Tudom, jól tudom, hogy az újságíró sok évtizedes archívumának alábbi cikk-kivágata nem remekmű (ha az lenne, sem írnám ide!), sok tekintetben sematikus. Pusztán egy pillanatkép ötvenöt (!) esztendővel ezelőttről. Apró példája lehetne az „így írtatok ti”-gyűjteménynek, annak is a szocialista brigádokról szóló fejezetéből. Hogy mik voltak a szocialista brigádok? Röviden és tömören: az 1950-es évek végén az egykor-volt Szovjetunióból átvett példára alakult közösségek gyárakban, üzemekben, termelőszövetkezetekben, bankok adminisztrációjában, akár tudós közösségekben, kórházakban…talán csak az oktatásban nem voltak ilyen közösségek. Mindenekelőtt azzal a céllal alakították a szocbrigádokat, hogy versenyezzenek az addiginál több és jobb minőségű termék előállítása céljából, tagjaik tanuljanak egymástól, segítsék egymást a magánéletben is, lehetőségeikhez mérten a munka után is tartsanak össze, járjanak moziba, színházba, könyvtárba, kirándulni, egyéni vállalásokkal is tűnjenek ki a nagy átlagból, váljanak „szocialista típusú emberré” (amely fogalomba és gyakorlatba viszont sok minden belefért), és vezessék rendszeresen a brigádnaplót, megörökítendő kis és nagyobb tetteiket. Nem írnék igazat, ha elhallgatnám: a sok-sok formalitás mellett rengeteg hasznosat is tettek ezek a közösségek, amik kedvvel vagy kötelességből, de vállalták a fiatalok beilleszkedését a közösségbe, tanították őket szakmára és a maguk módján fölkészítették őket a nagybetűs életre is. Közösségek voltak, amik bizonnyal a szocbrigádok előtt is léteztek, csak éppenséggel nem úgy hívták őket. Mert a Józsi bácsik évtizedekkel azelőtt is oktatták az ifjú Jancsikat, miként fogják be a legbiztonságosabban az esztergálandó munkadarabot, és Mariska néni és megmutatta Annuskának, hogyan lehet s kell gyorsan és biztosan összekötni a szakadt szálat a fonodában…
1966. november 13., vasárnap írta a Kisalföld:
„…Négyezerhétszázhuszonegy ifjú esztergályos közül válogatták ki – tudásuk szerint osztályozva őket – a zsűri tagjai a legjobbakat, a legtehetségesebbeket…Végül már csak négyen maradtak a döntőben: Gyuris József, Papp Vince, Sághy Miklós és Schäffer Richárd. Már pénteken délelőtt elkezdődött a küzdelem: mestermunkát készítettek a fiúk…A zsűri tagjai „egyik ámulatból a másikba esnek”, annyira jól, szépen, tökéletesen dolgozik az egyes rajtszámmal induló győri fiú. Azután összesítik a pontokat: Sághy Miklóst, a Szerszámgépipari Művek győri Célgépgyárának esztergályosát 178 ponttal az 1966. évi „Ki minek mestere?” esztergályos-vetélkedő első helyezettjének nyilvánítják. A második helyezett Papp Vince 150 pontot gyűjtött … Sághy Miklóst a kohó- és gépipari miniszter Pannónia motorkerékpárral jutalmazta. Decemberben Budapesten, jövőre pedig külföldi tanulmányúton vesz részt a Vasas Szakszervezet elnöksége jutalmaként. A „Ki minek mestere?” esztergályos-vetélkedő zsűrijének elnöke Lettner Ferenc professzor volt…
A Győri Célgépgyárban készült (talán sablonos) riport főhőse tehát az ország akkor legjobb ifjú esztergályosa, Sághy Miklós volt. Őt és munkatársait kerestem föl egy gyorsfényképnyi időre. Íme:
«Néhány hónappal ezelőtt (Kisalföld, 1966. november 17. – a szerző megj.) így kezdtem egyik riportomat:
A televízió reflektorfényéből a közfigyelem kereszttüzébe került egy fiatalember. Jóformán egyik napról a másikra. Akkora az iránta megnyilvánuló érdeklődés, becsülés, szeretet, mint amekkora idáig nálunk csak a híres színészeket, labdarúgókat szokta övezni. Talán még annál is több. Neve, fényképe, interjúi, a róla szóló riportok megjárták az egész magyar sajtót…
Az ország legjobb fiatal esztergályosáról, Sághy Miklósról, a Győri Célgépgyár munkásáról szólt az az írás. Dicsértük, mert rászolgált.
Mi történt vele azóta?
Sok mindenféléről beszélnek a fiúk, csak a „lényegről” nem. Egy falka kirobbanó erő és egészség ez a kis közösség. Tizenhárom fiatalember, a húszon innen és túl pár esztendővel. Kezdők az életben, legtöbbjük katonaviselt, néhányam már házasok. Gyakorlók, sőt mesterek a szakmájukban, az esztergálásban.
