Azt gondolná az ember, már mindent tud erről a korszakról. Ám de Jong a könyvében messze túlmegy az olyan, már-már közhelyes ismereteken, mint hogy a Volkswagen bogárhátúja kifejezetten Hitler utasításásra készült, és máig tartó sikersztorijának elejét sok-sok horogkereszt és kényszermunka fémjelzi.

A Náci milliárdosok némileg olyan, mint egy szappanopera, rengeteg személyes szimpátiával és utálattal, kisebb-nagyobb bosszúval, tehetséges és tehetségtelen „trónörökösök” helyzetbe hozásával, szervilizmussal és helyezkedéssel. A jelenlegi magyar valóság napi sorozatának szereplői a Nemzet Gázszerelőjétől Sajátlábán Ráhelig nyeretlen kezdők az itt megismerhető szereplőkhöz képest. De hát mennyivel könnyebb volt árjásítás űrügyén fillérekért elzabrálni vállalatokat, mint mindenféle fenyegetésekkel elérni, hogy a tulajdonos lemondjon a cégéről. Állami megrendeléshez jutni persze ott és akkor is meglehetősen lejtős pályán lehetett, bár a költséges és a (mindenhol, nem csak Magyarországon) velejéig korrupt közbeszerzést akkor még nem találták ki.

A kötet néhány kiemelten fontos család történetére összpontosít, és azt vizsgálja, hogyan viszonyultak a nácik hatalomra jutásához, milyen segítséget nyújtottak hozzá, és a náci állam ezért hogyan jutalmazta meg őket. A kötet egyik főszereplője Magda Goebbels, akinek nemcsak a vállalatokkal kapcsolatos szerepéről tudhatunk meg rengeteget, hanem arról is, miképp befolyásolta mindezt, hogy Hitler is szemet vetett rá, nagyjából akkor, amikor Goebbels. Röviden annyit érdemes elárulni, hogy ez a szerep igencsak kifizetődő volt, pedig a családban senki nem volt iskolatárs vagy gázszerelő.

Azt gondolom, senkit nem lep meg, hogy a náci Németországban is az volt a siker titka, hogy a szereplők pontosan értették „a pénznek nincs szaga” kifejezést. Bár a második világháború és azon belül is a németországi események kiemelkednek a történelem egyéb szörnyűségei közül, tulajdonképpen semmi meglepő sincs abban, hogy az ott és akkor adódó lehetőségeket is kihasználta, akinek nem voltak erkölcsi gátlásai. Ráadásul, ha őszinték vagyunk magunkkal, még azt is értjük, hogy a gazdaság szereplői nem szeretik a nagy szabadságot. Diktatúrában sokkal rendezettebben és tervezhetőbben épülhet tovább a (magán)vagyon, bár csak a barátként viselkedőké – amire ma is jól ismert példát mutat Kína.

Abban sincs semmi sokkoló, hogy az igazi nagy pénzt minden hatalom tiszteletben tartja – bár ebben a nácik valóban egyedülállóak voltak, hiszen alapjaiban rendezték át a tulajdonviszonyokat a zsidó vagyonok ellehetetlenítésével. Azonban az előbb írtak nyomán a legsárosabb üzletemberek is megúszták a háború utáni elszámoltatást, és megtarthatták a formálisan ugyan legálisan szerzett, ám valójában elrabolt vagyont. (Ehhez természetesen a jogszabályokat is alaposan maguk felé hajlították.) A nácikat kiszolgáló tudósokhoz valamennyire hasonlóan, a magántulajdont Mammonként tisztelő amerikaiak is örömmel kapcsolták be őket saját világbirodalmuk építésébe. Ők sem érezték a pénz szagát.

Németország, legalábbis annak nyugati része a háborút követő évtizedekben lassan szembenézett azzal, milyen szerepe volt az embereknek Hitler hatalomra jutásában, majd – országon belülről szinte egyáltalán nem megkérdőjelezett – uralmában. Ennek keretében a kötetben szereplő néhány vállalatvezető is reflektorfénybe került. A vállalatok pedig igen sok pénzt fektettek abba, hogy az őáltaluk szerződtetett történészek feltárják a náci időszak előtti és alatti tevékenységüket, szerepüket.

És ezért haragszik de Jong – pedig semmi oka nincs rá. A céges megbízások eredményeként született tanulmányok éppen olyanok, mint minden történelemkönyv, amit a győztesek írtak. Ezekről a vállalatokról – miközben lőszertől a cyklon-B gázon át a tartós élelmiszerekig mindennek ellátták a náci hadigépezetet – bebizonyítják, hogy tulajdonosaik ott sem voltak, nem is tudtak róla, tulajdonképpen ellenállók voltak, be sem léptek, beléptek, de csak kényszerből… Holott nélkülük már hatalomra sem jutott volna Hitler, a kicsi és pénztelen Nemzetiszocialista Pártnak nem lett volna pénzforrása a felemelkedéshez. Ám végül is ők a győztesek, hiszen az egykor megszállt országokban ma is Volkswageneket vezetünk, dr. Oetker pudingport vásárolunk és Siemens vonatokra szállunk, ezért nagyjából azt mondanak, amit akarnak.

