Apor Vilmos püspök az életét áldozta a gyámolítottjai megmentéséért

BOLDOG APOR VILMOS, AZ ÜLDÖZÖTTEK MEGMENTŐJE. Többször érte és éri vád a történelmi egyházakat, felekezeteket, köztük a katolikus egyházat, hogy vezetői, papjai nem tettek semmit, vagy keveset tettek üldözött embertársaink megmentése érdekében a II. világháború idején, az embertelen nyilas diktatúra, a náci megszállás alatt. Egy embertársunk elvesztése komoly és pótolhatatlan veszteség. Ugyanakkor egy ember megmentése is óriási áldozatot igényelt és sokszor életüket kockáztatva próbáltak segíteni azok, akik számára az ember létezett, akit üldöztetést ért. Példaképp a korábban Gyulán káplánként, majd plébánosként működő Apor Vilmos, aki már plébánosként is jó kapcsolatot ápolt az izraelita testvérekkel, de igazán akkor lépett a tettek mezejére, amikor győri megyéspüspökként és a Szent Kereszt Egyesület védnökeként sokakat igyekezett menteni. Mindent megtett azokért, akiket származásuk, hitük miatt üldöztek és a legkegyetlenebb, legembertelenebb körülmények vártak rájuk.

Apor Vilmos 1918. szeptember 1-től töltötte be Gyula város plébánosi tisztét.

Apor Vilmos a többször is felajánlott, jól dotált és kényelmes kanonokságot nem fogadta el. Lelkipásztor akart maradni, nem vágyott rangra, elismerésre, kitüntetésre. Neve először 1938-ban, majd 1939-ben szerepelt a kormány által ajánlottak listáján a veszprémi segéd-, illetőleg megyéspüspöki állás betöltésével kapcsolatban. De egyik alkalommal sem az első helyen. Tóth Tihamér lett Rott Nándor utódlási joggal kinevezett segédpüspöke, majd az ő tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála után Czapik Gyula került a nagy közép-dunántúli egyházmegye élére. A Breyer István halálával megüresedett győri püspöki székre ajánlottak listáján is csak a harmadik helyet foglalta el, a sikerre való kevés kilátással. Horthy Miklós kormányzó ugyanis, Csáky István külügyminiszter útján, közölte Angelo Rotta pápai nunciussal, hogy az első helyen ajánlott Luttor Ferenc prelátus, a vatikáni magyar követség kánonjogi tanácsosa, vagy a lista második helyén szereplő Kriston Endre, egri segédpüspök kinevezését venné a legszívesebben. XII. Pius pápa azonban mégis Apor Vilmos mellett döntött. A szóbeszéd szerint a gyulai plébános bátyja, AporGábor magyarszentszéki követ közbenjárásának köszönhette ezt a feltűnő döntést. Az állítás nem bizonyítható. De ha tényleg megtörtént a közbenjárás, nem méltatlan érdekében történt. Apor Vilmos lett ugyanis a 20. század kiváló egyéniségekben nem szűkölködő magyar püspöki karainak egyik legnagyobb lelkipásztor-főpapja. Kinevezési okmánya 1941. január 21-én kelt. Püspökké szentelését 1941. február 24-én végezte Serédi bíboros hercegprímás, Glattfelder Gyula csanádi és Czapik Gyula veszprémi püspök segédletével a zsúfolásig megtelt gyulai plébániatemplomban.

Apor Vilmos püspöki székét igen nehéz időben, 1941. március 2-án foglalta el. Székfoglaló beszédében arra kérte a papokat, hogy munkájukat irányítsa a szeretet és semmi fáradságot se sajnáljanak az Egyház és a Haza szolgálatában. A híveket pedig arra buzdította, hogy őrizzék és ápolják az egységet a családban, a fiatalabb és idősebb nemzedék viszonylatában, a szegényekkel való együttérzésben és a közjó érdekében végzett vállvetett munkában.

Apor Vilmos a püspöki székben is az maradt, ami plébános korában volt: elsősorban és mindenekelőtt lelkipásztor. Csak magasabb szinten, szélesebb hatósugárral és nagyobb felelősséggel.

A német hírszerzőszolgálat alaposan nyomon követte, élénk figyelemmel kísérte Apor Vilmos püspök tevékenységét. Egyik magyarországi informátora, aki egyházügyi témákban tájékoztatta a németeket, Málnási Ödön történész, 1942 végén a püspöki karról küldött jelentésében először Serédi Jusztinián hercegprímással, majd utána rögtön a győri püspökkel foglalkozott. Ezt a tájékoztatást adta:

„Serédit – írja – Pacelli még mint államtitkár 1934-ben a német nemzetiszocializmus délkelet-európai gravitációs erejének neutralizálásával bízta meg… A háború kitörése óta, a főpapi karban a római Curia intenciói szerint, az angolszász érdekeket képviseli… A főpapi karban a Habsburg Ottó pártjának reprezentánsa, báró Apor Vilmos győri püspök van előtérbe helyezve Serédi utódjaként. Apor Vilmos 1942. november 20-án vállalta is az Ottó-mise pontifikálását és ezzel nyílt állást foglalt ebben a fontos közjogi kérdésben.”

