Tudom, jól tudom, hogy az újságíró sok évtizede gyarapodó archívumának alábbi cikk-kivágata nem remekmű (ha az lenne, sem írnám ide!), sok tekintetben sematikus. Pusztán egy pillanatkép ötvennyolc (!) esztendővel ezelőttről. Apró példája lehetne az „így írtatok ti”-gyűjteménynek, annak is a szocialista brigádokról szóló fejezetéből. Hogy mik voltak a szocialista brigádok? Röviden és tömören: az 1950-es évek végén az egykor-volt Szovjetunióból átvett példára alakult közösségek gyárakban, üzemekben, termelőszövetkezetekben, bankok adminisztrációjában, akár tudós közösségekben, kórházakban…talán csak az oktatásban nem voltak ilyen közösségek. Mindenekelőtt azzal a céllal alakították a szocbrigádokat, hogy versenyezzenek az addiginál több és jobb minőségű termék előállítása végett, tagjaik tanuljanak egymástól, segítsék egymást a magánéletben is,  lehetőségeikhez mérten a munka után is tartsanak össze, járjanak moziba, színházba, könyvtárba, kirándulni, egyéni vállalásokkal is tűnjenek ki a nagy átlagból, váljanak „szocialista típusú emberré” (amely fogalomba és gyakorlatba viszont sok minden belefért), és vezessék rendszeresen a brigádnaplót, megörökítendő kis és nagyobb tetteiket. Nem írnék igazat, ha elhallgatnám: a sok-sok formalitás mellett rengeteg hasznosat is tettek ezek a közösségek, amik kedvvel vagy kötelességből, de segítették a fiatalok beilleszkedését a közösségbe, tanították őket szakmára és a maguk módján fölkészítették őket a nagybetűs életre is. Közösségek voltak, amik bizonnyal a szocbrigádok előtt is léteztek, csak éppenséggel nem úgy hívták őket. Mert a Józsi bácsik évtizedekkel azelőtt is oktatták az ifjú Jancsikat, miként fogják be a legbiztonságosabban az esztergálandó munkadarabot, és Mariska néni is megmutatta Annuskának, hogyan lehet s kell gyorsan és biztosan összekötni a szakadt szálat a fonodában…

1966. november 13-án, vasárnap írta a Kisalföld:

„…Négyezerhétszázhuszonegy ifjú esztergályos közül válogatták ki – tudásuk szerint osztályozva őket – a zsűri tagjai a legjobbakat, a legtehetségesebbeket…Végül már csak négyen maradtak a döntőben: Gyuris József, Papp Vince, Sághy Miklós és Schäffer Richárd. Már pénteken délelőtt elkezdődött a küzdelem: mestermunkát készítettek a fiúk…A zsűri tagjai „egyik ámulatból a másikba esnek”, annyira jól, szépen, tökéletesen dolgozik az egyes rajtszámmal induló győri fiú. Azután összesítik a pontokat: Sághy Miklóst, a Szerszámgépipari Művek győri Célgépgyárának esztergályosát 178 ponttal az 1966. évi „Ki minek mestere?” esztergályos-vetélkedő első helyezettjének nyilvánítják. A második helyezett Papp Vince 150 pontot gyűjtött … Sághy Miklóst a kohó- és gépipari miniszter Pannónia motorkerékpárral jutalmazta. Decemberben Budapesten, jövőre pedig külföldi tanulmányúton vesz részt a Vasas Szakszervezet elnöksége jutalmaként. A „Ki minek mestere?” esztergályos-vetélkedő zsűrijének elnöke Lettner Ferenc professzor volt…

A Győri Célgépgyárban készült (talán sablonos) riport főhőse tehát az ország akkor legjobb ifjú esztergályosa, Sághy Miklós volt. Őt és munkatársait kerestem föl egy gyorsfényképnyi időre. De lássuk előbb az első, portrészerű írást (megjelent: 1966. november 17-én) Sághy Miklósról:

«A televízió reflektorfényéből a közfigyelem kereszttűzébe került egy fiatalember. Jóformán egyik napról a másikra. Akkora az iránta megnyilvánuló érdeklődés, becsülés, szeretet, mint amekkora idáig nálunk csak a híres színészeket, labdarúgókat szokta övezni. Talán még annál is több. Neve, fényképe, interjúi, a róla szóló riportok megjárták az összes magyar újság hasábjait. 

Nem sok ez egy kicsit? 