Kétlem, hogy sok olvasó változtatna a szokásain a kötet elolvasása után. Saját anyám, aki élete végéig nem volt hajlandó betenni a lábát Németországba, csak Volkswageneket vezetett, és ezzel biztosan nincs egyedül. Nem is lenne sok értelme, ezt tudjuk az utóbbi évek más indíttatású bojkott-felhívásaiból – amiket például a Danone vagy a Nestlé valószínűleg meg sem érzett. De Jong könyvéből mégis rengeteget lehet tanulni a gazdaság és a politika összefonódásáról. Arról, hogy ha nem létezik is az összeesküvés-elméletek kedvence, a „háttérhatalom”, azért a politika és a magántulajdon viszonya sokkal szorosabb, mint azt láttatni szeretnék.

És persze egy kicsit jobban megértjük azt is, mi történik éppen Magyarországon – vagy éppen az informatika világában, ahol minden sikeres kicsi céget vagy megfojt vagy felvásárol a nagyok valamelyike.

David De Jong: Náci milliárdosok. Fordította: Csáki Judit. HVG Könyvek, Budapest, 2022. ISBN 978 963 565 1948 (papír). ISBN 978 963 565 2846 (e-könyv)

A könyv kiadói fülszövege

„Ma, amikor a dezinformáció mindenható, amikor a szélsőjobb világszerte feljövőben van, a történelmi transzparencia mindennél fontosabb. Mindez azonban valahogy nem érinti Németország legendás iparmágnásait. Az ő sötét örökségük rejtve maradt. Ez a könyv, a maga csekély lehetőségeihez mérten igyekszik ezt a hibát korrigálni.”

Hogyan alapozta meg a zsidó vagyon jogtalan megszerzése, valamint a kényszer- és rabszolgamunka olyan ma is jól ismert német szolgáltatók és nagyvállalatok üzleti befolyását, mint az Allianz, az AFA, a Siemens, a Porsche, az Oetker és a BMW? Miként segítette az üzleti elit kényszerből vagy meggyőződésből Hitler terjeszkedését és hatalmi politikáját?  Miért hunyt szemet a történelmi bűnök felett a háború után az Egyesült Államok?
A német iparmágnások azáltal, hogy kisajátították a privát bankokat, áruval és fegyverekkel látták el a hadsereget, és mindent megtettek a profitjuk maximalizálásért, közvetve vagy közvetlenül, de támogatták a náci törekvéseket.
David de Jong oknyomozó újságíró mérföldkőnek számító művében a véres pénz nyomába ered, és mindeddig fel nem dolgozott dokumentumokra és forrásokra hagyatkozva feltárja Németország leggazdagabb üzleti dinasztiáinak történetét. Egyedülálló kötete azzal a szándékkal született, hogy végre napvilágra kerüljön a német és a világgazdaság egyik legsötétebb, elhallgatott fejezete.

A szerző a Bloomberg Newsnál dolgozott újságíróként. Főként az európai bankrendszerrel, az amszterdami pénzügyekkel, a rejtett vagyonokkal és a milliárdosok anyagi javaival foglalkozott. Jelentek meg írásai a Bloomberg Businessweekben, a The Wall Street Journalban és a Dutch Financial Dailyben is. Holland születésű, jelenleg Tel Avivban él. Miközben ezt a könyvet írta, négy éven át Berlinből tudósított.

A Piszkos pénz, avagy náci milliárdosok bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

És már rögtön ott is vagyunk a panoptikumban, hiszen ehhez hasonló marhaságokat leginkább mostanában igyekeznek kitalálni – a gondolatok előfordulási helye a sajtótájékoztató, előadója egy öltönyös személy, csak a mondatai nem rímelnek.

Kulcsár István ráérzett a hiányra, hogy ma már nem érthetők a tegnapi kifejezések. Nem szótárművet készített (bár az sem rossz), hanem rendhagyó történelemórát tart – mondjuk a régi Magyar Rádió (VIII., Bródy Sándor utca 5-7.) Pagodájának (ld. ott) egyik fotelféléjében vagy kanapéján, körülötte pedig fiatal, tudni vágyó, nyitott szellemű holnapi riporterek csüggnek a szavain. (Hoppá, tényleg: ott és ilyenek már nincsenek. Igény sincs rájuk.)

Ebbe a történelemórába beleférnek találkozások a múlt évezredből nagy és kis egyéniségekkel – a politikus Rákosi, a legendás tudós Hegedüs Géza, az elfelejtett lapszerkesztő Bölöni György, meg a tegnapi irodalomkönyv színe-java: Ady, József Attila, a Karinthyak (Frigyes és Ferenc) és a kánonból ki-kicsúszkáló Faludy György.

Mesterségemből adódóan számos gonosz sírverset ismertem, ami az 1950-es évek szellemi prése alatt önvigasztalásra íródtak a tehetségtelen, de kitüntetésekkel dekorált tollforgatók (esetleg kinevezett zsenik) leendő sírkövére. A könyvben szinte mind kap pár mondatos, ám objektív pályaképet is. Vagyis: ha valaki fiatalon túl ostoba nyalonc volt (hogy a mai kifejezést használjam), de utóbb kiderült, hogy nem is rossz író vagy fordító, és elhajlását későbbi műveivel „jóvá tette”, akkor Kulcsár nem hagyja rajta a bélyeget. Nem akartam idézni, de tegyünk egy kivételt, hadd mutassam meg a sírverset, amiben nem a majdani elhunyton „csattan a vers ostora”:

E kő alá bújt be Kassák,
Hogy többé ne ba..ogassák.