1944. március 19-én, Hitler az ország megszállásával kényszerítette ki Kállay távozását és a neki engedelmes Sztójay Döme miniszterelnökségét. A megszálló csapatok Győrön át özönlöttek az országba. Apor püspöknek aznap délután Budapesten kellett volna lennie, hogy ott egy, már régebben elfogadott egyházi funkciót elvégezzen. De nem utazott fel a fővárosba. „Nekem – mondta – ma nem szabad az őrhelyemet elhagynom.”

A püspököt Hitler lépése nem érte váratlanul. A Harmadik Birodalom vereségét bizonyosra vette és számított arra, hogy az egyre reménytelenebb helyzetbe jutó „Führer” a legbrutálisabb akcióktól sem fog visszariadni, hogy az összeomlást késleltesse. A katasztrófa közeledtét előre látó főpásztor már a német megszállást megelőző évben, 1943-ban igyekezett egyházmegyéje papságát a várható fejleményekre előkészíteni. Az esperes-kerületi üléseken nyíltan beszélt arról, hogy nagyon nehéz idők várnak az országra és a nemzetre. „Nemsokára itt lesz az idő – mondta az egyik gyűlésen a papságot ért nemzetiszocialista gyalázkodásokra utalva –, amikor majd nekünk kell védeni azokat, akik most minket támadnak.”

1940-ben alakult meg először a három katolikus társadalmi reformmozgalom, az Egyházközségi Munkásszakosztályok (EMSZO), a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete (KALOT) és a Hivatásszervezet összefogásával ezek csúcsszervezete, a Magyar Cél Mozgalom, későbbi nevén Magyar Szociális Népmozgalom, mely kapcsolatban állt Teleki Pál miniszterelnök köreivel.

A mozgalom, melyhez nemsokára néhány más szervezet is csatlakozott, különféle okok miatt – mint a kezdeti elszigeteltség, Teleki Pál 1941-ben bekövetkező halála, illetve a háborús helyzet – hamarosan kifulladt, eljelentéktelenedett.

1943. június 23-án a három mozgalom elnöke – Meggyesi Sándor, a katolikus Hivatásszervezet országos elnöke, P. Kerkai Jenő jezsuita, a KALOT országos elnöke és Freesz József, az EMSZO központi igazgatója – memorandumban fordultak Serédi Jusztinián hercegprímáshoz, melyben beszámoltak ama szándékukról, hogy ezen szervezetek erőfeszítéseit egyesítsék és munkájukat koordinálják.

Közös programjukra pedig a hercegprímás áldását és jóváhagyását – s ezáltal az egész egyház támogatását – kérték, s kifejezték óhajukat, hogy világi részről Kovrig Béla szociológus, mint a jövendő szervezet elnöke, egyházi részről báró Apor Vilmos püspök tanácsadóként segítse munkájukat. Aporban a mozgalom szervezői Telekihez hasonlóan tekintélyes, és eszmeileg is őhozzá, illetve hozzájuk közel álló személyiséget láttak.

Apor Vilmos Győrött, a püspöki palotában 1943. augusztus 26-ára hívta össze azt a – a háborús körülmények miatt – titkos tanácskozást, melyet az ország vezető, reformista gondolkodású katolikus személyeivel folytatott, és amely részben a Kovrig-féle kezdeményezésről, általánosabb síkon pedig a szociális indíttatású keresztény politikai mozgalmak jövőjéről kívánt döntést hozni. Arra a kérdésre kívántak válaszolni, hogy miként lehet a háború utánra olyan életképes keresztény pártot és közéleti mozgalmat átmenteni, illetve teremteni, amely szakít az addigi, a hatalom szövetségesévé vált keresztény politizálás korszerűtlenségével, és képes folytatni a küzdelmet az egyházon kívüli, radikális társadalmi mozgalmakkal, érvényesítve a keresztény és szocialista elveket egyesítő pápai enciklikák szellemét.

Az értekezleten részt vettek: Beresztóczy Miklós, a vallás- és közoktatásügyi minisztérium osztályfőnöke, az EMSZO országos vezetői, Kerkai Jenő jezsuita atya, a KALOT parasztifjúsági mozgalom alapítója és lelke, Mihalovics Zsigmond, a Katolikus Akció országos igazgatója, Kovrig Béla kolozsvári egyetemi rektor, Közi Horváth József, Győr országgyűlési képviselője, Varga Béla országgyűlési képviselő, Mindszenty József zalaegerszegi plébános, Kiss Szaléz ferences atya, ifjúsági lelkipásztor, Pfeiffer Miklós kassai kanonok, a felvidéki katolikus egyetemi ifjúsági mozgalom lelki atyja, erdélyi katolikus vezetők és délvidéki mozgalmi emberek.

Az értekezlet megállapította, hogy a Harmadik Birodalom győzelme kizártnak látszik, és hogy a vesztett háborút hazánkban is politikai és társadalmi átalakulás fogja követni. Ezért a katolikus mozgalmaknak minden tőlük telhetőt meg kell tenniük, hogy az átalakulás valóban demokratikus szellemű legyen. Az értekezleten részt vevő szociális tömegmozgalmak vezetői az egyöntetű és eredményes munka biztosítása érdekében elhatározták, hogy a Katolikus Szociális Népmozgalom névén federációba tömörülnek. A federáció püspök-védnöke Apor Vilmos, világi elnöke Kovrig Béla lett.13 Apor püspök pártfogásának volt köszönhető, hogy Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás nemcsak a Katolikus Népmozgalomra adta áldását, hanem a később abból kinőtt és az elöregedett Keresztény Pártot leváltani hivatott Keresztény Demokrata Néppárt megalakítását is helyeslőleg vette tudomásul.