Legszívesebben jó történeteket hallanék, olyanokat, amelyek csak Sághyékkal, a Radnóti ifi-brigáddal fordultak elő, és rájuk jellemzők. – „Elmentünk a vidámparkba a körhinta alapját kiásni… – A házgyári építkezésen gödröket temettünk… – A Radnóti-békemenetből nem hiányzunk… – Az üzemi bálokon mi vagyunk a házigazdák…” Villanások ezek, mint más brigádnál a közös kirándulás, mozi és vacsora.
Ahogy múlnak a percek, úgy olvad el a hivatalos beszélgetés fagya. Mint pajkos tavaszi szélgyerekek, körülrohangásszák az emlékezet szénakazlát, csippentenek belőle egy-egy marékkal, teleszórják vele a környéket… Becenevek röppennek – Bregós, Süteménymatyi, Pisze, Mazsola –, tréfák kerekednek, és már nevet a társaság.
– Sose felejtem el – szólt csöndesen Csóka – Sághyt becézik így barátai egykor sokat viselt fekete kabátjáról –, hogy az üzemi doki zörgő csontjaim láttáin injekció-kúrára utalt. Azt mondta, hogy legalább két-három kilót hízom majd. Az utolsó szúrás után a mérlegre állított. Két kilót fogytam… – Nem lehet meghizlalni ezt a gyereket – jegyzi meg Sidó Gyula, a Radnóti-brigád atyja. – Pedig nyugodt fiú, végig ott voltam vele a tv-döntőkön. A többi versenyző azért lett ideges, mert látták Miklós nyugalmát, megfontolt munkáját kimért mozdulatait.
– Tudja-e hasznosítani ügyességét, versenyeken csiszolódott tudását itt, a gyárban Sághy Miklós? – érdeklődöm művezetőjétől.
– Igen szoros tűrt-méretekkkel dolgozunk – mondja Sidó Gyula –, nálunk csak a jól képzett, talpraesett esztergályosok maradnak meg. Előfordul, hogy egy műszakban hat-tízféle feladattal bízzuk meg a szakikat. Leleményességet kíván az egyedi gyártás öregtől, fiataltól egyaránt!
– Sághynak például a bronz jut. Kevés van ebből az anyagból és drága, ezért csak egyszer és pontosan lehet elkészíteni az ilyen alkatrészeket. Olyan tűrés mellett, mint amilyet általában a köszörűstől követel meg az ember, ő kiválóan, élvezettel, gyönyörűséggel dolgozik… Miklós nem bírja tovább türtőztetni magát. Közbeszól:
– Ugyan, Gyula bácsi, bárki közülünk képes lenne rá!
Hallottam a Radnóti-brigád érdekes módszeréről. Leendő munkatársaikat hónapokig figyelik a fiúk. Ahogy ők mondják, patronálják. Tanácsokat adnak az ifjú szakmunkásoknak. Minden mozdulatukat követik. Aztán ha kényes igényeiknek az újonnan jöttek eleget tettek, akkor meghívják őket a brigádba. Azok helyett, akiket behívtak katonai szolgálatra. (Most hatan katonák a Radnóti-tagok közül. Máris két embert szemmel tartanak az itthon maradottak.)
A Célgépgyárban nincs norma. Mindenkit saját becsületére bíznak, és az igyekezetét jó órabérrel jutalmazzák. A kezdők hét-ötvenet, a „befutottak” pedig tizenegy forintot is megkeresnek. Norma helyett viszont van erős tanulás. Egyik a másikat lelkesíti, tüzeli a tanulásra. – A Sághy-brigádból hárman gimnáziumba, egy pedig technikumba jár. Többen is mennének, de az üzem munkarendje nem bírná a még több szabadságolást. Addig is, míg egyik-másikra sor kerül a tovább tanulni szándékozók közül, Villányi Csaba fiatal gépészmérnök foglalkozik a „gyerekekkel”. Eddig ketten szerezték meg „A szakma ifjú mestere” kitüntetés arany fokozatát, többen ezüstöt és bronzot. – Két éve alakult a brigád, és Ha minden jól megy, akkor az idén újra szocialistává avatják…
Szürkén koppanó tények és adatok ezek egy kis közösség hétköznapjairól. Mondhatni: olyanok ezek a fiatalok, mint a többiek. Hiszen vidámak, örülnek a keresetüknek, megnézik a lányokat, kurjantanak nekik, motorra, lakásra gyűjtenek a takarékban, szeretnek jót enni-inni, szórakozni… És kedvvel tanulnak is, meg tanítanak is. Ez a két utóbbi nagyon értékes tulajdonság. Ez jellemzi ezeket az „olajos csillagokat”. Ezt a példát sugározza szét a Radnóti-brigád. – A város szélén, a Gyepszélen a tudás forrása buggyan, és az acél, a vas meg a bronz fiai mindennap kortyintanak belőle. Egészségükre!»