Könnyen előfordulhat, hogy az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) nyeri az egy hét múlva esedékes parlamenti választásokat, ami az első számú jelöltet akár a kancellári bársonyszékbe röpítheti. De mit „esznek” a rajongók a populista néptribunon? Ennek járt utána a Der Standard című osztrák napilap hétvégi számában az újság két munkatársa, Katharina Mittelstaedt és Sandra Schieder.
Ami a laikusoknak is feltűnhet: Kickl mesterien bánik a médiával, beleértve a közösségi platformokat. Felpattan a mérleghintára, lábai a levegőben repkednek, és harsányan kommentálja az élményt. „Milyen remek, milyen vicces” a közös játék a honfitárs nyugdíjassal! S alighogy elhagyja a park játszóterét, a videó máris elérhető az Instragramon. „Lehet nem szeretni egy ilyen embert?” – teszi föl ellágyultan a kérdést a kommentelők egyike. S valóban: a népszerűségi rangsorokban korábban hátul kullogó szabadságpárti politikust ma már a legkedveltebb közéleti embereket között emlegetik.
Mi a titka?
Talán e titkok egyike – fejtegetik a napilap cikkírói –, hogy azt sugallja: egy vagyok közületek, nincs semmi különös rajtam, egy egyszerű, szürke 55 éves honpolgár vagyok, aki a légynek sem tudna ártani.
Kicklnek egyébként nem erőssége a közvetlenség, de sikerült (ebbe is) beletanulnia. Hiszen nem azért hivatásos politikus, hogy fejtörést okozzon neki egy effajta feladat megoldása. Kiváltképp, ha meg akar felelni a saját maga által kitalált „népi kancellár” titulusnak. Így aztán ma már inkább az emberközeliségét, a földhöz ragadtságát, a közvetlenségét írják a javára.
Három éve vette át az FPÖ vezetését, azóta sok víz folyt le a Dunán, főként a közeli múltban. Néhány nappal a játszótéri videó után új videót posztolt. A felvételen szürkéskék flanelingben, komoly arccal ült az íróasztala mögött, és „szózatot” intézett híveihez, utalva az Ausztriát sújtó természeti katasztrófára. Ahelyett, hogy a gátakon sürgött-forgott volna. Amit a kommentelők föl is róttak neki. Nem a biztonságos „bunkerből” kellene – úgymond – osztani az észt és riogatni a klímaváltozással – írták kritikusai.
A rivális Néppártban (ÖVP) eközben a kezüket dörzsölgették a vezetők, örültek Kickl rossz sajtójának, csakhogy ez a kis botlás keveset változtat a tényen: jelenleg mindegyik közvélemény-kutatásban a Szabadságpárt jár az élen. Tehát valamit Kickl nagyon is jól csinálhat, ezért is keltene meglepetést, ha veszítene.
Azt is megtanulta, hogy érdemes olykor csöndben maradnia, nem muszáj állandóan interjúkat adni. Így aztán eléggé ritkán látható a mostani választási küzdelemben az osztrák tévécsatornákon. A Der Standard újságíróinak sem sikerült őt elérniük. A hírverést körülötte nem ő maga csapja, hanem a Szabadságpárt rendezvényeit látogató rajongók, akik a közösségi médiában méltatják Kickl teljesítményét, és indokokat sorakoztatnak föl, hogy miért adják rá a voksukat.
A politikai siker első számú záloga – legalábbis Kickl szerint – a szabálykövető magatartás tagadása. „Bármi lehetséges, csak akarod kell.” Ha akarjuk, Ausztriát szilárd erőddé alakíthatjuk át, ahol semmi keresnivalójuk a menedékkérőknek.
Ellentmondanak ennek a nemzetközi megállapodások, vagy jogi akadályok merülhetnek fel? Kit érdekel?