Az 1944. október 13-án megalakult Keresztény Demokrata Néppárt programját tartalmazó Utunk című füzet már a nyilas hatalomátvétel után jelent meg, mint földalatti nyomtatvány. Kiadásának és terjesztésének a költségeit, fele-fele arányban Apor Vilmos és Mindszenty József püspökök fedezték.

1944 tavaszáig az angolszász gépek gyakran átrepültek ugyan hazánk fölött, de sem városainkat, sem az ipartelepeinket, sem a vasúti csomópontjainkat nem bombázták.

Megjelenésük hírére felbúgtak a szirénák, a közönség azonban nem vonult le az óvóhelyekre.

Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás után a helyzet radikálisan megváltozott.

Győrt, a fontos hadiipari központot és vasúti csomópontot, 1944. április 13-án érte az első, pusztításaiban a legborzasztóbb légitámadás. A város legnagyobb üzeme, a Magyar Vagon- és Gépgyár 80%-os kárt szenvedett. 77 lakóház teljesen leégett. 564 ember az életét vesztette, 1132 megsebesült. A háború végéig a város lakosságának még 25 kisebb-nagyobb légitámadást kellett átszenvednie.

Apor püspök minden támadás után megjelent a pusztulás színhelyén, hogy vigasztalja, bátorítsa, együttérzéséről biztosítsa a híveit. Ugyanezt tette akkor is, ha főpásztori látogatásai során valamelyik megtámadott vidéki plébánia területén tartózkodott.

A világháború utolsó három esztendejében azért tartózkodott gyakran a fővárosban, mert Zichy Gyula kalocsai érsek 1942. májusi elhunyta után a püspöki kar Apor Vilmost bízta meg a megkeresztelt zsidók szervezetének, a Magyar Szent

Kereszt Egyesület védnöki feladataival, hosszas tájékozódás15 után elfogadta az egyesület elnöki posztját, amely döntést a Püspöki Kar az 1942. október 7-i ülésére hozta meg.

Kötelességének érezte minden lehetőt elkövetni a német megszállás következtében kétségbeejtő helyzetbe került zsidók sorsának az enyhítésére.

Gondoskodása nem korlátozódott a megkereszteltekre, hanem minden üldözöttre kiterjedt. Küzdelmével egyúttal a magyar nép jövőjét is akarta szolgálni. Attól félt, hogy a háború elvesztése után a csatlós kormány bűnrészességét és a magyar hivatalnokok, rendőrök-csendőrök részvételét az üldözésben és a deportálások kivitelezésében az egész magyar nép számlájára fogják írni. Apor az üldözött zsidók érdekében 1944 tavaszán az összes püspökök együttes állásfoglalását, és a pápa közbelépésének kieszközlését látta szükségesnek. 1944. április 12-én, 17 20-án és 27-én Apor levelet írt Serédinek Esztergomba. 27-i levelében kérte a hercegprímást, hogy az egész magyar katolikusság nevében méltóságának és egyéniségének teljes súlyával lépjen közbe a megkereszteltek érdekében.

Serédi félt, hogy a nyilvános fellépés megtorlást vonhatna maga után, így a titkos, bizalmas tárgyalásokat helyezte előtérbe.

Apor Vilmos már a német megszállás előtt is sokat járt a minisztériumokba, hogy tárgyalásaival, kéréseivel enyhítse a magyar zsidótörvények által keletkezett testi és lelki nyomorúságot. Gondoskodását nem korlátozta a katolikus vallású zsidókra. Készségesen a magáévá tette a protestánsok és nem-keresztények ügyét is. Az ország megszállása után német parancsra nálunk is megkezdődött gettóba zárás és deportálás ellen nála szokatlan keménységgel és hévvel vette fel a harcot.

A Püspöki Karban ő volt az ellenállás hajtómotorja. Serédi bíboros oldalán részt vett a kormánnyal folytatott tárgyalásokon, és a közös püspökkari tiltakozó körlevél megfogalmazásában. A hercegprímást egyre újabb és újabb lépésekre sürgette.

Feltétlenül szükségesnek tartotta, hogy a Püspöki Kar nyíltan és világosan kifejtse a hívek előtt a katolikus álláspontot. Ezzel kapcsolatban írta a Prímásnak: „Jól tudom, hogy egy ilyen lépésnek különféle kellemetlen következményei lehetnek: újságproblémák, rágalomhadjárat a papság ellen, anyagi károsodás, lefoglalások, korlátozások iskolai és egyesületi viszonylatban, esetleg lefogások és kínzások.

Meggyőződésem szerint azonban mindezt vállalnunk kell…”

1944 pünkösdjén éppen a székesegyházba indult, amikor a kezébe adták a Győri Hírlapot, amely nagy címbetűkkel hozta a hírt, hogy Győrött is felállítják a gettót. Erre félretette elkészített ünnepi prédikációját és improvizált beszédében addig tőle még soha nem hallott éles hangon és szenvedéllyel bélyegezte meg a kormány intézkedésének embertelenségét. „Aki a kereszténység első és legnagyobb parancsát, a szeretet parancsát megtagadja – mondotta többek között a katedrálist zsúfolásig megtöltő hívőseregnek – és azt állítja, hogy vannak emberek, csoportok és fajok, amelyeknek a gyűlölete meg van engedve; aki azt hirdeti, hogy szabad embereket kínozni, ha azok négerek, vagy zsidók, azt – bármennyire is dicsekszik a kereszténységével – pogánynak kell tekintenünk… Mindenki, aki emberkínzást helyesel, vagy abban részt vesz, súlyos bűnt követ el, és mindaddig nem kaphat feloldozást, amíg ezt a nagy vétket jóvá nem teszi…”

A nagymise elmondása után pedig azonnal írógéphez ült és levelet írt Jaross Andor belügyminiszternek. „Mint az ősrégi Győr városának püspöke tiltakozom a rendelkezés ellen, amely előzetes bírói ítélet nélkül ártatlan embereket, köztük bűncselekmény elkövetésére képtelen kisgyerekeket is, súlyos büntetéssel sújt.