Lelkemnek igen kedves volt az Agitkák fejezet, vagyis az agitációs célú, rímekkel szerelt irományokról szóló nagyobb panoptikumi tárló. (Rajongom ugyanis a pocsék versekért.) Ebben olyan rém-klapanciák kaptak napvilágot, amelyek célja (szintén ötvenes évek!) az akkori politika népszerűsítése volt, továbbá ezek jelölték ki, hogy akkor éppen kiket kell gyűlölni. Ráadásul vers(ikék)ben, de lehetett énekelni is őket. (Aki talán látta a Te, rongyos élet!-et, ilyeneket énekelt Titkár elvtárs meg a parasztember a kulákok* ellen a kötelező beszolgáltatás* és padlássöprés* idején, vagy a téesz*, tészecsé* munkaversenye* alatt. (A *-ozott szavak magyarázata megtalálható a könyvben. Meg sok más is, képekkel is illusztrálva a kort.)

Nem lenne teljes a kép, ha nem esnék szó a háború előtti és utáni társadalmi mobilitásról. Ne tessék szociológiai tanulmányra gondolni, csupán arra, hogy olvashatunk a minden jól szituált polgári háztartáshoz tartozó cselédekről* (akiket tábla tiltott el a főlépcsőn közlekedéstől), az ő szórakozásaikról a verklis* érkezésekor vagy a vurstliban* – aztán a békeidők eljöttével, ők lettek a munkásosztály* támasza, vagy füttyös kalauz*, vagy traktoros lány*.

És persze olvashatók a kötetben Kulcsár rádiós múltjának széles (és olykor csak szűkebb) körben ismert anekdotái, amik gyakran akaratlanul is leleplezték, hogy a magas polcra emelt politikusok igen ritkán nőnek fel a feladatukhoz, megmaradnak kalauznak, víz-gáz-szerelőnek, kisszerű harácsolónak – ilyenek a külszolgálatba küldött tökfejek. De minek magyarázzam, mindannyian látjuk napjaink cölöpteknőseit.

Tegnapi tankönyvre hivatkoztam néhány bekezdéssel följebb, hiszen ki tudja, hogyan írják át mostanában a múltat meg a tankönyveket. Ez a megjegyzés nem véletlenül került ide:

Kulcsár nagyon szórakoztató könyve csaknem valamennyi oldalával, anekdotájával, kesernyés megjegyzésével továbbgondolásra készteti az olvasót. Különösképpen pedig abba az irányba tereli gondolatainkat, hogy észrevegyük: feltűnnek ugyan új fogalmak, szavak jelenünkben, ám számos tény, jelenség, amit Kulcsár István felsorolt, némi változtatásokkal megismétlődni látszik.

Szóval, lehet okulni, tenni is azért, hogy minél kevesebb ostobaság ismétlődjék meg.

Kulcsár István: Privát panoptikum | Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2022 | 224 oldal, teljes bolti ár 3690 Ft, online ár a lira.hu-n 3136 Ft | ISBN 978 963 557 0430

A könyv kiadói fülszövege

A kilencvenedik életévét taposó legendás rádióriporter, Kulcsár István tizenhetedik könyvében ismét rácáfol a közhiedelemre, ami szerint a „szépkorú” ember már a hamut is mamunak mondja. Javarészt személyes emlékei alapján, megbízható történelmi hűséggel és fenomenális emlékezőtehetséggel idézi fel a második világháborút megelőző és követő világ szereplőit, emlékezetes eseményeit és mindennapjait.
A tőle megszokott eleganciával megírt, többnyire iróniával átszőtt történetekből az olvasó megtudhatja, hogy miért haragudott József Attila Hidas Antalra, hogyan dobott puszit a primadonna Tőkés Anna Rákosi Mátyásnak, hogyan ugratták egymást a kor írófejedelmei, hogy mi volt az a szocreál, miként vették rá az átkosban az embereket arra, hogy szavazzanak a kommunistákra, meg hogyan találták fel Magyarországon a Ribakov-mozgalmat, de még azt is, hogy ki volt a vitéz és a lófő, és milyenek voltak a nem is olyan régi időkben a budapesti utcák, villamosok, üzletek, a bordélyok és a közvécék.

A A tegnap lépcsőin – Kulcsár István: Privát panoptikum bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Ma már szinte glóriás a gorbacsovi éra, pedig mielőtt teljesen felszámolták volna a táborok intézményét, azért még küldtek oda – a kötelező köztörvényesek, kétkezi rablók, betörők, szórvány- és sorozatgarázdák mellé – értelmiségieket, rendszerhűségükben megingott katonatiszteket, akik voltak olyan vakmerők, hogy nem lelkendeztek a szovjet közállapotokért.

