A Nagy Sarkvidéki Játszma

(Szele Tamás/Forgókínpad) Most már biztosak lehetünk abban, hogy beiktatják Donald Trumpot, és minden szempontból az Amerikai Egyesült Államok elnöke lesz: az viszont nagy kérdés, hogy az előre bejelentett, hajmeresztő tervei közül melyiket próbálja elsőként megvalósítani. Akár a bevándorlók milliós deportálásával, akár a közhivatalnokok elbocsátásával, akár a területi annexióval kezdi, annyi biztos, hogy világunk többé már nem lesz olyan, mint amilyen volt.

Azzal együtt, hogy a területi bekebelezés felér a trumpi Republikánus Párt lábon lövésével, de erről majd később ejtenék szót. Grönland ügyében viszont igen érdekes tanulmányt közöl a The Insider, Szergej Medvegyev történész (tehát nemaz ultrapatrióta volt miniszterelnök; a Medvegyev gyakori orosz vezetéknév) tollából, bemutatván a lépés valódi jelentőségét.

Mennyi az annyi?

Donald Trump megválasztott amerikai elnök hivatalba lépése előtti utolsó sajtótájékoztatóján megismételte: Grönlandot amerikai ellenőrzés alá kívánja vonni. Amikor arról kérdezték, hogyan lehetne ezt megvalósítani, nem volt hajlandó kizárni a katonai erő alkalmazását sem. A területi terjeszkedés iránti törekvés a nemzetközi jog Vlagyimir Putyin által kezdeményezett korrumpálódásából ered – állítja Szergej Medvegyev politológus. A következmény pedig könnyen az Északi-sarkvidékért folytatott harc lehet.
Első pillantásra Donald Trump beszéde Grönland elfoglalásáról abszurdan idejétmúltnak hangzik. Azonban Trump megszállottságának eredete messzire nyúlik vissza: már első elnöksége végén, 2019 augusztusában is tett egy hasonló javaslatot, amikor azt javasolta, hogy Dánia adja el a szigetet az Egyesült Államoknak. A sajtó a vezető környezetében lévő forrásokra hivatkozva 600 millió dolláros összegről beszélt. Amikor a dán miniszterelnök elutasította a tárgyalást erről, az amerikai elnök lemondta koppenhágai látogatását. Emlékezetes, hogy több mint hét évtizeddel Trump első hivatalba lépése előtt Harry Truman elnök (1945-53) ugyanezt az ajánlatot tette a dánoknak, 100 millió dollárban határozva meg a javasolt árat. Akkoriban ezt az ajánlatot is elutasították.
Trump arra törekszik, hogy neve Thomas Jeffersonéval (elnök: 1801–09) együtt kerüljön be a történelemkönyvekbe, aki 1803-ban 15 millió dollárt fizetett Franciaországnak a Mississippitől nyugatra fekvő hatalmas területért, és ezzel csaknem megduplázta a fiatal Egyesült Államok kiterjedését. Végül is Trump már bizonyos történelmi rokonságban áll Andrew Johnsonnal (elnök 1865–69), aki 1867-ben 7 millió dollárt fizetett Oroszországnak Alaszkáért, mielőtt az első olyan amerikai elnök lett, akit vád alá helyeztek.
Grönland és Kanada megvásárlásával – amelyet Trump az 51. állammá javasol tenni – az Egyesült Államok a világ legnagyobb országává válnék a szárazföldi területét tekintve, de ennél fontosabb tényezők is szerepet játszanak. Az ingatlanfejlesztőből lett geopolitikai szereplő, Trump úgy tűnik, hogy egy régi szakmai tételt alkalmaz új feladatkörében: mindenáron területet akar foglalni. Grönland stratégiai szempontból egyedülálló helyen fekszik Európa és Észak-Amerika között, félúton, az Atlanti-óceán északi részén: a hajózás, a halászat és a stratégiai kommunikáció irányítása a szigetről ideálisan megoldható. Nem is beszélve ásványkincs-készleteiről – leginkább ritkaföldfémekről és tengeri olaj-lelőhelyekről, amelyek becsült összmennyisége meghaladja az 50 milliárd hordót.
Trump üzletemberként elsősorban az ár szempontjából szemléli a kérdést. Az Economist brit gazdasági-politikai magazin becslése szerint egy tisztességes ajánlat 50 milliárd dollár lenne, ami az amerikai katonai költségvetés egyhuszad része, és jóval kevesebb, mint a Kaliforniában tomboló tüzek okozta károk biztosítási kártérítése. Grönland esetében ez minden egyes lakosra számítva körülbelül 1 millió dollár bevételt lenne.