Mindazokért a betegségekért és halálesetekért – írta a püspök –, amelyek ennek az intézkedésnek a következményei lesznek, Isten és a történelem színe előtt a Miniszter Urat teszem felelőssé.”

Jaross élőszóbeli válasza úgy hangzott, hogy ha nem nézné a levélíró egyházi méltóságát, akkor internálná. „Állok elébe!” – felelte kurtán a püspök.

Mivel a tervezett megoldás mellett 17 személy jutott volna egy szobára, a helyi hatóságokhoz fordult orvoslásért. Először a városházára ment. Koller Jenő polgármester azzal mentette ki magát, hogy nem illetékes az ügyben. Onnan a megyeházára ment,az erdélyiszármazású Kászonyi Richárd főispánhoz, akivel baráti viszonyban volt. Nagy meglepetésére a főispán, jóllehet négyszemközt voltak, bizonyítani próbálta az akció helyességét és jogosságát. Erre az egyébként mindig választékos stílusú, finom modorú, példás önfegyelmű püspök elvesztette a türelmét, kiabálni kezdett és feltűnően kemény hangon kioktatta a házigazdát a keresztény magatartás lényegéről. A meglepődött főispán megpróbálta a feszültség enyhítését. Ő megérti, mondta, hogy egy katolikus püspöknek így kell gondolkoznia és cselekednie. Ezzel a gyatra mentegetőzéssel azonban csak olajat öntött a tűzre. Apor csak ennyit felelt rá: „Ha te katolikusnak vallod magad, úgy kell gondolkodnod és cselekedned, mint ahogyan a püspököd teszi!” Ezzel sarkon fordult és kézfogás, köszönés nélkül elhagyta az irodát.

Győrből Apor Vilmos, Veszprémből Mindszenty József bombázta levelekkel, javaslatokkal Serédi Jusztiniánt a közös püspökkari fellépés és a közös, egységes keresztény tiltakozás ügyében. Serédi hercegprímás 1944. május 17-én levélben fordult püspöktársaihoz, melyben összegezte addigi tevékenységét és Sztójay miniszterelnökkel folytatott tárgyalásait.

Apor Vilmos május 27-én válaszlevelet írt Serédi Jusztiniánnak, melyben újból kérte a közös pásztorlevél kiadására, vagy azt, hogy minden főpásztornak adjon szabad kezet hogy a hozzá tartozó területeken tájékoztathassák a híveket a kialakult eseményekről.

A gettókba összegyűjtés után megkezdődött a zsidóknak Németországba kiszállítása. A deportáltak útja – utolsó magyarországi szakaszán – a győri egyházmegyén vezetett keresztül.

„Apor püspök – olvassuk a Nemzetközi Vöröskereszt jelentésében – nemcsak ismerte a deportáltak szörnyű helyzetét, hanem meg is tett minden tőle telhetőt, hogy a szerencsétlenek sorsát enyhítse. Gyűjtést rendezett a javukra, és az útvonal mentén fekvő plébániák lelkészeit utasította, hogy az átvonuló deportáltakat segítsék.” Sőt még olyanokat is bekapcsolt a segélyakciójába, akik nem tartoztak alája. Így például a Győr közelében lévő és a Héderváry gróf tulajdonát képező Gyulamajor intézőjét megkérte, hogy a titokban odaszállított ennivalót és bort osztassa ki a kiéhezett menetoszlopok tagjai között.

A püspök számára a legfájdalmasabb élményt a budai úti barakkokban összezsúfolt győri zsidók gettójának a felszámolása jelentette. A foglyok közül sokat személyesen ismert és becsült. Legalább lelki vigaszban szerette volna részesíteni őket. Mivel se a tábor parancsnokától, se annak Hatvanban lévő felettesétől nem kapott rá engedélyt, 1944. június 13-án Sztójay miniszterelnökhöz fordult és egyidejűleg a belügyminisztert is megkereste. Jaross megengedte, hogy a pap bemehessen a gettóba, de a püspöknek nem.

Az értesítés vétele után Apor vette a kalapját és Zágon irodaigazgató kíséretében felkereste a Gestapo győri főhadiszállását. Két fiatal tiszt fogadta és a kérés meghallgatása után közölte vele, hogy a Führer parancsa értelmében pap nem lépheti át a gettó küszöbét. A püspök tudomásul vette a felvilágosítást és viszonzásul arra kérte őket, közvetítsék legfőbb haduruknak a győri püspök üzenetét. A merészen bátor hangú üzenet így hangzott: „Az isteni törvények a Führert is kötelezik. Eljön az idő, amikor majd a világ és az Isten ítélőszéke előtt felelnie kell tetteiért!”