Az egész Szovjetunióra kiterjedő tábor-világ (a Gulag-szigetcsoport) teljes valóságát csak évtizedek múlva fogjuk megismerni, ha egyáltalán. Ám ez a történet sajátos szeletét mutatja be. Egy (pláne több) értelmiségi azért soha nem adja fel agyának működését, tehát a kényszermunkatábor kitelepült egyetemmé alakult át – persze kevesek számára. Aki most úgy érzi, ismerős a helyzet, nem is téved. Valóban, a Pokolbeli víg napjaim idéződik fel, Faludy György önéletírása. Számos ijesztő hasonlóság ellenére azonban sokban különbözik Berdzenisvili (ajobb oldali kép) visszaemlékezése. A vád és ítélet nélküli foglyok az erős Rákosi-rezsim idején kerültek Recskre volt, s nem is lehetett tudni, milyen szempontok alapján. A fő cél azért kibogozható: példát statuálni, kivonni a forgalomból, aki gyanús, akinek működik az agya. A munka értelmetlen (ugyan kinek kell annyi kibányászott kő?), s aki belehal, csak megkönnyíti az államvédelem dolgát.

A könyvben leírt munkatábor nem sarkkörön fekvő ólombányát szolgálja ki ugyan, csupán ipari kesztyűket termel, és a norma teljesítése után az elítélt „szabadfoglalkozást élvezhet”. Még valami kantinszerűség is van a táborban. De a legfőbb különbség: a kor. A korábban elképzelhetetlen gorbacsovi reformok, a glasznoszty és a peresztrojka (meg vodkatilalom) szép módszeresen morzsolgatta szét a vörös zászló alatt üzemelő cári, vagyis fegyelmező, kizsákmányoló rendszert.

Berdzenisvili és társai számára – amint a könyvből kiderül – a fő tevékenység az említett önképzés volt, mondhatnám: mellesleg kényszerdolgoztak… A kollégákkal az ókori peripatetikus (sétáló) iskolákat felidéző módon folytattak filozófiai fejtegetéseket, alkottak és adtak elő színdarabokat. Külön pikantériája az ügynek, hogy a soknemzetiségű jelzőt viselő Szovjetunió különböző köztársaságaiból kerültek ide. Kaukázusi foglyok: örmények és grúzok, nyugatiak: ukrán és lettországi, rendszerkritikusok, megingathatatlan kommunisták, sztálinisták és még egy félkótya anarchista zsidó is. Néha meg sem értették egymást pontosan, avagy olyan nyakatekerten fejezte ki magát egyik-másik társuk, hogy még tolmács is kellett hozzá. És el ne feledjük, a különböző letartóztatások után a Lenin és Marx műveivel felszerelt börtönkönyvtárak nyitva álltak előttük – jobb híján végigolvastak mindent, és volt idejük elemezni, kritizálni a jelenbe nyúló múltat.

Tucatnyi arckép került a könyvbe, és bármily hihetetlen, Berdzenisvili és társai szinte élvezték, remekül szórakoztak. Ő maga is azt mondja: életem legjobb időszaka volt. Holott nem kevés időt mázsáltak rájuk. A leggyakoribb a hét plusz három vagy az öt plusz kettő (kényszermunka+száműzetés) volt, szovjetellenes agitáció és propaganda miatt. A büntetett tevékenység lehetett ostobaságok fecsegése az utcán vagy valakinek a bebörtönzése ellen tiltakozó nyilatkozat aláírása.

Az a híres paragrafus, amit sok ezerszám alkalmaztak még (ismétlem) a nyolcvanas években is, nagyon árulkodó. Ha a gondolkodókat, az önálló gondolkodást vonják ki a jogszabály erejével a társadalomból – akkor az a rezsim retteg. Attól retteg, hogy a kötelező erővel terjesztett ideológia, propaganda hazugságát néhány (tényleg csak néhány) okos ember képes leleplezni – és akkor vége a buboréknak. Mint ahogy láttuk is.

Berdzenisvili minden egyes portréját azzal fejezi be, hogy a történet szereplője, ha megérte a szabadulása napját, utána mivel foglalkozott. A kép színes. Némelyek megérdemelten magas polcra kerültek, egyetemen tanítottak, néhányan politikai pályát céloztak meg, mások politikusok tanácsadói lettek. A legjellemzőbb azonban, hogy ez utóbbiak megcsömörlöttek vagy életkorukra hivatkozva kiszálltak, s ez érthető, mind 80 körüliek.

Közelmúltbeli a könyv, 2019-ben került a boltokba (COVID-számítás előtt 3. hó), de az orosz nyelvű verzió 2016-i, a szerzői jogok pedig 2010-et jelölnek. Jó lenne hinni, hogy a Szent sötétség egy meg nem ismétlődő múltról szól.

Levan Berdzenisvili: Szent sötétség.
A Gulag utolsó napjai. Fordította: Bazsó Márton. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2019. 360 oldal. ISBN 978 963 143 8918.

A Hol kezdődik, hol ér véget a pokol bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Lujza (Bodor Szabina), Biky (Falusi Balázs Áron)

Felsőmácsony kicsike város, de van postája, adóhivatala, és van itt állomásozó katonaság. Csak éppen elegendő partiképes fiatalember nincsen. Pedig Szalay bácsinak három eladó sorba került, szita alatt tartott – és főképpen boldogságra vágyó – leánya van. Mikó István dramaturgként és rendezőként nyúlt Barta Lajos művéhez, éppen csak egy keveset igazgatott rajta, hadd érvényesüljenek a szerepek és a szereplők. Hiszen az egész játék az igazi (vagy majdnem igazi) férfi megtalálása körül kavarog.

