Az örökifjú Aranytoll-életműdíjas újságíró – az Infovilág szerkesztőségének felkérésére – mától néhány folytatásban olvasóink rendelkezésére bocsátja szerfölött gazdag archívumának egyik dossziéját, amely a berlini falépítésről és következményeiről szól. A 102 esztendős Tatár Imre írásait jó szívvel ajánljuk életkorától függetlenül mindenkinek. (A nyitó képhez: a berlin-brandeburgi kapu keletről. Bár a nagyhatalmak által a II. világháború után meghúzott zónahatár a kaputól mintegy harminc méterre húzódott, ott, ahol az 1961. augusztusban épített fal is, a keleti oldalról tilos volt megközelíteni a híres-hírhedt műemlék építményt. A szerző az előtérben a középső.)
„Valóságos falépítési láz fogta el mostanában a világot: nem csak Európában, a Keleten és Amerikában is. Miért éppen most? Miközben töprengek, eszembe jut ennek a jelenségnek egy európai, huszadik századi elődje: Berlin. Mennyit jártam mindkét oldalán!
Elő tehát a másfél évtizede fiókban fekvő emlékezéseimmel: mit írtam is arról a monstrumról? Idézem, de mielőtt elkezdeném, hadd hívjam fel elöljáróban egy különbségre a figyelmet. A mai „falak” mind nem kívánatosnak minősített emberek elhárítására épülnek – az viszont saját polgárait zárta be, hogy ne mehessenek, szökhessenek át egy kívánatosabb világba.
Íme, a hajdani beszámolóm:
Kis történelmi visszatekintés. A háború után a négy győztes megszállta Németországot, négy övezetre, akkori néven: zónára osztotta. A Szovjetunió az általa elfoglalt zónában a kommunista pártot segítette hatalomra, ebből lett 1949-ben a Német Demokratikus Köztársaság, ugyanolyan „népi demokrácia”, ugyanúgy Moszkva patronátusa, uralma alatt, mint Magyarország és az egész szocialista tábor. Különbségek azért voltak. Az ötvenhatos forradalom hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország legyen e táborban „a legvidámabb barakk”: viszonylag liberális diktatúra. Ez azonban szemet szúrt egyes barátinak nevezett országokban. Az NDK vezérkara, a nyolcvanas évek végéig, ha nyilvánosan nem is, gyakran bírálta Kádárékat, amiért itt „lazul a proletárhatalom”. Különösen így volt ez olyan időszakokban, amikor a magyar párt reformokkal próbálkozott. Kádár és Fock Jenő 1970-i berlini látogatásán az „új gazdasági mechanizmussal”, tehát a gazdasági reformkísérlettel küszködő magyar vezetőket Walter Ulbricht, a Német Szocialista Egységpárt első embere szemrehányásokkal árasztotta el.
Mennyi egy Ulb?
Ő maga, enyhén szólva, nem volt rokonszenves személyiség. Íme egy vicc erről a férfiúról:
„Mi a kelet-németeknél a legrövidebb időmérték? – Egy Ulb! – Miért? – Ennyi ideig tart, amíg az NDK-állampolgár elzárja a tévét, ha a képernyőn megjelenik Walter Ulbricht kecskeszakállas arca.”
A magyar–NDK viszony a kötelező barátságon, és a repülőtéri ölelgetéseken túl tehát nem volt felhőtlen, a magyarokban, még a vezetőkben is élt az ellenszenv e rideg, az előírásokat mindig százhúsz százalékra teljesítő politikusokkal szemben. Nem ismerem eléggé a különböző német tájak, tartományok hajdan önálló kis, vagy nagyobb államok lakóinak nemzeti tulajdonságait, az eltéréseket, de akkoriban azt mondták, hogy Berlinben, vagyis a vezető gárdában a szászoké a fölény. Ezek a funkcionáriusok a szász iparvidék munkásmozgalmából kerültek ki. Nekem inkább poroszosnak látszottak, pontosabban olyanoknak, amilyen kép bennem a poroszokról élt.
Később Nyugat-Németországban megismerkedtem olyan porosz katona-junker családból származó emberekkel, akik kedélyben, könnyedségben nem maradtak el a bajortól, az osztráktól, vagy éppen a magyartól.