– Nem szeretem én a felhajtást – mondta egyik beszélgetésünkkor Sághy Miklós. – Eddig is csöndben dolgoztam, azaz dolgoztunk a srácokkal. Ha nem én, akkor valaki más a brigádból biztosan bekerült volna az első négy közé, hisz’ erre a szavunkat adtuk…

Sokszor eltűnődtem már azon, hogy honnan származik Sághy Miklósnak a vashoz való bámulatos érzéke? Az első volt a családban, aki kitört otthonról, a szigetközi kis faluból, hogy szakmát tanuljon. „Rádióműszerész szerettem volna lenni, tizenkét esztendővel ezelőtt az volt a divatos szakma. Elkéstem a jelentkezéssel, addigra már betelt a létszám. A győri Tanulóváros egyik tanára azonban levitt bennünket, ’kisfiúkat’ a műhelybe, hogy válasszunk magunknak szakmát. Nem sokat válogattam. Még ma sem tudom megmagyarázni, hogy miért, tüstént beleszerettem az esztergapadba.”

Kevés beszédű fiú Miklós. Önmaga előtt is szégyenkezik kissé a vallomása miatt; fiatalságára hivatkozik, mikor életútjáról faggatom. Tömören fogalmaz, szerénységből inkább, mint rutinból. Régi tanítóit, tanárait, mestereit említi, kik hallatlan türelemmel, szeretettel oktatták a szakma fogásaira, hogy majdan akarata szerint formálódjék kése alatt a makacs acél. – Ura lett a gépének Sághy Miklós? Lehet, mert mesterré csak az válhat, aki együtt él szerszámával, és minden csavar, kerék, forgács csak rá figyelmez… De a mesternek alázatosnak is kell ám lennie, hogy kölcsönösen szolgálja szakmáját, gépét.

A családra, az otthoniakra terelődik a beszélgetés. Édesapja korán meghalt, jóformán nem is ismerte. Az édesanya egyedül nevelte két fiát, szerényen, sok lemondás közepette…Hazaadom a teljes fizetésemet – mondja Miklós –, házunk kétszer elúszott az árvizekben, mindig kell rá költeni. Van egy motorom, meg néhány pecabotom. Ez a két szenvedélyem. A horgászás egyébként brigádszórakozás…”

Huszonnégy esztendős volt Sághy Miklós, amikor a Szerszámgépipari Művek győri Célgépgyárában tizennyolc fiúból – nála fiatalabb esztergályosokból – brigádot szervezett. Egy év múlva megszerezték a szocialista címet. A következő évben – néhány nappal ezelőtt – a brigádvezető a „Ki minek mestere?” vetélkedők során az ország legjobbfiatal esztergályosa lett. Karrier ez? Nem! Csupán a sok-sok évvel ezelőtt elhintett mag serdült cserjévé, fává, és most meghozta első, egészséges gyümölcsét. Az édesanya forró szeretettel, a tanítók, tanárok, munkatársak pedig jó neveléssel, útmutatással, ha kellett, szigorral, okos szóval, bölcs tanáccsal gondozták a serkenő palántát.

A célgépgyár kiváló közössége egy emberként bizonyította: a gondoskodás nem fellángolás, hanem hagyomány az üzemben. Munkáshagyomány, amelyet az öreg szakik hagynak örökségül a fiatalokra – az esztergályos-, a lakatos-, a szerelőszakma fogásaival együtt.»

Aztán fél évvel később, a Győr-Sopron megyei napilap 1967. április 3-i számában még egyszer fölkerestem Sághyt és munkatársait:

«Néhány hónappal ezelőtt így kezdtem egyik riportomat:

A televízió reflektorfényéből a közfigyelem kereszttüzébe került egy fiatalember. Jóformán egyik napról a másikra. Akkora az iránta megnyilvánuló érdeklődés, becsülés, szeretet, mint amekkora idáig nálunk csak a híres színészeket, labdarúgókat szokta övezni. Talán még annál is több. Neve, fényképe, interjúi, a róla szóló riportok megjárták az egész magyar sajtót…

Az ország legjobb fiatal esztergályosáról, Sághy Miklósról, a Győri Célgépgyár munkásáról szólt az az írás. Dicsértük, mert rászolgált.

Mi történt vele azóta?

Sok mindenféléről beszélnek a fiúk, csak a „lényegről” nem. Egy falka kirobbanó erő és egészség ez a kis közösség. Tizenhárom fiatalember, a húszon innen és túl pár esztendővel. Kezdők az életben, legtöbbjük katonaviselt, néhányam már házasok. Gyakorlók, sőt mesterek a szakmájukban, az esztergálásban.