A majdnem harminc Nelli (Szilvási Judit) menekülne bárkihez, csak érjen már véget, hogy ő az öreg papácskája kicsi lánya: szabadgondolkodó és merészen harcol a testvéreivel is.

Szalayék (Mikó István, Détár Enikő)

Lujza (22, Bodor Szabina) az igen-igen egyszerű fűszeres (Benkő Péter kevés eszközzel felrakott, nagyon emberi figurája) finom lelkű költő gyermekéért rajong. De a pernahajder (Falusi Balázs Áron játéka jelzi, hogy nem igazán nagy tehetség…) elmegy abba a fránya fővárosba! Végül a legkisebb, Böske (18, Magyar Bernadett) a hadnagy úrral kokettál, ha e szó nem lenne oly vulgáris… Csakhogy a hadnagy urat bármikor elvezényelhetik. És amikor „egy, csak egy legény” marad a vidéken, a rigolyás, fel sosem növekvő adóellenőr, akkor megindul az akadályverseny. Egészen a felvonásvégi hepiendig.

Biky fűszeres (Benkő Péter) a hölgykoszorúban

Mikó István (Szalay bácsi) elegánsan hagyja érvényesülni a lányokat, érzésem szerint talán még húzott is a saját szövegéből vagy jelenléteiből. Ettől ugyan kevesebb színt villant föl, de a hangsúly áttevődik a feleségére. Détár Enikő aranyos kotlós, habár nem igazán Szalay nénis jelenség, viszont remekül érzékelteti, hogy még nagyon vágyik a mindent meghatározó családanya szerepkörére. Csak éppen a lányok már nem hajlandók bebújni a védőszárnyak alá. Lujza/Bodor a forradalmár, de ez csak olyan szalonforradalom, kedvesen durcáskodik, Böske/Magyar ugyan mórikálja magát, amikor a hadnagy letámadja, de ő is csak a tagadás mezején vitézkedik (El innen!), valójában fogalma sincs, milyen élete lesz a helyőrségről helyőrségre vándorló hadnagyocska (Valázsik Péter) mellett.

A hadnagy és Böske (Valázsik Péter, Magyar Bernadett)

Barta (és Mikó) az antipatikus és elviselhetetlen szokásokban tobzódó Komoróczy adótisztre (Pásztor Máté) hegyezi ki a komédiát. Pásztor mozdulataival, érintésfélelmeivel, hanghordozásával olyan karaktert hoz, hogy a nézőtér sírva röhög. Azon meg még inkább, hogy a karakán Nelli mekkora elánnal hajt rá, nem az okosságára, nem a szépségére (ezeket nehéz is lenne megtalálni), nem az életjáradékára, hanem hogy ne kelljen tovább „Tschöll papa lányának” lenni (vö. Három a kislány – brrrr!). Pásztor remek komikusi vénával úgy tud nevettetni, hogy egy hitelesen pocsék karaktert vezet elő. Nem is nagyon érthető, hogy milyen életet remél mellette a szép, okos és mindenben legalább ötször annyit érő Nelli/Szilvási.

A szorgalmas temetkezési vállalkozó gyászhintóból is széles választékot kínál Komoróczynak (Pásztor Máté, Boros Zoltán)

Mielőtt eljutunk a balfácán Komoróczy önkéntes matrachaláláig (nyugi, elmarad!), betoppan Kocsárd úr, a temetkezési vállalkozó (Boros Zoltán), hogy méretet vegyen róla. Nem tudom, boldog emlékű Körmendi János innen, Bartától vette-é az ötletet, hogy a kicsi szerepet játszó színész nagy táskát hozzon, és pakoljon ki belőle, avagy Mikó építette be a mindig sikeres eszköz-játékot, de újabb visítós siker lett a jelenet (míg Kocsárd urat el nem hajtják).

Szabó Anikó palócosan beszélő cseléd, ezzel Barta ki is merítette a jellemzését. (Ő Fuchsné is a záró jelenetben, de igazi jelenléte nincsen.)

Három nővér (Magyar Bernadett, Szilvási Judit, Bodor Szabina)

Mikó a négy felvonást kettőre kurtította, egyenként két képpel, így elviselhető méretű lett. Feltétlenül meg kell említenem Darvasi Ilona ruháit: úgy hozzák a századelőt, úgy látszanak drágának, hogy valójában főképpen szellemesek (valamennyi nőt jól lehet öltöztetni), és a díszlet is jól sugallja, hogy Szalay mérnök úr nyugdíjasan sem szorul rá a takarékoskodásra.

A színházi jegyzet elsőként itt jelent meg.