Utána rögtön táviratilag közölte a belügyminiszterrel, hogy a Gestapo akadályozza az általa megadott engedéllyel való élést. Jaross újra engedélyezte egy pap látogatását. Erre Proszt Ignác karkáplánt saját kocsiján küldte a gettó kapujához. Mindhiába. – Háromórás megvárakoztatás után közölték vele, hogy Baky László államtitkár, minisztere engedélyét megsemmisítve megtiltotta a látogatást.

Apor Vilmos 1944. június 15-én a Szent Kereszt Egyesület nevében írt levelet Serédi Jusztiniánnak, amelyben könyörögve kéri a hercegprímást, hogy csatlakozzon a másvallású keresztények memorandumához, vagy ugyanabban az időpontban hasonló hangban kegyeskedjék ultimátumot adni a kormánynak.

Az Apostoli Nuncius június 27-én kelt levelében közölte, hogy a Szentséges Atya kéri, hogy a püspöki kar nyilvánosan is szálljon síkra a keresztény elvek, valamint a faji rendeletekkel igazságtalanul sújtott honfitársai, különösen pedig a keresztények védelmében. Így szentszéki nyomásra, egy-két püspökkel konzultálva, Serédi megfogalmazta a körlevelet, amelyet szétküldött minden püspökségre.

A közös tiltakozás tartalmával a püspökök egyetértettek, azonban a templomokban történő felolvasására nem került sor, mert Serédi értesítette a papságot, hogy az állam letiltotta a körlevél felolvasását. Serédi Jusztinián a püspöki kar tagjainak

július 9–10-i keltezéssel újabb tájékoztató levelet küldött, melyben ismertette lépéseit, a kialakult helyzetet, valamint megküldte a Sztójay Döme miniszterelnökkel történt levélváltását…

Horthy Miklós kormányzó 1944. augusztus 29-én lemondatta Sztójay Dömét és  egyik bizalmi emberét, Lakatos Géza tábornokot bízta meg az új kormány alakításával.

A Lakatos-kormány legfőbb feladata a háborúból való kilépés előkészítése volt. Az október 15-i sikertelen kilépési kísérlet után Hitler kegyéből, a magukat nyilaskereszteseknek nevező magyar nemzetiszocialisták vezérének, Szálasi Ferencnek a kezébe került a hatalom. 1944. novembertől Szálasi „nemzetvezető” címmel az államfői és a miniszterelnöki jogkört is gyakorolta. Esküjét a Szent Korona előtt tette le, helyettes miniszterelnök Szöllősi Jenő, vallás- és közoktatásügyi miniszter pedig Rajniss Ferenc lett.

De még ez előtt, 1944. október 24-én Szálasi bemutatkozó látogatást tett Esztergomban. A két és egy negyedórás tárgyalás során Serédi Jusztinián bíboros kertelés nélkül megmondta neki, hogy hatalomra jutását és „de facto” uralma óta hozott intézkedéseit alkotmányellenesnek tartja. A háború folytatása érdekében folytatott nyilas propagandát is határozottan elítélte. „A győzni fogunk, mert győzni akarunk” jelszava, mondta, nem elegendő a háború megnyerésére. A nyilas hatalomátvétel után újra fellángolt zsidóüldözést és a túszok szedését is megbélyegezte.

A tárgyalás során a Prímás az ország világi és egyházi fővárosának, Budapestnek és Esztergomnak nyílt várossá való nyilvánítását kérte Szálasitól. Ezt a kérést november 1-jén és 8-án írásban is megismételte. A két város megmentése érdekében Veesenmayer német követ segítségét is kérte. Kérése egyiknél sem talált meghallgatásra. A német hadvezetőség – Hitler kifejezett parancsára – a fontos közlekedési középpontot, Budapestet és környékét feltétlenül védeni akarta.

A hatásosabb védelem érdekében a hadvezetőség tervbe vette a főváros és környéke polgári lakosságának Németországba való kitelepítését. Szálasi arra kérte a prímást, hogy az egyháziak adjanak jó példát az eltávozni vonakodó híveknek. A kardinális a kérést visszautasította és felszólította püspöktársait és a lelkészkedő papokat, hogy feltétlenül maradjanak a helyükön. A kérés után fenyegetés következett, de ez is eredménytelen maradt. A hercegprímás kijelentette, hogy „nem enged a terrornak, végzi kötelességét, amely maradásra utalja”.29

A Szálasi vezette nyilas kormány azzal próbálkozott, hogy a papságot a nemzetiszocialista propaganda szolgálatába állítsa, de ez nem sikerült. Vajna Gábor belügyminiszter rendeletileg szólította fel a papságot, hogy támogassa a Szovjetunió elleni propagandát. A rendeletet természetesen mind a püspökök, mind az alsópapság figyelmen kívül hagyta. Ezt látva Vajna Gábor miniszter Serédi Jusztinián hercegprímáshoz fordult. De az esztergomi érsektől is határozott elutasító választ kapott. Serédi közölte vele, hogy „az ilyen irányú szentbeszédeket nem tartja a nemzet érdekében állóknak”.

A magyar katolikus papságnak a nemzetiszocializmussal szemben tanúsított magatartását illetőleg érdekes az a jelentés, amelyet az „Országos Számonkérő Iroda” nevű nyilas hatóság készített a nemzetvezető és a kultuszminiszter számára.