A németekről általában olyan kép élt a munkásmozgalomban, hogy minden szabályt kínosan megtartanak. Állítólag Lenin mondta, hogy ha a német forradalmárok meg akarnak rohamozni egy pályaudvart, előbb peronjegyet váltanak. Ugyanakkor tudtuk, hogy képmutatók (bár ebben nem álltak egyedül). A Neues Deutschlandnak, pártjuk központi lapjának első oldalán egymást érték óriás betűs címekkel a Szovjetuniót és a szovjet ipart dicsőítő cikkek. Nem győzték mondani, hogy „a Szovjetuniótól tanulni annyi, mint győzni tanulni!” Közben jó embereim megsúgták, hogy amikor a németek beindították nagy lakásépítési programjukat, a kiemelt helyekre nem szovjet, hanem dán modellt vásároltak. De végül is minden ideológiai huzakodásaink ellenére az NDK volt a táborunk iparilag legfejlettebb országa, a legmegbízhatóbb szállító, a legjobb vásárlónk azon a szövetségen belül, amelynek tagjai voltunk. A Trabant a világ legkomikusabb, de legolcsóbb autója. (Bár több tízezernyi magyar járta be vele fél Európát minden gond nélkül.) Az NDK-polgárnak tíz évig kellett várnia arra, hogy kiutalással megkaphassa, a mieink hamarabb jutottak hozzá.
Róluk se szabadott rosszat írni. Nem is tudtam mindent, a Stasiról: az állambiztonsági minisztérium galádságairól a teljes igazság a fordulat után derült ki. Igaz, nem volt titok, hogy olyan besúgói rendszert építettek ki, amely belenyúlt a családok életébe, fiú az apát árulta el, máskor az apa vállalt besúgói feladatot, hogy fia egyetemre kerülhessen. Máig előttem a kép: Friedrichstrasse, S-Bahn (magasvasút) állomás. Innen indultak a szerelvények Nyugat-Berlinbe, a vágyott Nyugatra. Szigorúan ellenőrzött szerelvények. Fent a csarnok üvegfalánál, az alant járókat figyelve, szétvetett csizmás lábakkal, farkaskutyás rendőr áll. Megdöbbentően emlékeztet a náci időkre.
Más. Beszélgetek az FDJ (Freie Deutsche Jugend), a párt ifjúsági szervezete helyi vezetőjével. Megkérdem, miért tilos hallgatni a nyugati rádiókat, nézni a nyugat-berlini tévét? Hogyan lehet küzdeni valami ellen, amit nem ismernek, miért nem engedik a fiatalokat személyesen meggyőződni arról, hogy az a propaganda, amely a túlról jön, hamis? Mintha valami fanatikus papot hallanék: nem szabad kitenni az ifjúságot a kísértésnek! Mégis, a háztetőkön sok antenna nézett nyugat felé, s ha belépve egy szállodai szobába kinyitottam a rádiót, eleve Nyugat-Berlin hangja szólalt meg. Az előző lakók már erre a hullámhosszra állították.
Egyik meghívásom alkalmával interjút „készítettem” a Magyar Hírlap számára Oscar Fischerrel, az NDK külügyminiszter-helyettesével. Miért tettem a „készítettem” szót idézőjelbe? Majd meglátják. Fogadott. Bevezetőül figyelmeztetett, egyelőre csak beszélgetünk, nem közlésre szánja, amit mond. Már-már a várakozás izgalma fogott el. Vagy egy óra hosszat csevegtünk így a világ dolgairól, semmi nem hangzott el, amit ne lehetett volna leírni. Mi lesz az interjúval? – kérdeztem magamban. Végül felállt, kezet nyújtott, s ennyit mondott. „Kint a titkárságon megkapja a kérdéseket és a válaszokat.” Még a kérdések feltevését sem bízta rám. A szöveg tele volt hivatalos frázisokkal, hivatkozásokkal pártkongresszusokra, ahogyan az ilyen formális, semmitmondó nyilatkozatokban szokás, a teljes liturgia, a Szovjetunió és a két ország barátsága, a szocialista közösség jelentősége. S néhány konkrét, érdekesebb, bár ismert tényt tartalmazó mondat, arról, hogy az NDK és Magyarország szakosítja, megosztja a munkát, a villamos háztartási gépek esetében például ki az egyik fajtát, ki a másikat gyártja. Jól haladnak az NDK nemzetközi elismerését szolgáló tárgyalások a „két szuverén, egymástól független német állam” viszonyának rendezésére. Az interjú címe méltó volt tartalmához: „Az NDK békepolitikát folytat”. Olyan cím és szöveg volt ez, amelyet a nagykövetségen és a mi külügyminisztériumunk illetékesén kívül biztosan senki sem olvasott el.
Jogos a kérdés: talán valami különbet vártam ettől az interjútól? Hasonló protokolláris cikk, interjú, beszéd száz számra jelent meg a magyar sajtóban, de ez így is meglepett. Ha nem lettem volna hozzászoktatva, azt mondanám, megszégyenített. Ennyit gondoltam magamban: „Íme, az NDK”. De legalább most utólag hadd meditáljak valamin, ismét csak amolyan „erről jut eszembe”-módon.
„Emelvény turisták számára a Brandenburgi kapu nyugati előterében, a fal mögött.”
