Karácsonyi, sőt, születésnapi ajándék volt számomra az az 1988. decemberi másfél óra a nagykörúti Royal szálló kávézójában, amíg dr. Brigitte Hamann (1940–2016) német–osztrák történésszel, a Habsburg uralkodóház 19. századi történetének minden bizonnyal legavatottabb ismerőjével beszélgethettem. Kedves, szerény, az egyetemi oktatók legjobbjai közül való tudósasszony. Kiderült, hogy (csaknem egykorúak lévén) nagyjából egyidőben kezdtük a pályánkat: ő a német hírügynökségnél, a DPA-nál, majd a Neue Ruhr Zeitung szerkesztőjeként folytatta, mielőtt igazi hivatását elkezdte. A német nyelvterület egyik legsikeresebb, legkedveltebb történész íróját (műveinek témái: Erzsébet királyné, Rudolf trónörökös, Mária Terézia, Mozart, Wagner, Bertha von Suttner, első világháború, nemzetiszocializmus, Hitler, Ausztria történelmi portréja…) tisztelhették benne kortársai, most pedig az utókor. Találkozásunkkor Brigitte Hamann már pályája csúcsán volt, és mindvégig ott is maradt. Kutatásainak jó részét hazánkban folytatta, akkori, 1988. decemberi, budapesti útján összekötötte a hasznosat a kellemessel, az Erzsébet királyné című – Ferenc József feleségéről, a magyarok Sisijéről mindaddig legrészletesebb életrajzi-társadalmi műről van szó! – könyvének bemutatójával…Nagyon megrendültem, amikor 2016. október 4-én halálhíréről értesültem. A következő tavaszon virágot tettem bécs-grinzingi sírjára…
«A karácsonyi könyvvásár egyik slágere volt az Európa Könyvkiadó gondozásában a minap megjelent Erzsébet királyné című dokumentumregény. Írója, Brigitte Hamman Bécsben él.
– Mi ön tulajdonképpen: író vagy történész? Netán mindkettő?
– Szakmámat tekintve történész vagyok, nem kevés tudományos ambícióval; ugyanakkor író is. Ráadásul az irodalomban is igyekszem maradandót alkotni, mert a történészi kutatásaim révén megszerzett ismereteket szeretném a szakmainál jóval népesebb közönséggel megosztani. Tehát a válaszom: történésznek és írónak vallom magamat.
– Talán nem túl személyes jellegű a megállapítás: a kiejtése alapján ön inkább német, mint osztrák…
– Jó füle van: Észak-Németországból származom, Bécsbe jöttem férjhez, már régóta osztrák állampolgár vagyok.
– Előny-e vagy hátrány ekképpen például Erzsébettel foglalkozni? Ferenc József hitvese bajor hercegnő volt, élete viszont elsősorban a monarchiához kötődött…
– Alighanem, ha magyarnak születtem volna, nem tudtam volna elég tárgyilagos lenni Erzsébet királyné alakjának, személyiségének a megítélésében. Mellékvágányra késztették volna a véleményemet, ítéletemet – talán még a történelmi hitelességet is! – a szerencsétlen sorsú császárnét, királynét övező legendák és szeretet. Holott minden életrajz hitelességét csak erősíti a kritikai szemlélet, a tárgyilagosság. Előfordulhat, hogy némely magyar olvasóm haragudni is fog rám, miután ebben az életrajzi kötetben Erzsébetnek nemcsu pán a szép és nemes vonásait tártam föl. Az embert, a nőt, az asszonyt kívántam reflektorfénybe állítani a maga gyarlóságaival, hibáival együtt.
– Gyakran a külsőségek is erősítik a legendákat. Erzsébet korának egyik legszebb asszonya volt. Tragédiájában szépsége is szerepet játszott; külleme megőrzéséért a legkíméletlenebb önáldozatokra is képes volt. Önkínzó diétáiról, fűzőiről már kortársai suttogtak-beszéltek – nem éppen dicsérő szavakkal. Élete utolsó húsz évében már fényképezni sem engedte magát, más asszonyoknál gyorsabban öregedett, csontosodott.
– Mikor és miért döntött: regényes-hiteles életrajzot ír Erzsébetről?
– A Rudolf trónörökösről szóló kötetem anyaggyűjtése, írása közben jutottam a fölismerésre: Erzsébet legalább annyira izgalmas és érdekes egyéniség, mint a szintén tragikus sorsú fia. Rudolf kutatásakor jutott tudomásomra: Bernben őrzik Erzsébet írásos hagyatékának egy részét kis ládikában.
– Mire gondolt, mi van benne?
– Föltételezték a forrás említői, hogy Rudolfnak Mayerlingből az anyához írt búcsúlevele. De első nekifutásra nem leltem rá a ládikóra, csak akkor, amikor svájci barátaim segítségével újra hozzáláttam…
– És mit talált benne?