A jelentés szerint „a papság a mai rendszerrel nem szimpatizál. A római katolikus papság nemzetközi alapon áll. Soha semmiféle formában a mai rendszerrel közösséget nem vállal, a hívek előtt tartott prédikációiban sem a magyar nemzet mostani élethalálharcáról, sem a hungarista gondolatról, sem a nemzetvezetőről említést nem tesz. A jobboldali beállítottságú papok száma elenyészően kevés. A papságnak a mai rendszerrel össze nem egyeztethető magatartása veszélyes és káros, mert a tömeget, mint lelki vezetők, befolyásuk alatt tartják. Az ellenük való védekezés igen nehéz, mert propagandájuk nem tettekben, hanem a mai rendszer és célkitűzéseinek agyonhallgatásában, a vallás nemzetközi voltának kihangsúlyozásában áll.”

Szálasi a hatalomátvétel után Angelo Rotta pápai nunciussal is tárgyalt. Ott sem talált kedvező visszhangra. XII. Piusnak a magyar viszonyokat kitűnően ismerő budapesti követe, kifejezetten helyeselte a hercegprímás, a püspöki kar és a papság magatartását a német megszállókkal és az általuk uralomra segített nyilasokkal szemben. Mint a diplomáciai kar doyenje – a svéd, a svájci, a spanyol és portugál követekkel egyetértésben – több ízben is határozottan felemelte a szavát az október 15-e után újra megindított és embertelen kegyetlenséggel végrehajtott deportálások ellen. A tiltakozásokon kívül vatikáni védőlevelek kiadásával, védett házak felállításával és deportáltak menetoszlopait kísérő segélycsoportok felállításával sok-sok ezer üldözött zsidót mentett meg a biztos haláltól.

Szóban és írásban tett tiltakozásain és segélyakcióin kívül azzal is kifejezte a nyilas kormánnyal szembeni kritikáját, hogy – jóllehet arra felszólítást kapott – nem követte a nemzetvezetőt, amikor az ostrom előtt álló Budapestet elhagyva, Vas megyében ütötte fel a főhadiszállását.

Szálasi Ferenc közölte Rajniss kultuszminiszterrel, hogy a magyar katolikus egyház és a mögötte álló pápai követ magatartása miatt, meg akarja szakítani a diplomáciai kapcsolatot a Szentszékkel. Ezt az elhatározását később módosította.

A németek által megszállt, a nyilasok által terrorizált, oroszok által fenyegetett Dunántúl püspökei közül Apor Vilmos volt a legnehezebb helyzetben. Székhelyét, a fontos hadiipari központnak és vasúti csomópontnak számító Győrt, a nyilas hatalomátvétel után egyre gyakrabban keresték fel az ellenséges bombázók. De ő a legsúlyosabb megpróbáltatások közepette sem gondolt arra, hogy püspöki hivatalával ideiglenesen, a nyugalmasabb vidéki püspöki kastélyok egyikébe költözzék.

Ezekre a kastélyokra más miatt volt szüksége, ugyanis a nyilasok által üldözött és hozzá menekülő embertársait helyezte el. Köztük a legismertebb a történetíró Szekfű Gyula volt, aki nem árja származású feleségével együtt a szanyi püspöki nyaralóban kapott búvóhelyet. A püspöki rezidencia is tele volt üldözöttekkel, olyannyira, hogy még a székesegyház padlására is jutott a menekültekből.

 

A dunántúli főpásztorok memoranduma

Szálasi Ferencnek, a Nyilaskeresztes Párt vezérének miniszterelnöki, majd államfői hatalma, az ország jelentős területének hadszíntérré válása és az ország helyzete nyugtalanította Mindszentyt. Őrlődött, nem találta a cselekvési lehetőséget.

Emlékirataiban leírta, hogy nem volt nyugta és október második felében tájékozódási célból Budapestre ment.32 Maga írta meg Budán a németek által a hatalomba ültetett nyilas kormányhoz az emlékirat-tervezetet, melynek dátuma 1944. október 31. ADunántúli főpásztorok memoranduma című írásban követelik, kíméljék meg a Dunántúl lakosságát a hadműveletek pusztításaitól. A memorandum-tervezet szövegét Mindszenty először Győrbe „jó barátjához” – Apor Vilmoshoz – vitte. Talán nem véletlen, hogy a memorandummal első útja Győrbe vezetett. Apor Vilmos aktív, bátor kiállása, tevékenysége Mindszenty számára is egyértelművé tette, hogy Aporban bízhat a legjobban. Apor püspök reálisan állt a memorandumhoz. Úgy gondolta, hogy az elvakult nyilas vezetőkre már nem lehet nyomást gyakorolni, de minden tiltakozási lehetőséget meg kell ragadni, így támogatta Mindszenty kezdeményezését. Rajta kívül Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát és Shvoy Lajos székesfehérvári megyéspüspök látta el kézjegyével a dokumentumot.

Ha a dunántúli főpásztorok memorandumáról van szó, felmerül a kérdés, hogy miért hiányzik az aláírók közül a többi főpásztor. Elsőként is Serédi Jusztinián hercegprímás,Kovács Sándorszombathelyi és Virág Ferenc pécsi megyéspüspök.

Ugyan Mindszenty emlékirataiban azt írja, hogy nem tudta megközelíteni Esztergomot a harcok miatt, sokkal valószínűbb, hogy okult kettőjük korábbi konfrontálódásaiból, ismerte Serédi óvatos, joviális felfogását, így meg sem próbálta rábírni az aláírásra.