A Három nővér Felsőmácsonyban bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Először is születnek új jiddis nyelvű dalok? Aligha, hiszen a jiddisre tekinthetünk szigetnyelvként, de nem mindennapi, beszélt, irodalmi nyelvként. Van e dalköltészete? Az is aligha. (Ámbár Amerikában egyes zárt közösségek használják a mindennapi kommunikációban.) Hogy születnek-e ma is szvinges dalok, a mindenkori retró jegyében, erre még talán lehetne igennel válaszolni – de azért ez is inkább idézetszerű. Vagyis arra kell gondolni, amit előzetesében a kiváló zongorista, Jáger Bandi mondott, hogy a múlt század harmincas éveitől kezdve léteztek szvinges feldolgozásai a – jórészt kabarékban, legföljebb mulatságokon énekelt – jiddis daloknak. Az interneten keringő darabokkal lehetett kezdeni valamit (ő kezdett is!): áthangszerelni, átritmizálni, dzsesszesíteni, és ami a legfontosabb a megfelelő énekes kezébe adni, hangjára bízni.

Malek Andrea bársony hangja sosem okoz csalódást, a zsinagóga meglehetősen nagy, de azért még így is intim tere alaposan megtelt, mondjuk így: az érettebb korosztály tagjaival. A hangulat viszont teljesen dzsesszkoncertes (értsd: sikoltozós) lett – emlékeztetve azokra az évekre, amikor ez a muzsika hosszú szünet után átkerült a tűrt kategóriába a tiltottból (a hatvanas évek derekán).
Ami a dalokat illeti – egy nagyobb blokk valóban jiddis és angol nyelven hangzott el: a kuplé a szégyenlős kérőről, amit ha szövege alapján nem is értettünk, de akkor is mulatságos tudott lenni (különösen az indító és záró panaszos hajlításoktól). Aztán jöttek a zenei játékok: egy Seress Rezső-stílusú orosz románc spanyolul (Utolsó vasárnap) bossanova ritmusban. A Médele (kb. Leányka) jiddisül és angolul – argentin tangó ritmusában. (Egyébként ez a vérpezsdítő dél-amerikai ritmusképlet többször is megbolondította a dalokat. A közönséget nemkülönben: jól lehet rá ülve táncolni…) Seress Rezső nélkül nincs fesztivál, Malek Andrea előadta a Szomorú vasárnapot, angol nyelvű változatban is. Az egyujjasan kitalált dallamocska drámává lett. Érdekes: minél kevesebb marad az eredetiből és minél többet ad hozzá az előadó, annál jobb. A második blokkban már kevésbé volt jiddis a program, hatalmas világsláger is került bele, mint Legrand nálunk: Szélmalom címen ismert, Oscar-díjas dala (The windmill of your mind) – és még egy nagy népszerűségű Legrand-dal a Kamaszkorom legszebb nyara filmből. (Egy nyáron át azt hittem én..)
A fesztivál – és a helyszín – hangütésének megfelelően Malek ihletetten énekelte Pajor Tamás magyar szövegével a mindent túlélő várost köszöntő Jeruzsálem-dalt, zárásnak pedig a szerelmes tekintet feltétel nélküli tisztelgését az emberi szépség előtt, a csúfondárosan kedves: Bei mir bist du shein-t. A ráadás a Shalom, shalom volt, mi más…

Yiddish Swing – majdnem az egész  Soulistic-kal

A Soulistics: Jáger András (zongora), Hárs Viktor (basszus), Lakatos Peczek András (dob), Balog Roland (gitár).

Képek: Purger Tamás

A Szving más forrásból – Malek Andrea és a Soulistics bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Értelmiséginek lenni életforma és csak döntés kérdése, független rezsimektől, körülményektől, általában a külvilágtól. Számomra ez volt a legfontosabb üzenete Péterfy Gergely új, nagy várakozással fogadott regényének, amiben csak azok fognak biztosan csalódni, akik szeretnének többet megtudni a címben szereplő golyóról, amely megölte Puskint. Elvittem magammal a nyaralásra, ami tökéletes választásnak bizonyult. Nemcsak a történet játszódik egy kitalált nyaralóhelyen a Duna­kanyarban, hanem a regény karakterei közül néhánynak klónjai ismerős figurák voltak saját gyerekkorom nyarainak balatonfüredi panop­ti­ku­mából is.

Az egyes szám első személyben mesélő főszereplő, Karl minden nyarát Herkulesvárott tölti, ahol a Waldstein-házban Péter a múlt egy darabkáját őrizgeti. A könyvtár egy részét Péter egy másik, háború előtti, kassai életből mentette át, de hamar nyilvánvalóvá válik, hogy itt inkább egy életforma, egy világlátás megőrzéséről van szó. Hangulatában, miliőjében a regény leginkább egy Ulickaja-regényhez hasonlított. Remekül megidézte azt a világot a második világháború környékétől a rendszerváltásig, amit részben én magam is megéltem, részben Karlhoz hasonlóan a szüleim, nagyszüleim és fura, de mindenképpen értelmiségi barátaik történeteiből ismerek. A rendszerváltás korszakának megidézése kicsit mégis kevésbé látszott hitelesnek. Nemcsak én éreztem így, a minap egy ismerőssel állapítottuk meg, akivel a füredi emlékek közösek, hogy a regény végét mindketten kicsit idegennek, és talán elsietettnek éreztük.

„A golyó, amely megölte Puskint” szerelmi történet, családregény, gyerekkorunk regénye, több letűnt korszak – a háború előtti „ántivilág” és a szocializmus korának – története. Hogy ki hová sorolja be, az leginkább az olvasón múlik. Bátran olvassa el az is, aki szeretne elmerülni a múltban, de olyan is, aki a jelenben szeretne eligazodni, és megoldásokat találni az itt-és-most sötétségének túlélésére.