Putyin nyomdokaiban haladva

De ez nem az árról szól, netán arról, hogy Trump szereti az alkukat. A Grönland körüli vitában a legmegdöbbentőbb tény az, hogy a 21. században egyáltalán lehetővé válnék a területátadás és a határok átszabása. Nem Trump nyitotta ki Pandorának ezt a szelencéjét, hanem Vlagyimir Putyin – a Krím 2014. márciusi annektálásával.
Az elfoglalás otrombasága, az orosz parlament azonnali jóváhagyása és a langyos globális reakció – Oroszország viszonylag csekély szankciókat és nemzetközi elszigeteltséget tapasztalt – csak felcsigázta az agresszor étvágyát. 2022 után részben elfoglalta Ukrajna további négy régióját, és bejelentette teljes beolvasztásukat az Oroszországi Föderációba.
Jelenleg Oroszország Ukrajna nemzetközileg elismert területének mintegy ötödét tartja megszállva, és a most zajló béketárgyalások ezt a status quót akár örök időkre is befagyaszthatják. Az orosz–ukrán háború végső kimenetele még ismeretlen, de a harmadik év végére Putyin elérte a fő célt: megingatta a nemzetközi jogot, súlyos pusztítást végzett a világrendben, és kitolta országa lehetséges határait, bevezetve a nyílt területrablás korszakát.
Az elemzők most egy Tajvan elleni kínai támadás, egy Kasmírral kapcsolatos indiai–pakisztáni konfliktus, a szíriai Kurdisztán török elfoglalása és Fehéroroszország orosz annektálása valószínűségét latolgatják – miközben Izrael a libanoni Golán-fennsíkon terjeszti ki biztonsági övezetét, Venezuela pedig már a második éve próbálja annektálni Guyanát.
Ezek a lehetséges területfoglalások nem feltétlenül fognak megtörténni – és még ha megtörténnek is, széles körű elismerésük elképzelhetetlen –, de egy dolog biztos: a nemzetközi rendszer olyan állapotba sodródott, amelyben a határok többé nem szentek, és a jog enged a hatalomnak. Erre a lehetőségre és ezekre a várakozásokra játszik Trump.
Putyinhoz hasonlóan Trump is a jelenlegi világrend lerombolására számít – mind belföldön (az úgynevezett „mélyállam” lebontásával), mind nemzetközi szinten (a nemzetközi intézmények – az ENSZ-től a NATO-ig – aláásásával.

Putyinhoz hasonlóan Trump is a káosszal házal, növeli a tétet és kihasználja a kockázatokat. Grönlandra vonatkozó javaslata beleillik a világ „nagy újra-felosztásának” tervébe, ami nem törődik olyan apróságokkal, mint a törvények és a kisebbségek hangja. Trump úgy tekint cselekedeteire, mint egy szimbolikus lépésre, aminek célja a régi liberális világrend lerombolása.
Ezért figyeli a Kreml oly nagy érdeklődéssel Trump grönlandi kalandját. Január 9-én Putyin szóvivője, Dmitrij Peszkov azt mondta, hogy figyelembe kell venni „Grönland népének véleményét” – ahogy állítólag „Oroszország négy új régiójának népének véleményét figyelembe vették”. Sőt, mint a Bild írja, a dán PET hírszerző-szolgálat szerint Trump nyilatkozatát orosz törekvések ihlethették.
A PET úgy véli, hogy orosz ügynökök 2019-ben Ane Lone Bagger grönlandi külügyminiszter nevében Tom Cotton amerikai szenátornak címzett levelet hamisítottak, és a levél bemutatása Cotton által elültette Trump fejében Grönland megvásárlásának gondolatát. Azonban még ha ez a lehetséges ok–okozati lánc nem igazolódik is, Moszkva érdeke a grönlandi ügy érdekében folytatott lobbizásban nyilvánvaló. Ez „kontextusba helyezi” Ukrajna egy részének orosz annektálását, és eltereli a figyelmet Moszkva Ukrajnában zajló, teljes körű háborújáról. Ugyanakkor megtorpedózza a NATO-t, aláássa a transzatlanti szolidaritást, és gyengíti az EU-t, mint globális szereplőt.

