Könyvtáram rendezgetése közben bukkantam egy 35 esztendővel ezelőtti újságkivágásra és hozzá mellékelt jegyzetekre, valamint egy még előbb, negyvenegy éve, 1984-ben keltezett és dedikált fényképre. A főszereplők neve azonos betűvel kezdődik: Wiesenthal, Waldheim, ám egy világ választotta el őket egymástól. (Illusztráció: Berliner Zeitung)

Előbb a fényképről: dr. Kurt Waldheim (1918. december 21. – 2007. június 14.) osztrák politikus, diplomata, külügyminiszter, az ENSZ főtitkára (1972-81) portréképe. Szerfölött gazdag élete volt – erről pályafutása tanúskodik. A képet személyesen ajándékozta szerénységemnek, miután a Magyar Hírlap, az akkor tekintélyes és nagy példányszámú, félhivatalos napilap színeiben interjút készítettem vele a bécsi Schwarzenbergplatz egyik palotájában berendezett irodájában. Jó évtizeddel volt túl az első nekifutásán, hogy elnyerje az osztrák köztársasági elnöki tisztséget, és akkor talán még ő sem gondolta, hogy két évvel később újra benevez a küzdelembe, elfoglalandó az államfői irodát a Hofburgban.

Később kortes-körútjának egyik állomására is elkísértem Waldheimet, aki ez alkalommal is a Frank Sinatra által világslágerré előléptetett New York, New York dallamára (emlékeztetvén a ENSZ-palotában eltöltött tíz évére) lépett a szónoki emelvényre… (Akkor még nem volt túl a pofonon, amelyet egy valamikori ellenállótól kapott, miután végérvényesen kiderült: elhallgatta, hogy a náci Wehrmacht tisztje volt.)

Ezen a ponton kapcsolódik a nála éppen évtizeddel idősebb Simon Wiesenthal (1908. december 31.–2005. szeptember 20.) a történetbe. Ám mielőtt lezárnánk a sztorit, ide kívánkozik egy újságcikk-kivágás, a Mai Nap 1991. május 31-i számában megjelent Wiesenthal-interjúm:

Wiesenthal veszélyek közt is vallja: nem menekülhetnek meg a tömeggyilkosok

A lelkiismeret Interpoljának tábornoka

Mérnök úr – szólítja az Európa Kiadónál most megjelent könyvének, Az igazság malmai…-nak szerkesztőnője Simon Wiesenthalt, a bécsi Zsidó Dokumentációs Központ (JDC) megalapítóját, vezetőjét. Tanult szakmáját tekintve valóban műszaki ember a jó nyolcvan esztendővel ezelőtt Galíciában, a mostani Lengyelországban született férfi, aki egymagában is intézmény: a lelkiismeret Interpoljának tábornoka. Háborús bűnösök, fajüldöző, emberiségellenes, nemzetiszocialista tömeggyilkosok egész sorát kutatta föl és juttatta a törvény kezére. Alighanem legnagyobb bravúrja „a halál állomásfőnökének”, Adolf Eichmann-nak, mintegy hatmillió zsidó egyik gyilkosának a kézre kerítése volt 1960-ban.

– Kit, kiket üldöz most, Wiesenthal úr?

– Ugyanazokat, mint eddig: gyilkosokat. Dolgunk több és könnyebb lett, miután a kelet-európai átalakulások révén megnyíltak előttünk a volt kommunista országok archívumai. Egyébként az egyik legfrissebb ügy: keressük a szlovákiai Nováky gyűjtőtáborának parancsnokát, aki mintegy 6000 embert juttatott Treblinkába és Majdanekbe.

– Hogy hívják?

– Mikulás Polhorának. Volt egy másik neve is: Polhora-Pomfy.

– Kik szerepelnek még a felderítendők listáján?

– Nagyon sokan, a legtöbbjükről azt sem tudjuk, hogy élnek-e vagy holtak. Itt van például Eichmann helyettese, Rolf Günther. Lehet, hogy álnéven él valahol a világban. Legalább 150 ezren követtek el háborús, népellenes bűncselekményeket; 50–60 ezret állítottak bíróság elé, sokan megúszták fölmentéssel, mert a tanúkat is meggyilkolták. Sok bűnös is meghalt már, öregek, betegek voltak. De addig, amíg él még a nemzedék, amelyik elszenvedte az üldöztetést, a megkínzatást, és az a generáció, amelyből a gyilkosok kikerültek, nem nyughatunk, nem zárhatjuk le a dossziékat. Tevékenységünk figyelmeztetés a holnap gyilkosai számára is.

Június 26-án újabb gyilkosságokkal gyanúsított náci pere kezdődik Stuttgartban. Két évvel ezelőtt az argentínai La Platában fogták le őt, a przemysli tábor rémét. Negyvenhét évvel a tettei után.

– Hány munkatárssal dolgozik, Wiesenthal úr?

– Öten vagyunk; a bécsin kívül – ahonnan a szélsőséges szervezeteket is szemmel tartjuk a világban – Hollandiában és New Yorkban működik irodánk, Los Angelesben a Wiesenthal-intézet, amelynek megint csak vannak kirendeltségei Párizsban, amerikai városokban.

– Ki finanszírozza az önök munkáját?

– Kezdettől magánadományokból, alapítványi pénzekből tartjuk fenn magunkat. Zsidók, keresztények egyaránt segítenek bennünket.

– Milyen kapcsolatot ápol Magyarországgal, melynek jó 600 ezer polgárát hurcolták el Eichmannék?