– Mintegy 600 oldalnyi kéziratot: Erzsébet saját kézzel irt költeményeit, gyakorlatilag a császárné-királyné naplóját. Már jó ötvenéves volt, akarata végrehajtására szinte alkalmatlan, szerencsétlen sorsú nő. Rossznak egyáltalán nem nevezhető verseiben jegyzőkönyvszerűen örökítette meg Erzsébet minden személyes gondját és meglehetősen kevéske örömét, közvetlen környezete és rokonsága miatti bosszúságait, elítélő véleményét a bécsi udvarról, a monarchiáról, leplezetlen rokonszenvét a legjobb államforma, a köztársaság iránt… Lényegében Erzsébet minden jellemző vonása, gondolkodásmódja, véleménye megtalálható ezen a 600 oldalon, ami végül is kényszerített az életrajz megírására. Rádöbbentem ugyanis, hogy az addig megjelent életrajzok legnagyobbrészt idealizálják a királynét, és az már a hitelesség rovására megy. A hagyományos Erzsébet-képpel (verses följegyzései is erre engednek következtetni) maga a főszereplő sem értett volna egyet.
– Csupán a királyné saját kezű írásai elegendők voltak a könyv elkészültéhez?
– Ezt a luxust egyetlen történész sem engedheti meg magának! Hosszasan kutattam például a budapesti Széchényi Könyvtárban az udvarhölgy Festetics Mária grófnő naplóját. A kéziratot már az egyik legismertebb Erzsébet-életrajzíró, Corti gróf is használta. Jómagam viszont egészen más megjegyzéseket választottam ki belőle, olyanokat, amelyek napjaink olvasói számára fontosak. Ez is bizonyítéka annak, hogy minden nemzedék mást tart lényegesnek, megragadandónak ugyanabból a történelmi korszakból. Corti a maga idejében mindent túlságosan szépnek tartott Erzsébettel kapcsolatosan.
– Ahhoz, hogy bárki a monarchia időszakával foglalkozhasson, tekintettel a soknemzetiségű birodalomra, nem elegendő csupán a némettudás. Hány nyelven olvas, beszél?
– Mindig eggyel többet kellene tudnom, mint amennyi éppen „észnél van”. A XVIII. század megértéséhez kell a francia, a XIX. században angol nyelvtudás nélkül nem lehet eligazodni. És ha a monarchia különösen érdekli a kutatót, akkor célszerű bizonyos mértékű magyar és cseh nyelvtudás is. Könyvem főhőse, Erzsébet királyné tökéletesen megtanulta kedves nemzete, a magyarok nyelvét, és leghűségesebb barátnője, Ferenczy Ida is magyar volt. Gyermekeit, elsősorban Rudolfot és Gizellát, szintén megtaníttatta magyarul.
– A könyve révén bepillant hatunk akár Erzsébet magánéletébe is; itt az ideje, hogy az írónőt is megismerhessük…
A férjem szintén törté nész, a bécsi egyetemen tanít. Ez az oka, hogy jómagam már nem pályázhatok tudományos babérokra ugyanott. Kitűnő kiútnak kínálkozott tehát az írás. Két lányom egyetemi hallgató, a fiam tizenhat éves, ő is történész szeretne lenni, ráadásul elég jól is ír a kölyök. A terveim? Legelőbb egy politikai könyvet kívánok írni, persze a századforduló idejéből, de a témája egyelőre titok. Lazításként írok egy gyermekkönyvet. Az első Mária Teréziáról szólt, és kísérletnek szántam: meddig egyszerűsítheti, sűrítheti az ember a kifejezésmódját, hogy az eredmény ne meseként hasson, és a történelmi hitelesség, a tudásanyag se csorbuljon? Új könyvem hőse Wolfgang Amadeus Mozart, tekintettel a közelgő évfordulójára.
– Egyáltalán: hány könyvet irt eddig Brigitte Hamann?
– Hirtelenjében nem is tudom, csak a nagyobb lélegzetűeket tartom számon: a Rudolf-életrajz, a Habsburg-család lexikonja, az Erzsébet királyné, a Bertha von Suttner-kötet. Róla tudni illik, hogy 1885-ben Apponyi gróffal együtt alapította a magyarországi pacifista mozgalmat. Egész sor képes könyvet is írtam, közreműködtem Erzsébet császárné költeményes naplójának a megjelentetésében…
– Ön történész, ezért bizonnyal e minőségében is szemléli a mai Magyarországon végbe menő fejleményeket. Mi a véleménye róluk, rólunk?
– Sokszor megfordulok az úgynevezett keleti blokk országaiban kutatás céljából. Ezért világos kép alakulhatott ki bennem. Magyarország a többiek számára a remény országa, mivel sok vonatkozásban – szellemileg, a társadalmi kibontakozásban, a korszerű gazdasági formák megtalálásában – jóval előbbre tart a többinél. A kibontakozás minden lehetősége nyitva áll a magyar nemzet előtt. Remélem, hogy a haladó európai áramlatok, folyamatok és a közös történelem máig ható tanulságait a magyarok hasznosítani fogják, függetlenül a társadalmi-politikai rend szerek gyakran szűknek bizonyuló kereteitől. Európa, a Duna mente népeinek közösségi érzését, egymásrautaltságát újra föl kell fedeznünk, lehet és kell is egymástól tanulnunk: eredményeinkből, gyarlóságainkból, hibáinkból egyaránt. Ilyenek pedig jócskán voltak közös történelmünk évszázadaiban is.
– Kedves Hamann asszony, köszönöm a beszélgetést!»