A realizmus, ami ugye offenzív

Védjen meg téged Putyin, ennél rosszabbat nehéz kívánni valakinek, pláne, ha az illető politikus, és pláne, ha volt amerikai elnök, aki 2024-ben újra az szeretne lenni.

A Telex számolt be arról, hogy az eddig ismeretlen mélységekbe süllyedő orosz propaganda egyre nyíltabban vállalja fel azt, amit a Kreml mindig is tagadott, tudniillik a titkosszolgálat beavatkozását a 2017-es amerikai elnökválasztási kampányba, amelyet Trump győzelemre juttatásával úgymond meg is nyert, Donald tehát, mondta Vlagyimir Szolovjov tévés műsorvezető, „nas”, vagyis a mienk, a mi tulajdonunk, annyira, hogy Szolovjov egy ponton Trump ügynöknek is nevezte az America First élharcosát.

Az ügynökünket ki fogják nyírni, tagolta Szolovjov drámai hangsúllyal, mert, mint mondta, az FBI leleplezte, hogy nukleáris titkokat akart átadni az oroszoknak.

Szegény Trump. De mondhatjuk-e azt is, hogy szegény Kreml, micsoda galibába keverte a hatalmat a túlteljesítő szolgahad, főleg Szolovjov, akit szinte megőrjített, hogy az olaszok, tekintettel a putyini propagandának nyújtott nyelvpróbáló szolgáltatásaira, zárolták a Comói-tó melletti villáját? Nem, nem is egyet, mindjárt kettőt is.

A Kremlnek azonban Trump leügynöközése nem fáj, sőt. Az, hogy Moszkva állítólag dróton rángatja az amerikai közvéleményt, és Putyin annyira egy „Big Cheese”, Nagy Főnök, hogy az amerikai elnök is a csicskája, az oroszoknak szól, akiknek csak az a házi feladatuk, hogy elhiggyék, hazájuk mindent megtehet, az ukránok irtása mondhatni mellékszál egy nagyhatalmi játszmában, ezt ellenezni gyerekes moralizálás, nem komoly geopolitikai érv.

Ehhez képest a Putyin-barát Trump olyatén beállítása, hogy neki még egy nyugdíjas orosz kazánkovács is a gazdája, nem tétel.

Semmi sem az. Az se, hogy a hű barát Magyarországot azzal vádolják meg, hogy a románokkal, lengyelekkel együtt szét akarják tépni Ukrajnát. Nagyhatalmi játszma, semmi személyes. Ezt ellenezni gyerekes moralizálás. Budapest nem is ellenzi.

A gyerekességet egyébként egy Robert C. Castel nevű harmadosztályú izraeli biztonságpolitikai szakértő szereti emlegetni, őt a magyar jobboldali média azért imádja kérdezni, mert rutinszerűen hozza az úgynevezett offenzív realizmus kliséit, amelyek magyar szakértői körökben is uralkodóvá kezdenek válni. Ezek szerint a világ, és bármilyen világ realitásait kizárólag a nagyhatalmi érdekek, befolyási zónák, biztonsági játszmák, hideg számítás alapján indított, irtó, területfoglaló, vagy csak infrastruktúrát pusztító háborúk jelentik, amelyeken fölösleges, sőt nevetséges a népek függetlenségével kapcsolatos, politikai, erkölcsi okokat számonkérni. Az sem érdekes, hogy az illető nagyhatalom épp demokrácia-e, vagy a legmocskosabb fasizmus. Ebből következően az offenzív realizmus hívei azt a vélekedést, hogy talán mégsem lenne szabad hagyni, hogy egy terrorállam eltiporjon egy demokráciát, nem tartják komoly geopolitikai érvnek.

Csak az erő számít, mondják a kis nemzetek realista ideológusai is, és elismerően, majd megbabonázva bámulnak a hazájukra boruló hatalmas, és egyre növekvő árnyakra.