Legszívesebben jó történeteket hallanék, olyanokat, amelyek csak Sághyékkal, a Radnóti ifi-brigáddal fordultak elő, és rájuk jellemzők. – „Elmentünk a vidámparkba a körhinta alapját kiásni… – A házgyári építkezésen gödröket temettünk… – A Radnóti-békemenetből nem hiányzunk… – Az üzemi bálokon mi vagyunk a házigazdák…” Villanások ezek, mint más brigádnál a közös kirándulás, mozi és vacsora.

Ahogy múlnak a percek, úgy olvad el a hivatalos beszélgetés fagya. Mint pajkos tavaszi szélgyerekek, körülrohangásszák az emlékezet szénakazlát, csippentenek belőle egy-egy marékkal, teleszórják vele a környéket… Becenevek röppennek – Bregós, Süteménymatyi, Pisze, Mazsola –, tréfák kerekednek, és már nevet a társaság.

– Sose felejtem el – szólt csöndesen Csóka – Sághyt becézik így barátai egykor sokat viselt fekete kabátjáról –, hogy az üzemi doki zörgő csontjaim láttáin injekció-kúrára utalt. Azt mondta, hogy legalább két-három kilót hízom majd. Az utolsó szúrás után a mérlegre állított. Két kilót fogytam… – Nem lehet meghizlalni ezt a gyereket – jegyzi meg Sidó Gyula, a Radnóti-brigád atyja. – Pedig nyugodt fiú, végig ott voltam vele a tv-döntőkön. A többi versenyző azért lett ideges, mert látták Miklós nyugalmát, megfontolt munkáját kimért mozdulatait.

– Tudja-e hasznosítani ügyességét, versenyeken csiszolódott tudását itt, a gyárban Sághy Miklós? – érdeklődöm művezetőjétől.

– Igen szoros tűrt-méretekkkel dolgozunk – mondja Sidó Gyula –, nálunk csak a jól képzett, talpraesett esztergályosok maradnak meg. Előfordul, hogy egy műszakban hat-tízféle feladattal bízzuk meg a szakikat. Leleményességet kíván az egyedi gyártás öregtől, fiataltól egyaránt!

– Sághynak például a bronz jut. Kevés van ebből az anyagból és drága, ezért csak egyszer és pontosan lehet elkészíteni az ilyen alkatrészeket. Olyan tűrés mellett, mint amilyet általában a köszörűstől követel meg az ember, ő kiválóan, élvezettel, gyönyörűséggel dolgozik… Miklós nem bírja tovább türtőztetni magát. Közbeszól:

– Ugyan, Gyula bácsi, bárki közülünk képes lenne rá!

Hallottam a Radnóti-brigád érdekes módszeréről. Leendő munkatársaikat hónapokig figyelik a fiúk. Ahogy ők mondják, patronálják. Tanácsokat adnak az ifjú szakmunkásoknak. Minden mozdulatukat követik. Aztán ha kényes igényeiknek az újonnan jöttek eleget tettek, akkor meghívják őket a brigádba. Azok helyett, akiket behívtak katonai szolgálatra. (Most hatan katonák a Radnóti-tagok közül. Máris két embert szemmel tartanak az itthon maradottak.)

A Célgépgyárban nincs norma. Mindenkit saját becsületére bíznak, és az igyekezetét jó órabérrel jutalmazzák. A kezdők hét-ötvenet, a „befutottak” pedig tizenegy forintot is megkeresnek. Norma helyett viszont van erős tanulás. Egyik a másikat lelkesíti, tüzeli a tanulásra. – A Sághy-brigádból hárman gimnáziumba, egy pedig technikumba jár. Többen is mennének, de az üzem munkarendje nem bírná a még több szabadságolást. Addig is, míg egyik-másikra sor kerül a tovább tanulni szándékozók közül, Villányi Csaba fiatal gépészmérnök foglalkozik a „gyerekekkel”. Eddig ketten szerezték meg „A szakma ifjú mestere” kitüntetés arany fokozatát, többen ezüstöt és bronzot. – Két éve alakult a brigád, és Ha minden jól megy, akkor az idén újra szocialistává avatják…

Szürkén koppanó tények és adatok ezek egy kis közösség hétköznapjairól. Mondhatni: olyanok ezek a fiatalok, mint a többiek. Hiszen vidámak, örülnek a keresetüknek, megnézik a lányokat, kurjantanak nekik, motorra, lakásra gyűjtenek a takarékban, szeretnek jót enni-inni, szórakozni… És kedvvel tanulnak is, meg tanítanak is. Ez a két utóbbi nagyon értékes tulajdonság. Ez jellemzi ezeket az „olajos csillagokat”. Ezt a példát sugározza szét a Radnóti-brigád. – A város szélén, a Gyepszélen a tudás forrása buggyan, és az acél, a vas meg a bronz fiai mindennap kortyintanak belőle. Egészségükre!»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)