létre megállapodás az unióval vagy/és leállnának az orosz gázszállítások. Augusztusban a Standard and Poor’s -nál is változatlanul maradt a besorolásunk, de a kilátásokat stabilról negatívra rontották, mert ők is kockázatosnak tartják az uniós megállapodás létrejöttét, az orosz gázszállításokat, a felpörgő bér–ár-spirált, az ország finanszírozási költségeinek emelkedését. A negatív kilátás a leminősítés irányába mutat.

A kedvezőtlen külső pozíciók megjelennek a valutaárfolyam romlásában, ami – magas importhányad esetén különösen – inflációra vezet.

7. Infláció

Nagyon erős az inflációs nyomás a magyar gazdaságban, aminek több oka van – részben csak a háború! – ennek a kifejtésére azonban itt és most nincs lehetőségem. (A háború kitörése előtt nekilódult infláció lényegét januárban itt foglaltam össze). De arra rá kell mutatni, hogy teljesen elhibázott Orbánék „antiinflációs” politikája. Hiszen az infláció egyfelől a ciklust erősítő, laza költségvetési, monetáris és jövedelempolitika következtében (választásokra készülve, politikai okokból!) már tavaly februártól erőteljesen gerjed, másfelől az idén alkalmazott valamennyi fiskális korrekciót célzó kormányzati intézkedés újabb és újabb löketet ad az árszint emelkedésének, harmadrészt pedig az alkalmazott ársapkák (+kamatsapka!) kifejezetten ellenjavallt lett volna. Az ársapkák ugyanis nemcsak tovább növelték az áremelések mozgásterét, a lakosság keresletét, de levették az alkalmazkodás kényszerét is a társadalomról. Felszámolásuk azt fogja eredményezni, hogy az infláció még jobban berobban, az inflációs várakozások még magasabbak (bér–ár-spirál) lesznek, és emiatt a magyar infláció hosszabban elhúzódik majd, mint más országokban. 

Ez idő szerint csak az MNB próbálkozott az infláció visszaszorításával (a költségvetésnek kifejezetten jól jön a meglepetés-drágulás) – nulla sikerrel. Ez nemcsak az áremelkedés adataiból olvasható ki, de a forint gyengüléséből is. A jegybank tavaly nyáron vágott bele kamatemelő politikájába, akkor 350-360 forintért lehetett egy eurót venni. És annak ellenére, hogy az alapkamat azóta több mint a tízszeresére nőtt, a forint árfolyama tovább romlott, holott az ellenkezőjének kellett volna bekövetkeznie. Történt ez azért, mert a piac a forintkamaton túl, egyéb tényezőket is beáraz, mint például a monetáris politika és általában a gazdaságpolitika hitelességét, helyénvalóságát. A forintkereskedők bizalmatlanságát az uniós pénzekről való megállapodás hiánya, bizonytalansága is táplálja. A gyenge forint pedig az infláció egyik emeltyűje. 

Az MNB – bejelentése szerint – addig fogja emelni a kamatait, amíg az infláció mértéke nem húzódik vissza az inflációs célsávba (négy százalék alá!). Ez azt jelenti, hogy nemcsak az infláció fog másokhoz mérten elhúzódni, de a keresletet, a hitelezést, a termelést visszafogó monetáris politika is, ami a növekedés mérséklődése, illetve a recesszió irányába mutat. 

                                                                                     xxx

A magyar gazdaság felsorolt külső és belső egyensúlymutatóinak romlása mögött – a világgazdasági és világpolitikai hatásokon túl, azokat tetézve – az Orbán-kormány politikája áll, ami az utóbbi időkben különösen, növekvő bizalmatlanságot kelt a külső piacok szereplői körében is. Erről, vagyis saját hibájáról, a kabinet nem hajlandó tudomást venni. Tökéletesnek képzeli magát, és megengedhetőnek, hogy fokozza a harcát azokkal szemben, akiktől (EU) a forráshiányokra és a növekedésre ingyen pénzt kaphatnánk. 

A felgyülemlő gazdasági zivatarok idején olyan határozatot fogadtat el a parlamentben, amely az unió szétverését célozza. A kormányfő – kórusával együtt, Kövér László vezényletével – szidalmazza, temeti naponta a Nyugatot (az „élősdi, rothadó, halódó kapitalizmust”). Nemrég nyíltan is megvallotta, hogy az unióban élesíteni fogja a vétó fegyverét, s ezt az ígéretét – mint látjuk – meg is tartja, amin a jó érzésű ember többnyire csak szégyenkezik, helyette is. Tárgyalásra küldi miniszterét Brüsszelbe, s ugyanakkor nem győzi ócsárolni a brüsszelieket. Szalonképtelen beszédet tart Tusványoson, és a szélsőséges konzervatívokra tesz Dallasban. Ez az ő politikusi szabadságharca, amire azonban rámehet mindannyiunk Magyarországa.

A pénzügyek mindig bizalmi ügyek is. Ha nincs bizalom, ha eljátszott a bizalom – márpedig ez a helyzet az Orbán-rezsimet illetően az unióban –, akkor nincs pénz. S mindezt, a felsorolt makromutatókkal együtt a piaci szereplők is látják, persze, hogy drágán és egyre drágábban finanszíroznak bennünket. (Meddig is?)

Orbán ahelyett, hogy a bizalomhiányt apasztaná, úgy viselkedik, mint aki még a bizalomvesztést is megengedheti magának. Mint mindenben, ebben is azt játssza, hogy elmegy a falig. Ám a bizalom falát sohasem rakják látható téglákból. Ezen a falon át lehet menni úgy is, hogy nem mutatják fel azonnal a piros lapot, hanem egyszerűen hátat fordítanak a falat áttörő vétkesnek. De az az igazi gond, hogy nemcsak neki, hanem valamennyiünknek is. (Az írás elsőként a hirklikk.hu oldalon jelent meg.)