Az Angyal

A Megváltó személyes megjelenése minden háztartásban – miközben de facto a betlehemi jászolban fekszik – mindig is hihetetlennek tűnt, szülei ezzel nem is próbálkoztak. Viszont minden embernek van őrangyala, aki csak őt vigyázza. Így az egyszerű lebonyolítás kedvéért a Jézuska megbízásából az Angyalka hozza a karácsonyfát és az ajándékokat. Ez plauzibilisen hangzott.

– Természetesen kizárólag akkor, ha azt kiérdemelted! – magyarázták a felnőttek.

Emlékei szerint ezzel a később többször is visszatérő intéssel kezdődött az izgalmas és várakozásteli karácsonyi időszak.

A szocializmusra az ádvent nem volt jellemző, gyerekként a négy vasárnapról és az azokat jelző gyertyákról mintha nem is hallott volna. Annál inkább a szentestét megelőző ezüst- és aranyvasárnapról, amikor Apa és Mamika titokzatos mosollyal távoztak otthonról, hogy találkozzanak az Angyallal. Aki konkrétan létezett: hosszú szőke hajjal, földig érő, bő, fehér ruhában, hatalmas szárnyakkal, amin csillámpor világított. Nemcsak általában kellett jól viselkedni – tilos volt az Angyalt meglesni!

– Mert ha mégis, és észreveszi, akkor, huss, kiszáll az ablakon, és nem lesz karácsony!

Márpedig Zsuzsa kétszer is látta az Angyalt! Először egy december eleji estén, odakint csikorogtak a sínek a villamos alatt, majd valami csattanást hallott és fényes jeleket látott, mintha villámlott volna. A magasban feltűnt az Angyal, aki nagy sebességgel közelített a gyerekszoba ablaka felé. Hallotta a szárnysuhogását, és látta az Angyalt benézni a kiugró középső ablakán. Aztán megfordult, és ahogyan a semmiből felbukkant, úgy hatalmas szárnycsapásokkal el is szállt. A kislányt elfogta az izgalom.

– Ugye, mondtam, hogy mindig jónak kell lenni, mert bármikor ellenőrizhet! – figyelmeztette Nagymama.

A következő bizonyságtétel az ünnepek előtti egyik estén történt meg. Zsuzsáéknál a hallból csupa üvegajtó nyílt a szobákba. A tejüvegen nem lehetett átlátni, csak árnyékokat vehetett ki az ember. Zsuzsa épp lefeküdni készült. Az előszobából a gyerekszoba felé menet megtorpant a hallban. Ebben a helyiségben mindig sötétség uralkodott és nem kizárólag azért, mert ablaktalan volt, hanem mert Apa íróasztalán a lámpa csak egy 40-es villanykörtét bírt el, aminek a fényét a háború előtti furcsa, hullámos felületű lószőrernyő ráadásul erősen letompította. Az ebédlő ajtaja véletlenül nyitva volt, mindössze 5-6 centire. Tudta, hogy tilos, mégis győzött benne a kíváncsiság és belesett. Nem, nem ment közel, csak annyit látott, amennyit a félhomályban két-három méterről a keskeny résen át lehetett. Az Angyal az ebédlőasztal előtt, neki oldalt állt, talpig fehérben, összecsukott szárnyakkal. Vélhetőleg ajándékot csomagolt, de a részleteket a néhány másodperc alatt, amíg áthaladt a sötét hallon, nem sikerült megfigyelnie. Óriási szerencséje volt, mert az Angyal a munkájára koncentrált és nem vette őt észre. Így nem repült el, huss, és abban az évben is volt karácsony.

Óvodás korában a karácsonyfa a szalonban a zongora tetején állt, később az ablak előtt a földön. A díszek javarésze még a háború előtti időkből származott. Voltak közte kedvencei, mint például a csiptetős madárka és a kívül piros, belül fehér, öblös, kerek üvegdísz. Az eltört darabokat a ‘60-as években a család műanyag díszekkel pótolta. Zsuzsa ma is meg tudná mondani, melyik eredeti még, és mit vett az évek során ő, saját maga. A gyulladásveszélyes angyalhajat felső tagozatos korában az általa alufóliából sodort ezüstlánc pótolta – ami mindmáig meglévő, visszatérő elem.

A sztálinista években a szombatok, de még a Szenteste is munkanap volt. Szülei a gyerekek lefektetése után, rendszerint már 23-án feldíszítették a karácsonyfát, és átmenetileg betették a cselédszobába, amit kulcsra zártak.

A Szentestében, egyáltalán az egész karácsonyban a várakozás volt a legjobb. Délután öt körül felöltöztették őt ünneplőbe és az egész család összegyűlt a gyerekszobában. Amíg a többiekre vártak, Zsuzsa felmászott a jobboldali fűtőtestre, és az ablakon át figyelte, hogy a szemközti lakások közül melyikben jött már meg a Jézuska. Később öccsével kettesben lesték az ablakból az angyaljárást a Mártírok útján.

