A XIX. századba kalauzol a szlovák tájház Békéscsabán – jelzi cikke alcímében a Viharsarokban járt szerző, megosztva akkor friss tapasztalatait az olvasókkal. A volt pozsonyi laptudósító cikke a Népszabadság 2007. július 16-i számában jelent meg.

«A török hódoltság felszámolása után az elnéptelenedett Alföldre más tájakról hoztak betelepülőket. Békéscsabára 1718-ban érkeztek az első szlovák telepesek, akik közül sokan már a XVII. század végétől lejártak Felső-Magyarországról arató-cséplő munkára. A Felvidéken röghöz kötött jobbágyoknak új otthonukban „szabad menetelű” jogokat, a vallási türelmetlenségtől sújtott evangélikusok számára pedig szabad vallásgyakorlást biztosítottak. Jóllehet a szlovákok többnyire együtt éltek a magyarokkal, hagyományaikat, kultúrájukat, nyelvüket megőrizték – erről ékesen tanúskodik a XIX. század elején épült és 1865-ben bővített tájház a békéscsabai Garai utca 21. szám alatt, nem messze az evangélikus nagytemplomtól.

A környékén még számos hasonló, a XIX. század második feléből származó parasztház áll, meghatározva itt a városképet. Békéscsaba jellegzetes szlovák háztípusa az utcára kinyúló simléderes, valamint ennek továbbfejlesztett változata, az előtornácos, „podsztyenkás” ház. A tájház a módos parasztok tárgyain keresztül a XIX. századi életmódot mutatja be. Az alföldi háztípus helyi jellegzetességeit láthatjuk benne, például a tisztaszobát, a padkávaI szegélyezett kemencét, a szlovák festett bútorokat, sajátos használati tárgyaikat, méghozzá imponáló bőségben. Központja a konyha, amelynek első része a pitvar, mögötte a kéményalja a tulajdonképpeni konyha, a főzés helye. Fala mentén padkák, kétoldalt kemencenyílás, ezeken keresztül fűtötték a szobák kemencéjét.

A Békés megyei szlovák népi bútorok legrégebbi fajtáját a NógrádbóI, Gömörből hozott tölgyfából ácsolt, gyakran emberábrázolásos, kelengyés ládák képviselték. A felvidéki hagyományokat ápoló ügyes kezű gazdák a XIX. század közepéig maguk készítették az ácsolt ládákat, a szkrinyákat. A legszebb bútorokkal a tisztaszobát rendezték be, amelyet mai kifejezéssel élve inkább protokollcélokra, közös imádkozásra, éneklésre használtak.

A korai íves és domború faragású berendezési tárgyak alapszíne középkék, később zöld, ritkábban barna volt, melyen a fehér, sárga, kék, zöld virágozás mellett a piros szerényebb szerephez jutott. A XIX. század derekától inkább a sötétzöld alapszínű. kék, piros, sárga, fehér mintás bútorok váltak népszerűvé, majd a XIX. század végére, a népi bútorok utolsó virágkorában a zöld alapozást sárgásfehér festés váltotta tel. A kemence előtt áll az úgynevezett gondolkodószék, a gazda ebben pipázgatott, de a papot vagy más jeles vendéget is ide ültették. Mellette egy 1857-ből származó kelengyés láda látható, erről meg azt tartja a csabai hagyomány, hogy maga Munkácsy Mihály festette rá a motívumokat, midőn a városban egy asztalosnál inaskodott. A házat a hátsó szoba, a kamra és a pince teszi teljessé.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)