Álomkór

„A biztonságra törekvő szaúdiak ugyanis Kínának kiegyensúlyozó, és nem döntő szerepet szánnak, kereskednek vele, de az olajiparban nem juthatnak monopol helyzetbe. Moszkvától ugyan vesznek fegyvert, de a legfőbb szállítójuk továbbra is az USA marad, bizonyos csúcstechnológiát pedig Izraeltől várnak.”

Mit hozott az oroszoknak a kínai elnök látogatása, az később derül ki, mindenesetre a pravda.ru nevű kormánypárti online felületen a moszkvai vizit azt a címet kapta, hogy „Hszi Csin-ping gyönyörű megtorlása Pelosi tajvani látogatásáért”. A képviselőház volt elnöke a múlt huszonöt évben a legmagasabb rangú amerikai tisztviselő volt, aki a szigetországba utazott, és Kína ezért tavaly augusztusban hosszasan okádta a tüzet.

Meglepő azzal szembesülni, hogy a cikkíró, persze nyilván akaratlanul, a határt nem ismerő orosz–kínai kapcsolatok legújabb demonstrációját simán a bosszúpornó kategóriába sorolja. Hol marad Putyin elnök, és az ő haszna a látogatásból? Az írás terjedelmesen méltatja a viszony fejlődését, annak újabb, és egyre magasabban fekvő stációit, ám, amikor rátér arra, hogy az orosz–kínai szövetség miként alázza le Amerikát a lúzerek világába, az orosz elnök szerepét megint csak nullára hozza ki. A világ Nagy Konszolidátorának ugyanis Pekinget, és egyedül Pekinget nevezi meg, amihez ugyan csak egy példát társíthat, Irán és Szaúd-Arábia megbékítését tudniillik, de az legalább létező történet, ha nem tudjuk is, meddig mesélhető.

Putyin itt is csupán füst és illúzió.

A Foreign Affaires nevű amerikai periodika éppen arról ír, hogy az amerikaiak már korábban felszólították a két országot a kibékülésre, és ezek tartottak is öt fordulóból álló tárgyalássorozatot, de aztán Teherán inkább Kínához fordult, tekintettel arra, hogy míg az Egyesült Államoknak rossz a viszonya Iránnal, Teherán erősen függ a kínai megrendelésektől és a beígért fejlesztésekből, vagyis: ha Hszi Csin-ping közvetít, abból az alkuból Teherán nem mer majd kiugrani.

Moszkva úgy jelenik meg ebben a képben, mint egy Iránon áthúzódó tranzitfolyosó ötletadója, de hogy ezen búzán és kukoricán kívül mit szállít majd, kérdés. Az viszont nem az, hogy a folyosónak is Kína lesz a legnagyobb haszonélvezője, mert így áruszállító hajóival elkerülheti az Indiai és a Csendes óceánt összekötő Malaka-szorost, ahol az amerikai katonai jelenlét nagyon erős. Ezenkívül végre befektethet a szaúdi energiaiparba, amit eddig nem mert megtenni a jemeni lázadók betörései miatt, és bevonhatja Rijádot az Egy Övezet, Egy Út kezdeményezésbe is.

Nem világos, hogy mindebből mi valósul meg, csak annyi biztos, hogy Amerika nagyon benézte a szaúdi középhatalom kiépülését, és szuverenitási vágyait. Ez tény.

De az is az, hogy a Nagy Konszolidátor versenyen még nincs lejátszva a helyosztó. A biztonságra törekvő szaúdiak ugyanis Kínának kiegyensúlyozó, és nem döntő szerepet szánnak, kereskednek vele, de az olajiparban nem juthatnak monopol helyzetbe. Moszkvától ugyan vesznek fegyvert, de a legfőbb szállítójuk továbbra is az USA marad, bizonyos csúcstechnológiát pedig Izraeltől várnak, tehát nem érdekük, hogy Irán továbbra is elszabadult hajóágyúként viselkedjen. Szóval sok róka fog itt sok csukát, és még nem világos, melyik az álomróka, és mesecsuka, és melyik a valódi.

Csak az orosz álom létezik biztosan, amely rendületlenül önmagát álmodja.