Kovács Sándor megtagadta az aláírást, arra hivatkozva, hogy ő saját felterjesztést készít és ad át Szálasi helyettesének. Virág Ferenc pécsi megyéspüspököt az Emlékiratok tanúsága szerint a harcok miatt nem kereste fel, pedig ekkor még lett volna esélye aláíratni vele a memorandumot. Így nem tudni, miért – a távolság, vagy más miatt –, de tény, hogy nem került sor a pécsi püspök bevonására.

Árnyalja a képet, hogy Apor Vilmos iratai között megtalálható a Dunántúli főpásztorok memoranduma című írás mellett Mindszenty József 1944. november 15-én Veszprémben kelt levele, amelyben beszámol a győri főpásztornak útjáról: A kívánságra átszövegezett memorandumot folyó hó 13-án bemutattam Sion hegyén, ahol azt helyeselték és nem találták még csak erősnek sem. Aznap este elvittem Szöllősihez. Nagy meghökkenést váltott ki nála és azt kérdezte: fegyverletételt akarunk-e? Azt feleltem, nem kívánok a szövegen sem kevesbíteni, sem bővíteni. Uralkodott magán, de látszott a forrongása. Sürgős megtárgyalását jelezte előttem.

Mindszenty Apornak írt levele szerint Sion, azaz Esztergom, tehát a hercegprímás helyeselte és nem találta erősnek a memorandumot.

Az nem kérdés, hogy miért nem írta alá.

Mindszenty József a memorandumot saját maga vitte el a Budai Várba, a Sándor-palotába 1944. november 13-án, és adta át Szöllősi Jenő miniszterelnök-helyettesnek.

Szálasi Ferenc nevében Szöllősi november 16-án küldött válaszlevelet a veszprémi püspöknek, amely – talán nem meglepő – másolatban megtalálható Apor Vilmos irathagyatékában. A levélben így ír Szöllősi: méltóztassanak konkrét formában megjelölni azokat a lépéseket, amelyek megtételét a Dunántúl megkímélése és megmentése érdekében szükségesnek tartják”. November 20-án kelt levelében Mindszenty József Apor Vilmosnak elküldte Szöllősi válaszlevelét és két javaslatot fogalmazott meg Apornak:

1) nem válaszolnak Szöllősi levelére;

2) válaszolnak, és amennyiben emellett döntenek, erre az esetre Mindszenty konkrét levéltervezetet mellékelt.

Apor Vilmos jónak tartotta Mindszenty levelét, azonban úgy látta, hogy jobb nem válaszolni, mert úgysem változtatna azokon a megállapításokon, amiket már eddig a püspökök megtettek.

Serédi Jusztinián hercegprímás a püspöki kar tagjainak november 25-én kelt terjedelmes írásában foglalta össze tiltakozását az üldözött zsidók védelmében.

Mindszenty József 1944. november 27-én küldött választ a november 16-i miniszterelnöki levélre.

A levél zárásaként Mindszenty József néhány dunántúli pap letartóztatása ellen emelt szót, kérve szabadon bocsátásukat. Még aznap Mindszenty Józsefet is letartóztatták, személyesen Schiberna Ferenc nyilas főispán.

Az Apor és Mindszenty között meglévő tiszteletet és szimpátiát jól mutatja, hogy Mindszenty letartóztatásának másnapján Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát társaságában Apor Vilmos meg kívánta látogatni a veszprémi rendőrségen fogva tartott megyéspüspököt, szolidaritásukat kifejezve és, hogy demonstrálják azt, hogy az aláírt memorandumért ők is vállalják a felelősséget.

Apor Vilmost és Kelemen Krizosztomot nem engedték be Mindszentyhez, így a veszprémi találkozó elmaradt. Az Emlékiratok tanúsága szerint Apor Vilmos közben járt a nyilas vezetőknél, sőt Edmund Veesenmayert, a Nagynémet Birodalom teljhatalmú követét is felkereste Héderváron Mindszenty József szabadon bocsátása érdekében. Szálasi környezete úgy vélte, Apor úgy lépett fel, mint a hercegprímás jogköreit gyakorló egyházi vezető. Igazolja ezt egy levélváltás: 1945. február 20-án a Nemzetvezető Polgári Irodájának vezetője levélben kért magyarázatot a győri püspöktől, hogy Veesenmayer követnél tett látogatásakor mik hangoztak el. Apor február 26-i, „Magyarország Nemzetvezetője Polgári Irodájának főnöke” részére címzett válaszában több fontos információt találhatunk. Szálasi megbízásából Rajniss Ferenc 1945 januárjában felkereste Győrben, és az iránt érdeklődött, hogy Apor valóban átvette-e a hercegprímás jogkörét. Apor közölte vele, hogy nem, és mivel úgy értelmezte a Polgári Iroda vezetőjének levelét, hogy Szálasihoz ez az információ nem jutott el, levélben is leírta, hogy nem vette át a hercegprímás semmilyen jogkörét. Mindszenty József ügyében azért ő járt el személyesen Veesenmayer német követnél, mert sem az apostoli nuncius, sem a hercegprímás a katonai események miatt ezt nem tudta megtenni és a dunántúli püspökök közül Apor, mint rangidős kötelességének érezte a fellépést.

A háború majdnem egy évig megakadályozta a püspöki kar összehívását.