Péterfy Gergely ugyanakkor gonoszul elbánik az olvasóval. Ahogy megismerjük a Waldstein-ház környékén megforduló sok-sok embert, néhányuk nagyon szerethető figuraként jelenik meg, az olvasó akár azonosulni is szeretne vele, rokonszenv azonban mindenképpen ébred benne. Aztán a legszebb almák is kukacosnak bizonyulnak, mindenkiről kiderül valami eltávolító.

Péterfy ezzel figyelmeztet is. Bár a kultúra, az értelmiségi lét valamilyen mértékben megőrződik, mégis mindenki sérül a környezet hatásaitól. A történet szereplői viszont ezen kívül nem sok dologban sikeresek. Széthulló családok, a családtagok és barátok között teljes kommunikációs vákuum, elbukások és újrakezdések dőlnek ránk a regény lapjairól. Így aztán könnyen felvetődhet a kérdés: nem lennénk-e boldogabbak, ha inkább sodródnánk az áramlattal? Vajon boldogabbak és sikeresebbek lennének a karakterek, ha energiáikat nem az kötné le, hogy értelmiségiként éljenek?

Szeretném hinni, hogy nem ezen múlik.

Csaknem tíz éve azért hagytam abba a tanítást az egyetemen, mert nem tudtam elfogadni, amiről a kollégáim győzködtek, nevezetesen, hogy a diplomára hajtó fiatalok ma már nem akarnak értelmiségiek lenni. Talán az lehet a baj, hogy nekik nincsenek ilyen herkulesvári/baltonfüredi csodabogaraik a gyerekkorukban? Vagy mi vagyunk őslények, akiknek voltak ilyenek? A fiamat nézve reménykedem, hogy nem. Ugyanakkor talán egészségesebb megközelítés, ha nem csak ez a fontos – talán ezt is üzeni a regény.

„A golyó, amely megölte Puskint” – bátran ajánlom ezt a mondatba foglalhatatlan című regényt az olvasó figyelmébe. Az Aegon-díjjal is jutalmazott „Kitömött barbár” annak idején engem nem igazán ragadott meg, de nemrég (Kína felé repülve) olvastam a Péterfy-házaspár kínai útinaplóját. Ez vett rá az új regény elolvasására, és azt hiszem, folytatni fogom, ha lesz mit olvasni Gergelytől.

Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint. Kalligram Kiadó, Budapest, 2019.

A könyv kiadói fülszövege Egy regény mindenkiben benne van – állítja Péterfy Gergely új regénye, amely egy rendhagyó szerelem lebilincselő története. A lélek és az idő mélyébe vezető elbeszélés mágikus erővel jeleníti meg a 20. és 21. század Kelet-Európáját, ahol újraelevenednek a szenvedély, a gyűlölet, a barátság és az árulás ősi történetei.
Van-e élet a szerelmen túl? Felülemelkedhetünk-e vágyainkon és ösztöneinken? Képesek lehetünk-e ellenszegülni a történelemnek? Lehetséges-e a szabadság a diktatúrák romjain? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Péterfy Gergely új regénye, amely a nagysikerű Kitömött barbár méltó párja.

A A golyó, amely megölte Puskint bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Szinte nem telik el úgy nap, hogy ne történnék mindannyiunk életére kiható, vala­milyen világméretű természeti katasztrófa. (E sorok megjelenésekor az Amazonas erdeje ég megállíthatatlanul.) Nem véletlen, hogy a gazdasági-társadalmi feszültségeket is kirobbantó klímaváltozásról jó ideje nemcsak a környezetbiológusok beszélnek. A világméretű felmele­ge­désből adódó erkölcsi kétségeket feszegető kér­désekre egyre több kortárs szépíró is keresi a válaszokat. Az ökológiai stoptáblát felmutatók között, vitathatatlanul az élvonalban, kap helyet Elina Hirvonen.

A finn szerző már a könyvének címével megkongatja a vészharangot. Az Elfogy az idő – korunk legégetőbb problémáival szembesít: éghajlatváltozás, túlnépesedés, terrorizmus, népvándorlás, a világhálón rejlő veszélyek. Ugyanakkor a Helsinkiben élő és alkotó író remekül szerkesztett regényének főszála mégiscsak a családi kötelékek „húzd meg, ereszd meg” feszítő erejének bemutatása. Az Elfogy az idő központi figurája a huszonhét éves Aslak, aki kívülről nézve egy átlagos finn családban szocializálódik. Az édesanya (Laura) aktív környezetvédőként minden cselekedetét a hivatásának rendeli alá. Az édesapa (Eerik) szintén elsősorban a munkájának él, környezettudatos építész. Az elsőszülött lánygyermek (Aava) pedig orvos Szomáliában, hogy minél távolabb legyen az anyjától. A regény nyitóképében Aslak (az úgymond normális családban felnőtt huszonéves egyetemista) egy zöld terrorista csoport tagjaként lövöldöz Helsinki egyik épületének tetejéről. A váltott perspektívák (az események láncolatába három nézőpontból – anya, fiú, lány – enged belátást a szerző) azt járják körbe: mi vezethetett odáig, hogy a filozófia- és környezetvédelem-szakos Aslak egyszer csak öko-terroristaként gyilkolni kezdjen.