Csata az Északi-sarkvidékért

Politikai és földrajzi szempontból a kérdés sokkal szélesebb körű. Nem arról van szó, hogy kié lesz Grönland, hanem az Északi-sarkvidék sorsáról – és nagyjából a nemzetközi kapcsolatok jövőbeli rendszerének alapelveiről. Trump grönlandi tervét gazdasági és katonai érdekek motiválták: bányászat, kereskedelmi hajózás, légibázisok és polgári repülőterek építése, további katonai támaszpontok létesítése és általában az Északi-sarkvidék militarizálása. Putyin Oroszországának szándéka hasonló: több katonai bázis, a kontinentális talapzat kiaknázása és a hajózás kiterjesztése az északi-tengeri útvonalon.

Oroszország részéről az északi-sarkvidéki kontinentális talapzat határainak kiterjesztésére irányuló kérelem 2001 óta az ENSZ Tengerjogi Bizottsága előtt fekszik. Moszkva 2015-ben kiterjesztett kérelmet nyújtott be, ami a Mengyelejev és a Lomonoszov víz alatti gerincekre is kiterjed, ugyanis ezek – véleménye szerint – Oroszország partjaitól kezdődnek. A teljes vízterület, amit Oroszország kizárólagos gazdasági övezetének szeretne tekinteni, 1,2 millió km²-t tesz ki. Tavaly októberben az ENSZ nyilvántartásba vette Oroszország kérelmét (és most a versenytársak kérelmére vár).
Oroszországnak néhány meglepő versenytárssal is számolnia kell az Északi-sarkvidéken. Egyrészt Kínának nem tetszik a jelenlegi ágazati felosztás elve az Északi-sarkvidékkel közvetlenül szomszédos országok között, és ő is beszállhat a versenybe. Peking a jelenlegi rend megváltoztatására számít, és kész erőt alkalmazni, ha erre sor kerülne. Tizenkét évvel ezelőtt, 2013-ban Kína állandó megfigyelőként csatlakozott az Északi-sarkvidéki Tanácshoz, 2018-ban pedig Peking saját nyilatkozatot fogadott el arról, hogy fejleszti a tranzithajózást, és a sarkvidéki államokkal egyenrangúan részt fog venni a régió döntéshozatalában. Míg Trump Grönlandot tartja szem előtt, Kína máris együttműködik Izlanddal.
Ez a program évszázadokkal visszavet bennünket – a nyers erő, az erőforrások kiaknázása és az Északi-sarkvidék gyarmatosításának világába, ahol az őslakos népeket a nagyhatalmak játéka során a statisztaszerepbe taszították. Ez az a világ, amibe Donald Trump vissza akar minket vezetni, megtagadva a liberális értékeket, a nemzetközi intézményeket, a környezetvédelmi kezdeményezéseket és elnémítva a kis nemzetek hangját. Ebben, úgy tűnik föl, egyetért Putyinnal.
Az Északi- sarkvidékkel kapcsolatban évtizedek óta javasolt globális kormányzási projektek teljesen más elveken alapulnak. Az egyik ilyen projekt a Greenpeace 2013-ban indított Save the Arctic (Mentsük meg a Sarkvidéket) kezdeményezése volt. Ez azt javasolja, hogy az Északi-sarkvidéket ismerjék el különleges védelmi státuszú nemzetközi területként, ami el van zárva a gazdasági és katonai tevékenységek elől, és csak a tudományos kutatás és a turizmus számára nyitott.
A nemzetközi jogban már volt hasonló precedens: az 1959-i Antarktiszi Szerződés és az 1982-i egyezmény az Antarktisz tengeri élővilágának védelméről (CCAMLR). E dokumentumok szerint az Antarktisz az emberiség számára kivételes természeti értéke miatt különleges státuszt élvez, és nem tartozik egyetlen államhoz sem. A déli szélesség 60°-tól délre tilos katonai létesítmények telepítése, valamint hadihajók és fegyveres egységek behajózása. Az Antarktiszt emellett atomerőmű-mentes övezetnek nyilvánították, ami kizárja a nukleáris meghajtású hajók belépését a vizekre és az atomerőművi egységek elhelyezését a szárazföldön.
A Greenpeace felhívása egy ilyen rendszer kiterjesztését irányozta elő az Északi-sarkvidékre és annak kivételesen törékeny ökoszisztémájára, a globális felmelegedéssel szembeni sebezhetőségére és a bolygó éghajlatára gyakorolt óriási hatására – képletesen szólva, az Északi-sarkvidék egy „globális hűtőszekrénynek” és egy „globális légkondicionálónak” tekinthető. Az antarktiszi modell alkalmazása a katonai tevékenységek, a kereskedelmi hajózás és az ásványkincsek kitermelésének betiltását jelentené az Északi-sarkvidéken, így a gazdasági tevékenység egyetlen megengedett formája az őslakosok hagyományos halászata és vadászata maradna. A múlt évtizedben milliók csatlakoztak a felhíváshoz, köztük olyan hírességek, mint Paul McCartney, Richard Branson.
A nemzeti önzés, a konzervatív revansizmus és a háborúk korában azonban – amikor a világ sorsáról diktátorok és zsarnokok döntenek – egy ilyen terv utópisztikusnak tetszik. Helyette több kormány is versenybe szállt a régió erőforrásaiért, és ki akarja építeni ottani tevékenységét, Trump brutális ajánlata pedig új tét a Nagy Sarkvidéki Játszmában.