Közben 1945. március 29-én elhunyt Serédi Jusztinián hercegprímás. Így a rangidős Grősz József kalocsai érsek töltötte be a püspöki kar elnöki tisztét és hívta össze a püspöki kar ülését 1945. május 24-ére. Apor és Mindszenty közösen nem vehetett részt a Püspöki Kar ülésén. 1944. március 14-én még sor került a Püspöki Kar ülésére, ezen azonban a már kinevezett, de fel nem szentelt püspökök – így Mindszenty – értelemszerűen nem vettek részt. Ezt követően a szokásos őszi konferencia a politikai események és a német megszállás miatt elmaradt. Az 1945. május 24-i konferencia volt az első, ahol az 1944. március 25-én szentelt három püspök – Hamvas Endre,Kovács Sándorés Mindszenty József – részt vehetett, de akkor már Apor Vilmos több mint egy hónapja elhunyt.

Apor Vilmos temetése

Apor Vilmost 1945. március 31-én érték lövések a győri Püspökvárban és április 2-án húsvétvasárnap hajnalán elhunyt. Temetésére várni kellett. Felravatalozására a leégett fedélszékű Székesegyházban nem kerülhetett sor, ezért a Püspökvár gótikus kápolnájában, a Magyarok Nagyasszonya oltára előtt ravatalozták fel két nappal később. A gondolat, hogy majdan, jobb időkben méltó nyugvóhelyét mégiscsak a székesegyház Héderváry-kápolnájában kapja meg, már akkor megszületett,

úgyszintén, hogy ideiglenesen a karmeliták közeli templomának kriptájában kell pihennie. Dr. Weisz Andor törvényszéki bíró föl is ajánlotta erre a célra a maga számára előre megváltott sírfülkét. Koporsó híján azonban még várni kellett a temetésre. A temetkezési vállalatok nem működtek. A magas, vállas termetű főpap részére nem találtak megfelelő méretű koporsót. Csináltatni kellett, fiatal papok vállalták, hogy asztalost keresnek. Elsősorban egy újvárosi mester segítségére számíthattak a Rába másik partján, csakhogy a hidakat a menekülő németek felrobbantották. Végül is nem minden kockázat nélkül csónakon érkezett meg a koporsó.

Néptelen utcán 1945. április 4-én, szerdán vonult le a menet a Káptalandombról a karmelitákhoz. A gyász a maga dísztelenségében minden pompánál megrendítőbben hatott. A szertartás egyszerűsége nem kevésbé. Pokorny Miklós apátkanonok, káptalani helynök temette, tíz-tizenketten lehettek a menetben.

A Püspöki Kar a háborút követő első ülésén megemlékezett azokról a főpásztorokról, akik az elmúlt időszakban elhunytak. 1945. május 24-én megjelent körlevélben – melynek alapfogalmazványa Mindszenty József nevéhez köthető – ez olvasható: a háború folyamán „a lelkipásztorok közül többen hivatásuk teljesítése közben hősi halált haltak, életüket adván juhaikért. Ezek közül külön is megemlítjük br. Apor Vilmos győri püspököt, aki hívei védelmében szorgoskodván esett el és húsvéthétfőn költözött Urához, hogy elvegye áldoztának jutalmát.”

A II. világháború alatt és után nem volt lehetőség Apor Vilmos életéhez, tevékenységéhez méltó temetésre. 1946. június 2-án nevezte ki XII. Pius pápa Papp Kálmán soproni városplébánost győri megyéspüspöknek. 1948-ban érett meg a gondolat, hogy Apor Vilmos újratemetésére sor kerüljön. A győri püspök a Püspöki Kar 1948. augusztus 27-i ülésén jelentette, hogy október 6-án, amikor a mártír Apor püspök végleges temetése lesz Győrött, nagyon megfelelőnek tartaná, ha bizonyos katolikus ünnepségek is lennének ott azon a napon.”

Mindszenty bíboros helyeselte a gondolatot, délelőttre tervezték a temetést, délutánra a programot. Az időpont később november 24-ére tolódott, amely szertartásra Papp Kálmán a teljes püspöki kart meghívta az 1948. november 3-i püspökkari ülésen.

MindszentyJózsef PappKálmán felkérő levelére válaszolva 1948. november 6-án tudatta a győri megyéspüspökkel, hogy vállalja a gyászszertartás vezetését. A Magyar Államrendőrség Győri Kapitányságára 1948. november 20-ára behívatták Póka György püspöki titkárt, ahol közölték vele, hogy a politikai helyzet miatt mindennemű körmenetet tilalmaznak. Ugyanezen a napon két belügyminiszteri megbízott jelent meg Papp Kálmán püspöknél, akivel közölték a győri polgármester határozatát, amely Apor Vilmos exhumálását nem engedélyezte.

Papp Kálmán 1948. november 24-én tájékoztatta Mindszenty Józsefet az eseményekről, hogy miként akadályozták meg Apor Vilmos temetését, milyen intézkedéseket hozott a Belügyminisztérium, miként tett meg mindent egy esetleges tömeges megmozdulás megakadályozására.

Apor Vilmostól még holtában is félt az államvédelem. Mindszenty ellen pedig mindennapos volt az ellenséges fellépés. Apor Vilmos üldözöttekért kifejtett tevékenysége, fellépése, elkötelezett munkája példakép, hogy az egyház vezetőjeként igyekezett minden embert segíteni.”