A dokumentumfilm-rendezőként is tevékenykedő Hir­vo­nen regényének sodró lendülete és plasztikus képszerűsége intim közelségbe hozza a szereplőket. Kiváló ritmus­érzékkel váltogatja a különböző elbeszélői nézőpontokat (ebben segít Szécsi Noémi fordítása is), ezáltal érteni véljük az anyát, aki megpróbálkozott azzal, hogy hétköznapi gyermekeket neveljen, de a dolog valahol félresiklott. A boldog kisfiúból magányos kamasszá váló Aslak – dacára a családi támogatásnak és az anti­depresszánsoknak – erőszaktevővé válik. Ha le­egy­sze­rűsítjük a felelősség kérdését, azt mondhatnánk, hogy miközben Laura a globális, távlati problémákra kereste a lehetséges vála­szo­kat, nem figyelt eléggé a szeme előtt lezajló lelki katasztrófára. Pedig mindvégig jelen voltak a figyelmeztető jelek, amelyek arról árulkodtak, hogy az elszánt környezetvédő anya klímaváltozással kapcsolatos ideológiáját teljesen félremagyarázó fiúból gyilkos válhat.

Hirvonen könyvének természetesen rengeteg további árnyalata van, ami egy három ismeretlenes egyenlet megoldó képletével sem könnyen megfejthető.

Látszólag erőltetettnek tűnik föl párhuzamot vonni Hirvonen könyve és napjaink irodalmi szupersztárja, Sally Rooney Costa-díjas szerelmes regénye között, de megkockáztatom a kijelentést, hogy a szerzők művei gondolatrokonságot mutatnak. Bár a Normális emberek szűkebb látószögű, érzelmi-intellektuális fejlődésregénynek tekinthető olvasmány, mint az Elfogy az idő széles panorámájú kötete, de ugyanakkor (számomra legalábbis) a két író alapdilemmája azonos.

Azaz: ki tekinthető normálisnak, társadalmilag konformnak, illetve mitől válik valaki különlegessé vagy marad átlagos, továbbá mekkora szerep jut a családnak abban, hogy milyen örökséggel vagy terheltséggel távozunk a szülői házból.

A 29 éves Sally Rooney nem bonyolítja túl sem a négy évet átfogó történetét, sem az elbeszélés mikéntjét. A sallang­mentesen, szikár mondatokban elmesélt 21. századi love story főhősei bár egy középiskolába járnak, egymás számára nem léteznek. Connell, a focicsapat sztárjaként népszerű fiú, Marianne, a magányos lány észrevehetetlen csodabogár. Az írói szándék szerint a tinédzserek a társadalmi különbözőségük okán keverednek kapcsolatba. Connell édesanyja ugyanis Marianne-éknál takarítónő, s néhány beszélgetés után intim kapcsolat alakul ki a fiatalok között. Ám mégis csak a házon belül találkoznak, mert a fiú titokban tartja ezt a definiálhatatlan vonzalmat. Majd amikor mindketten Dublinba mennek egyetemre, fordul a kocka. A lány lesz a társaság üdvöskéje és a fiú válik láthatatlanná. Az évek során a fiatalok másokkal is próbálkoznak, de újra és újra beigazolódik, hogy igazából csak egymással működik a bizalmi háló.

Távol álljon tőlem, hogy újabb skatulyákba helyezzem a Dublinban élő szerző kultkönyvét, így csak ennyit teszek hozzá az eddigiekhez: attól releváns írás, hogy nem tekinthető „csak” egy első szerelem krónikájának. Miként az Elfogy az idő fiataljai, akként a Normális emberek főszereplői is terheltek. Mindkét esetben, elsősorban a családi keresztmetszetben keresendők a válaszok. Sally Rooney könyvében Marianne belső csendjei legfőképp erőszakos fivére testi-lelki bántalmazásai miatt következnek be, s noha Connell másfajta lelki koloncokat cipel, neki sem könnyű felállni a padlóról, ahova bizonyos értelemben saját magát fektette ki. Hirvonen regényében az orvosként dolgozó lány (Aava) annyira szeretne különbözni és elszakadni az anyjától, hogy a világ másik végébe menekül előle. Az ökoterroristává váló Aslak szerint pedig: „… az erőszak mindig valami mással függ össze. Hogy egy másfajta erőszakra adott reakciónak is tekinthetjük. Például arra, hogy az embert úgy kezelik, mintha láthatatlan lenne.”

Jóllehet a Normális emberek fiataljai remélhetőleg ki tudnak lépni a láthatatlanságukból, nagy kérdés, hogy a klímakatasztrófa árnyékában esetleg megszülető gyermekeik átvészelik-e a globális életválságot.

Elina Hirvonen: Elfogy az idő. Fordította: Szécsi Noémi. Magvető Kiadó, Budapest, 2019.

Sally Rooney: Normális emberek. Fordította: Dudik Annamária Éva. 21. Század Kiadó, Budapest, 2019.

A könyvismertetők elsőként itt jelentek meg.

A Globális életválságok bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.