Valcsika, Mamika legjobb barátnője, aki az idők során tiszteletbeli családtaggá avanzsált, szintén minden évben velük ünnepelt. A feltűnően szép alakú, gyönyörű, fekete hajú nő elegáns kosztümöket, decens briliáns ékszereket hordott, és Chanel-№5-illat lengte körül. Szenteste, amikor vidáman betoppant, Zsuzsa elérohant az előszobába. Vali lehajolt és megcsókolta. A kislány megérezte rajta a ritka finom parfüm ismerős illatát. Úgy érezte, most kezdődik a karácsony.

A nádazott garnitúra üveglapos asztalára Nagymama azsúros abroszt terített. A gyertyagyújtás előtti várakozáshoz betolt a zsúrkocsin az erre az alkalomra kifényesített ezüsttálcára pakolt karácsonyi süteményekből két-háromfélét. Ehhez a gyerekek teát, a felnőttek teát és vermutot ittak.

Apa egy idő után felállt, hogy megnézze, hol tart az Angyal az előkészületekkel. Kisvártatva visszatért, közölte, hogy lassacskán minden kész, majd rágyújtott egy cigarettára, és megkérdezte, hogyan viselkedett Zsuzsa az év folyamán.

A teázás, a cigaretta, az apa­–lánya kérdezz-felelek, akárcsak egy kötelező ceremónia része, minden évben ugyanúgy zajlott.

–  Egész évben jó voltam, igazi mintagyerek! – állította a kislány komoly ábrázattal és teljes meggyőződéssel.

– Nos, akkor minden rendben lesz – mondta apja elégedetten, majd újra átment a szalonba, hogy az utolsó simításoknál segédkezzék.

Zsuzsa utálta, ha a felnőttek még folytatták a csevegést. Attól félt, hogy miattuk esetleg nem hallja meg a csengettyű halk hangját. De végül mindig sikerült. Azt remélte, ha rohan, akkor még megláthatja az Angyalt, vagy legalább hátulról az egyik szárnyát, amint kirepül az ablakon, de az mindig gyorsabb volt nála.

De efölötti bánkódását orvosolta, hogy ott állt a lélegzet-elállítóan gyönyörű karácsonyfa, rajta megannyi égő viaszgyertya, Apa pedig mellette, kezében a csillagszórókkal. (Érdekes, soha nem gyanakodott, nem vélt felfedezni összefüggést a gyertyagyújtás és apja jelenléte között.)

A család néhány percig csodálta a fát, aztán Nagymama intésére következett az együttes Miatyánk és az Üdvözlégy. Megvárták, míg elégett az összes csillagszóró, majd meghatódva kívántak boldog karácsonyt egymásnak. Csak ezután lehetett felgyújtani a villanyt és megnézni az ajándékokat. (Valljuk be, Zsuzsa már az ima alatt is pásztázta a fa alatt heverő dolgokat.)

Abban, hogy kinek, mit, hol kell keresnie, egy kártyácska nyújtott útmutatást. Mamika ebben egyetlenegyszer hasznosította a szakmáját: műszaki rajzolóként sablonnal precízen 4×6 cm-es elegáns, fekete keretes kártyákat készített minden egyes családtagnak, amelyet a név mellett balra egy apró fenyőgally díszített. Ezeket Mamika aztán a következő ünnepekig eltette.

(A fenyődíszek és a zöldre festett öntöttvas háromágú lábazat mellett ezt a karácsonyi kelléket is minden évben újrahasznosították. Zsuzsa férjhez menetelével, majd lányuk születésével kibővült a névkártya-készlet, ami végül túlélte Mamikát.)  

Nyolcéves volt Zsuzsa és az átlagnál érettebb, amikor édesanyja félrevonta:

– Őszintén és bizalmasan elmondom most neked, hogy az Angyalról szóló történet a kisgyerekeknek szól. Igazság szerint a szülők veszik az ajándékokat és ők is díszítik a fát. Te már nagylány vagy, ezért ideje, hogy ezt tudd. És mint majdnem felnőtt, mostantól Te is részt vehetsz a díszítésben.

Madarat lehetett volna vele fogatni a boldogságtól! December 23-án, vacsora után kisöccsét lefektették. A kibővült munkacsoport az ebédlőben akasztotta fel a fára a szaloncukrot, a habcsókot, a díszeket, majd utolsóként a gyertyákat. Zsuzsa rettentő felnőttnek érezte magát és büszke volt új, fontos szerepkörére. Apa elmagyarázta, hogyan kell egyenletesen elosztani a díszítőelemeket a fenyőn, hogy az minden oldalról arányos legyen. Miután elkészültek, apja ügyesen kivitte a karácsonyfát több ajtón át a cselédszobába, úgy, hogy nem esett le róla útközben semmi. Majd mindenki lefeküdt aludni.