– Első ízben a Kanadában élő szegedi gettóparancsnok, Finta Imre ügyében kerültem kapcsolatba az egykori koncentrációs tábori foglyok szervezetével. Tudni kell, hogy a kommunista kormányok és titkosszolgálatok nem különösebben voltak érdekeltek abban, hogy bíróság elé állíttassunk Nyugaton élő bűnösöket. Akkor ugyanis nem tudták volna mondani, hogy bezzeg ott szabadon grasszálhatnak a tömeggyilkosok. Először a lengyelek mutattak készséget az együttműködésre.

– Napjainkban gyakran föllángol az antiszemitizmus; hogyan küzdhetünk a faji előítéletek, megkülönböztetési törekvések ellen?

– A demokráciákban nem magányos harcosok küzdenek, mellettük áll a társadalom döntő többsége, a sajtó, amely leleplez és elítél mindennemű nemzetiszocialista, fasiszta, ultranacionalista megnyilvánulást. Az átalakuló kelet-európai országokban sokan azt hiszik, hogy ami eddig tiltott volt, annak most elő kell jönnie. A szélsőségeknek is. Csakis felvilágosítással, okos érveléssel, a történelem, a tények pontos ismertetésével küzdhetünk az extrém megnyilvánulások ellen.

– Wiesenthal úr, fenyegetve érzi-e magát? Mit szól a családja e veszélyes munkához?

– Hozzászoktunk, a nejem, lányom, unokáim is, a fenyegető levelekhez, telefonhívásokhoz. Feleségem mondja: tiéd a dicsőség, enyém a félelem. Már pokolgépet is elhelyeztek a házunkban. Ha véletlenül csendesen telik el egy hét, hiányérzetem támad.    

És most vissza a Waldheim–Wiesenthal-sztorihoz! Sajnos, nem jelöltem meg a kézirat keletkezési idejét (pusztán következtetni tudok rá, hogy 1995-ben íródhatott a jegyzet), és csak valószínűsíthető, hogy a megyei lapok többsége közölte. Íme:

Kicsináltak egy öregembert! Peter Michael Lingens, az oknyomozó riportjairól ismert osztrák hetilap, a „profil” egykori kiadója kelt a nácivadász Simon Wiesenthal védelmére a tekintélyes bécsi napilap, a Der Standard ma (kedden) megjelent számában. Emlékezetes, az Esti Hírlap is beszámolt róla, hogy a minap a német tévé 1. csatornája, az ARD Panorama című műsora „leleplezte” a 87 esztendős Wiesenthalt, aki az osztrák fővárosban felbecsülhetetlen értékű dokumentációs központot hozott létre a nagyvilágban bujkáló háborús bűnösök, kiérdemesült nácik (és újfasiszták) felkutatására.

Lingens akkor állt a „profil” élén, amikor javában dúlt az osztrák köztársasági elnökjelölt, volt ENSZ-főtitkár Kurt Waldheim elleni bel- és külföldi hadjárat. A „profil” minden mozzanatról beszámolt. Első kézből, Wiesenthaltól is kapott dokumentummásolatokat a német SA egykori tagja, később a Wehrmacht tisztje háborúban viselt dolgairól. A „profil” munkatársai is arra a megállapításra jutottak (kortárs tanukat is fölkutatva), hogy bár Waldheim elhallgatta háborús éveit (magyarul is megjelent önéletrajzában is inkább házasságkötését, kórházi kezelését helyezi előtérbe, ahelyett, hogy a görögországi és balkáni hadszíntéren korántsem önként vállalt, meglehetősen sokadrangú szerepét ecsetelte volna), háborús bűnös még sem volt. Lingens fontosnak tartja ezzel a ténnyel is alátámasztani Wiesenthal tárgyilagosságra törekvését, amely egyáltalán nem nevezhető Waldheim politikai szándékú tisztára mosásának.

Wiesenthal „kivégzése a média által” és mintegy sarlatánnak nyilvánítása azután, hogy életét szentelte arra, hogy leleplezze, fölkutassa és az igazságszolgáltatás kezére juttassa hatmillió zsidó gyilkosait iskolapélda: valós, helytálló állításokkal hamis következtetések levonására késztethető az események, tények hátterét kevésbé ismerő néző, olvasó.

Wiesenthal a kórházi ágyon közölte: nem fogja perelni a német tévé Panorama szerkesztőségét. Feltehetően azért, mert fizikailag gyenge hozzá, 88. évét tapossa. És talán azért sem teszi, mert tudja, hogy a sajtó, az elektronikus média igen nagy hatalom, amely egyaránt használható tisztességes és kevésbé tisztességes módon. Mindazonáltal Wiesenthal maga mondta el, e sorok aláírójával folytatott pár évvel ezelőtti beszélgetésben: „Előfordult, hogy tévedtem, mert az informátoraim is rossz nyomon jártak. Volt, hogy szellemeket üldöztünk. De a legfontosabbat mégis csak sikerült elérnem: ébren tartottam Európa, a világ lelkiismeretét: a nemzetiszocializmust, a fasizmust, a fajgyűlöletet, az embertelenséget csírájában kell kiirtani. A barna pestis és mindaz, ami vele együtt jár, sajnos, hosszú időre megfertőzte világunkat. A legjobban úgy védekezhetünk ellene, ha nyilvánosság elé tárjuk ártó hatásait, szörnyű bűneit”.

Wiesenthal ezt tette.

Legyen zárómondat? A 20. század történései valahol, valamilyen módon körbe érnek, valakik által mindig összekapcsolódnak.

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)