Kickl szavait issza a közönség, mert ő végre kimondja azt, amit sokan gondolnak ugyan, de nem mernek hangoztatni. A hallgatóság díjazza, hogy „nem hagyja magát megfélemlíteni az úgynevezett politikai korrektségtől”. A „nép kancellárja” azt fejtegeti a nagygyűléseken, amit népszerűnek tart, fittyet hányva a társadalmi konvenciókra, szabályokra, sőt még a törvényekre is.
A Szabadságpárt vezére kizárólag az övéihez beszél. Elődjei (Heinz-Christian Strache és Jörg Haider) tudatosan manőverezték magukat a kívülálló szerepébe, de oda is akartak tartozni. Kickl viszont a potenciális választóin kívül nem akar senkit sem meggyőzni. Hozzájuk beszél, és még az sem érdekli, ha egyesek felróják neki az újnáci beszédmódot, amit olykor előszeretettel alkalmaz.
Herbert Kickl sikerességének további titka lelki alkatában érhető tetten. Ösztönösen védi saját személyiségének integritását, él olyan lélektani elhárító mechanizmusokkal, amelyek mások szemében őt értékesebbé, titokzatosabbá teszik. Nem valami bratyizó fajta. „A pártban nincsenek barátaim, csak munkatársaim” – fejtegette egyszer. Nem csapatjátékos, inkább magányos harcos. Strache azt mondta róla, hogy „strukturáltan dolgozik, mint egy marketingszakember”. Igen zárkózott típus, nagyon kevés emberrel kommunikál, alig akad valaki, akivel rendszeres kapcsolatban állna.
„Strache pártelnöksége idején az FPÖ-ben egy nagy baráti társaság tagjai voltunk. Kickl alatt ez már nem létezik, mert ő nem sugároz barátságot” – mesélte egy neve elhallgatását kérő tartományi szabadságpárti politikus.
A titokzatos személyiségek nem mindenkinek rokonszenvesek, de Kickl esete a jelek szerint rendhagyó kivétel. Talán azért is, mert a megfoghatatlansága miatt kevésbé támadható. Nem szerepel a bulvárlapokban, alig tudni valamit a magánéletéről, a családjáról. Mindez azt nyomatékosítja, hogy ő nem az anyósának a kedves veje, hanem egy komoly ember, aki az ország vezetését akarja a kezébe venni.

Néha-néha felül a mérleghintára, de alapvetően nem szeret elvegyülni az emberek között. Ami a múlt hetekben a választási kampányban is megnyilvánult. Míg más vezető politikusok a körútjukon igyekeztek minden tartományban minél több emberrel kezet rázni, addig Kickl csak három „turnénaptól” számolt be a honlapján. Furcsa ellentmondás: a „nép kancellárja” nem túlzottan filantróp.
Szónoki képességei azonban kimagaslóak. Beszédeit ezerszámra idézik és kommentálják a közösségi médiában. És ami a legfontosabb: azonosulnak vele az emberek. Mert „úgy ítéli meg a problémákat, ahogyan a legtöbb osztrák. Igazságot és rendet akar, akárcsak mi.”
A pártrendezvények után az emberek órákig állnak sorban, hogy beszélgethessenek és közös fotókat készíthessenek vele.
Végezetül a Der Standard cikke azt boncolgatja, hogyan változtatott politikai irányvonalán Kickl az elmúlt években, ami szintén hozzájárult az előretöréséhez. Társadalompolitikai kérdésekben sokáig közel állt szociáldemokratákhoz (SPÖ), és előtérbe helyezte a „kisemberekért” folytatott küzdelmet. Mára azonban háttérbe szorult nála a szociálpolitikai dimenzió.
Az FPÖ mostani választási programjában a gazdasági vonatkozások a Néppárt elképzeléseivel rokoníthatók. Ami tekinthető akár az ÖVP-nek tett taktikai ajánlatnak is. Így akarja megnehezíteni az ÖVP-nek – az egyetlen elképzelhető koalíciós partnerének –, hogy elutasítsa a koalíciót a Szabadságpárttal.