Eljött a Szenteste. Minden ugyanúgy zajlott, mint minden évben: Vali illatfelhője, a várakozás, közben sütemények, gyertyagyújtás, stb. Zsuzsának ezúttal ritka gazdag „Jézuskája” volt. És bíztatták, hogy van még egy ajándék számára, nézzen csak jól körül! A karácsonyfán is. S valóban: észrevétlenül megbújt rajta egy csinos, fenyőfa formájú kis kartondoboz, benne élete első karórája. Rettentő boldog volt.

Mindennek ellenére lefekvéskor mégis mérhetetlen csalódást érzett. Nem az ajándékok mennyisége, értéke miatt, hisz’ addigi éveinek legpazarabb karácsonyát élte meg. De valami mégis hiányzott. Nem tudta megfogalmazni, mi az, de a mostani szenteste a korábbiakhoz képest üresnek tűnt. Lázasan törte a fejét, hogy miben állt a változás, míg végre rájött: a várakozás során ezúttal nem teát ittak a felnőttek, hanem kávét.

Innentől kezdve az összes karácsony ugyanilyen csalódással járt: egyszerűen nem volt olyan, mint régen. Következő évben az volt a baj, hogy felcserélték a szobákat: kivételesen a szalonban várakoztak és a gyerekszobában állt a karácsonyfa. Egy másik alkalommal Vali hiányzott. Aztán divatba jött az erdei fenyő, ami a luccal ellentétben nem hullatja a levelét, de mégsem igazi karácsonyfa. Utána pedig narancsba oltott fenyőfa volt… És ez így ment éveken át: a nosztalgikus vágyakozást csalódás követte. És mindig talált valami változást a hajdani koreográfiához képest, aminek a hiányérzetet tulajdoníthatta.

Legalább tizenhat éves lehetett már, amikor végre tudomásul vette, hogy ez sajnos végérvényesen így marad. Megértette, hogy nem a teán múlik, vagy a szobacserén: a szenteste emelkedett hangulatát a csodára való várakozás teszi. A csoda pedig titok, misztérium. Az Angyallal együtt nyolcévesen eltűnt a varázslat, és a karácsony már soha többé nem lesz olyan, mint kisgyerek korában.

Hacsak nem az ő gyerekéhez jön majd az Angyal. Éppen ezért leírhatatlanul dühös volt, amikor sok-sok évvel később beleütközött az kivédhetetlenbe: a német második osztályos tankönyv hivatalosan felvilágosította a nebulókat, hogy nincs Weihnachtsmann. A télapót általában a nagypapa, vagy egyéb férfirokon alakítja, ezzel a színházzal a felnőttek örömet akarnak okozni a gyereknek. Zsuzsa alig talált szavakat a felháborodástól. „Hogy jönnek ezek ehhez!? Szakemberként ne tudnák, hogy minden gyerek másként és máskor érik meg az „igazságra”?!”

Szerencséjük volt. Linda tudomásul vette a télapó leleplezését, de az hidegen hagyta:

– Lehet, hogy itt nincs Weihnachtsmann, de mi úgyis Budapesten leszünk, ahol az Angyal jár, aki igenis létezik! – mondta a kislány dacosan, és ezzel lezárta a témát.

Már negyedikes volt, amikor elkezdte feszegetni a dolgot.

– Mamika, mondd meg nekem, de egész őszintén: létezik az Angyal, vagy sem? Biztos, hogy van? Amikor gyerek voltál, ugye, Te is láttad, igaz?

A kérdés előbb-utóbb várható volt, Zsuzsa most mégis meglepődött rajta. Előző évben Linda egész körmönfontan járt el, hogy az ő „Mikulása” is hozzon valamit a szülőknek. Ennek alapján Zsuzsa feltételezte, hogy a gyerek magától rájött a dolog nyitjára. De ezek szerint nem. Pontosabban: vélhetőleg igen, de változatlanul akarja a csodát. Némi gondolkodás után anyja átölelte a kislányt:

– Tudod, ez különböző: kinek hogy. Ha Te hiszel abban, hogy neked van egy személyes őrangyalod, aki mindig megvéd, akkor létezik.

Ez kielégítő és meggyőző válasznak bizonyult.

Teltek, múltak az évek, évtizedek, sok minden történt, de az Angyal-kérdést mindmáig nem tisztázták hivatalosan.

A karácsonyokat az utóbbi években Berlinben töltik, a budapesti családi hagyományokat követve kávézó-teázó várakozással, csengettyűszóval, és ezt német vejük is szívesen elfogadta. Hallgatólagos konszenzus, hogy a karácsonyfa-díszítés továbbra is az Angyal dolga.

Az idén mindenki izgalommal várja, ahogy a kétéves Janó beszalad majd a csilingelésre, és csillogó, nagyra nyílt szemekkel megáll a fenyőfa előtt – amit a Jézuska megbízásából az Angyalka hoz.