A Kanada-szindróma

Eddig tart Medvegyev tanulmánya, amivel a magam részéről maximálisan egyetértek, azonban megígértem, hogy kifejtem véleményemet a területfoglalások és a Republikánus Párt lábon lövésének kapcsolatáról. Ez esetben Grönland és Panama szerepe másodlagos lenne, viszont Kanadáé elsődleges. Az elektorális rendszerről van szó.

Tegyük fel, hogy Kanada szép szó, akár erőszak hatására, de csatlakozik az Egyesült Államokhoz. Ez jelenleg Donald Trump elképzelései szerint olyan formában valósulna meg, hogy Kanada lenne „az USA 51. tagállam”. Ennek minden velejárójával, vagyis például az elektor-állítássalegyütt. Mármost azt tudjuk, hogy az Elektori Kollégiumba minden állam – egy minimális küszöbértéktől eltekintve (ami három elektort jelent), és amennyi még a leggyérebben lakott államoknak is jár – össznépességétől függően küldhet elektorokat. Így például a legnépesebb Kalifornia 38,5 millió lakosát összesen 54 elektor képviseli, a legkevésbé lakott Vermontot vagy Wyomingot 3-3.

Hány lakosa van Kanadának? A legfrissebb adatok szerint 41,288 millió. Ami tagállamként legalább 56 elektort jelentene, ide számolva Panama és Grönland várhatóan 4, illetve 3 elektorát, az új területekről legalább 63 elektor érkeznék a 2028-i elnökválasztás kollégiumába. Ha az impériumváltás nem nyerné el az új tagállamok lakosságának tetszését (ami igen valószínű), ez bizony minimum 63 demokrata elektort jelentene. Lévén, hogy a tavalyi választásokat 226–312 arányban nyerték a republikánusok, és feltételezve, hogy Trump kormányzata nem lesz az eddigi tagállamokban sem túl népszerű – terveit tekintve nem is nagyon lehet az! –, egy ilyen elektori egyensúly-eltolódás valósággal borítékolja a 2028-i republikánus vereséget az elnökválasztáson.

Már persze, ha nem változtatja meg a Trump-adminisztráció a választási rendszert, sőt, magát az alkotmányt is, de ez esetben az Amerikai Egyesült Államokat már csak történelmi fogalomként lesz érdemes említeni. Erre viszont nagyon kevés az esély, és csak egy túszul ejtett, terrorizált szenátussal és képviselőházzal lenne megoldható – egy elnöki diktatúra keretein belül, amit viszont az amerikai nép nem tűrne el.

Nem is olyan egyszerű dolog az a területi terjeszkedés, Donald. Jobb lenne inkább lemondani róla.