A Fischer-interjú története felidézi a mi újságíróink és magas rangú politikusaink viszonyának emlékét. Vezetőink nem tartották sokra saját és a „baráti” újságok munkásait, tudták, hogy nemcsak írni, de még kérdezni sem mernek valami kényeset, kellemetlent, kínosat. A nyugati újságírókat viszont szívük mélyén tisztelték, s ha egyik-másik beszédben leimperialistázták is őket, alkalomadtán készségesen álltak rendelkezésükre, fogadták őket, elviselték a kínos kérdéseket is, többet mondtak el nekik, mint nekünk. Tudták, a nyugati sajtónak van hitele az olvasóik előtt, a mieinknek – enyhén szólva – kevésbé. A nyugati sajtóban megjelenő nyilatkozatokkal lehet hatni az ottani politikai közvéleményre… Kádár Jánostól például egyetlen magyar újságíró sem merte volna megkérdezni: „Mikor vonulnak ki a szovjet csapatok?” A nyugati tudósítók, az amerikai, a brit, a francia nagy lapok emberei mindig megkérdezték. Általában azt válaszolta, hogy ez nem magyar ügy, a Varsói Szerződés keretében tartózkodnak itt. Hadd ismételjem meg: itt sem a válasz volt a fontos, hanem maga a kérdés feltevése, a probléma napirenden tartása.
De íme, egy (nem túl erős) ellenpélda. Hruscsov 1960-ban Bécsbe látogatott, s az osztrák kormány fogadást adott tiszteletére Schönbrunnban. A fehér–arany termekben nyüzsgött a vendégsereg, a vezetők külön szobába vonultak. Oda kellene bejutni! Vajda Péternek, a Népszabadság moszkvai tudósítójának jó kapcsolatai voltak az oroszokkal, ismerte Hruscsov fő testőrét, egy testes KGB-ezredest. Karon fogott, szólt valamit az ezredesnek, s az beengedett kettőnket. Körülnéztünk, megláttuk Gromiko külügyminisztert, éppen magányosan állt. Péter odalépett és minden előzetes (a szovjeteknél szokásos, előírásos) bejelentés, engedély nélkül, „továris Gromiko” megszólítással feltett neki, a tárgyalásokra vonatkozó (igaz, nem valami falrengető) kérdést. Gromiko válaszolt, mi több, büszkén megjegyezte: „Lám, nekünk is vannak ilyen újságíróink!” Mármint olyanok, akik lecsapnak a politikusra, és bátran kérdeznek. Az igazsághoz tartozik, hogy Bécsben ezt megtehettük, Moszkvában biztosan nem, félresöpörtek volna a miniszter közeléből.
Otthon, a hazai sajtó azt közölte, amiről felsőbb határozatot hoztak, akkor készíthetett interjút, amikor erre utasítást kapott. A kommunista politikusok Nyugatra látogatva azonban alkalmazkodtak az ottani körülményekhez, igyekeztek hasonulni nyugati kollegáikhoz, nehogy ezzel is kivívják a sajtó bírálatát és erősítsék azt a (teljesen megalapozott) vádat, hogy titokzatoskodók, nem mondják meg az igazat.
Visszatérek az NDK-ba.
Ebben az országban végig dívott, ami nálunk már régen nem: ha a pártfőtitkár valamilyen gyűlésen megjelent, a résztvevők felállva, ütemesen megtapsolták és éltették. Mint nálunk az ötvenes évek elején az „Éljen Rákosi!”-korszakban. Mennyi volt ebben a tömeges, ritmusos tapsban a meggyőződés, mennyi a német kötelességtudat és a félelem, mennyi a táborban elterjedt „Éljen Sztálin!” maradványa, nem tudom. De az emberek gyorsan változnak. Ezeket a szabályokat is elfújta a történelem szele, vihara. A budapesti NDK-követség utolsó sajtótanácsosa meglehetősen primitív, igencsak szabályszerűen viselkedő fiatalember volt. A két német állam egyesülése után gyorsan fordult egyet: átment Münchenbe, a nagynéni üzletébe. Az utolsó NDK-nagykövet jól tudott magyarul, diplomata-kötelességéhez híven végig képviselte kormánya álláspontját, például a határnyitás napjaiban. Néhány esztendővel később összeakadtam vele az akkor már egyesült Németország nagykövetségének fogadásán. „Mi van önnel?” Kiderült, hogy egy hamburgi biztosítótársaság alkalmazásába lépett, magyar nyelvtudását és régebbi kapcsolatait hasznosítva a cég budapesti kirendeltségének vezetője lett. A német nagykövetnek pedig eszébe sem jutott gyűlölködni és „fizetni” a múltért. Meghívta a fogadásra.
(Folytatása következik.)