A fiatalabb olvasó talán már nem is emlékszik rá, annak idején mekkora feszültséget gerjesztett két szomszédország – Csehszlovákia és Magyarország – között a Dunára évtizedekkel ezelőtt közösen tervezett vízlépcső megépítése. Budapest előbb leállította a terv hazánkra jutó, nagymarosi beruházásának a megvalósítását, majd a már megépült főmeder-elzáró dunakiliti létesítmény blokkolásával megakadályozta volna a rendszer felső, bősi (Gabčíkovo) elemének üzembe helyezését. Ám a környezetvédelmi indokokkal magyarázott magyar álláspont megbicsaklott a szlovák fél ellenállásán: Kiliti helyett – a II. világháború végén Csehszlovákiához került – Csúnnál (Čunovo) új mederelzáró létesítmény felépítésével a Dunát átterelték a bősi kész vízlépcső felvíz-csatornájába. Az elkeseredett diplomáciai csatározást erőteljes propaganda-kampány kísérte mindkét oldalon, ennek keretében Pozsony mozgósította a sajtót – nemcsak a sajátját, de az ország cseh és szlovák részre válása előtti Csehszlovákiában működő külföldi tudósítókat is. Szerzőnk, a Népszabadság egykori prágai tudósítója 1992 októbere végén a bősi építkezés térségét járta, tapasztalatairól kétrészes sorozatban igyekezett tárgyilagos tájékoztatást nyújtani a hazai olvasóknak. Cikkeit a legnagyobb példányszámú napilap november 9-i és 10-i oldalain tanulmányozhatták az érdeklődők… (A nyitó kép forrása: GREENFO)
Első magyarországi újságíróként Farkas József György engedélyt kapott a belépésre számos, korábban szigorúan zárt beruházási területre, járt az erőmű még szerelés alatt álló turbináinak fészke mellett, a zsiliptorony irányítópultjánál, a C-változat építési területén, sőt, száraz lábbal a Duna fenekén is. A sajtó részére szervezett Pozsony–Bős hajóbejáráson – mint arról szombaton már röviden beszámoltunk – meghallgatta az építők szakszerű magyarázatait, de előtte részt vett a szlovák környezetvédők sajtóértekezletén is. Tapasztalatait riportsorozatban foglalta össze, amelynek első részét most közöljük.
„Maguknak egyszerűen nincs igazuk!” A kissé görnyedt hátú, ősz férfi indulattól remegő hangon vágta a fenti mondatot az elnökség képébe. A pozsonyi újságíróklub előadóterme asztalánál ülőknek a szeme sem rebbent, megszokták már, hogy Pavol Martinický mérnök minden rendezvényüket felkeresi, szót kér, aztán vehemensen védi a részben általa is tervezett bősi hajózható felvízcsatornát, illetve szidja azokat, akiknek bárminemű kifogása van az üggyel kapcsolatban.
Ilyenek pedig Csehországban is, Szlovákiában is szép számmal vannak. Az említett sajtótájékoztatón például az itteni Természet- és Tájvédők Szövetségének felkérésére négy szlovák szakember foglalta össze a tapasztalatait. Mikulás Lisický, a Komenský-egyetem környezetvédelmi tanszékének vezetője arról beszélt, hogy a „természetátalakító” lobbyval elérendő megállapodás érdekében lemondtak egy sor korábbi követelésükről.
Ám a vízlépcsőpártiak a fennmaradókat sem hajlandók figyelembe venni. Lisický hozzátette: ha valaki az erőmű ellen szót emel, rögtön rákiabálják, hogy a szlovák nemzet árulója és annak érdekei ellen ágál. Holott – tette hozzá és ebben társai is megerősítették – ők tudják, hogy az áramra szükség van, a biztonságos hajózásra szintúgy, tehát nem általában Gabčíkovo (azaz magyarul Bős) ellen hadakoznak, hanem azért, hogy az ott termelt energia környezeti károk nélkül szülessék.
Az építés Bősön tulajdonképpen véget ért, de korántsem sem fejeződött be. Messziről vagy magasról nézve impozáns látványt nyújt a vízlépcső, a zsilipkamrákban elcsendesedik a Duna rohanása, a vezérlőtorony tetején a táj fölé emelkedve fáradhatatlanul rója köreit a radar. A hajózás a tervek szerint holnap beindul, ami felettébb szükséges, hiszen a sorban álló vízi járművek vége Komáromig ér. Bősnél mindebből a közel 300 hajóból, uszályból egy sem látszik, a mesterséges csatornára eddig csak reprezentálási célból, illetve a zsilipkamra kipróbálására engedtek hajókat.
… A lift zajtalanul emelkedik a torony ötödik emeletéig. Odafenn a vezérlőpultok mögött a zsilipek kezelői sürgölődnek, tanakodnak. Stanislav Krištof diszpécser kicsit tud magyarul, kollégáinak többsége tökéletesen beszéli nyelvünket. A környékről sokaknak biztosít munkahelyet a vízlépcső, a keresetek jóval meghaladják az átlagot. A rálátás a két zsilipkamrára ideális. A 34 méter széles, 275 méter hosszú betonteknőkben áll, ám örvénylik a víz: járatják a befolyókat. Három, egyenként 11,10 méter széles uszály egymás mellé kötve még befér a kamrába, amelynek vízszintjét 20 perc alatt lehet a minimumról a maximumra emelni.
Az egyik – a Bőshöz közelebbi – kamra végét lezáró kapun túl különös fémtestek emelkednek a felszín fölé. A magyarázat szerint ott még gondok vannak a nyitó-záró mechanizmussal, annak szereléséhez kell a vízből kikandikáló akármi. Amíg ezt nem javítják ki, oda-vissza csak egy zsilip üzemeltethető. Fele kapacitással lebonyolítani az önként kijelölt kéthetes szünet, no meg a rákövetkező egy hét alatt összegyűlt hajók átemelését kemény dió lesz a torony gazdáinak.
A befejezetlenség általános. A lift előtt egy férfi várakozik, két tele vödörrel: odafenn még nincs víz. A vezérlőpultok szomszédságában kábelek kanyarognak a földön vagy hevernek csomóban, beszerelésre várva. A lépcsőházat már műanyag borítja, az irányítóterem padlója még nyers beton. Az emberek viszont általában barátságosak, segítőkészek, rajtuk bizonyára nem múlik majd a „vízkeresztség” sikere.
A zsilipkamra után az erőmű a következő úti cél. Az oda vezető lépcsőt most cementezik, ha nem kíván az ember beleragadni, át kell másznia a mellette lévő kerítésen. A sikeres mutatvány, majd a Július Binder beruházásvezetővel aláíratott univerzális mozgási engedély felmutatása után szabad az út a turbinák felé. Az ügyeletes irányító Alexander Mezey. („De szólíthat Sándornak is.”) Rövid, szakszerű magyarázat következik a pillanatnyi helyzetről. A 400 méteres csarnokba nyolc áramfejlesztő egységet álmodott a tervező. Közülük a két utolsó üzemkész: a nyolcast „előmelegítik”, a hetes az egyetlen, amely éppen áramot termel: egy nap alatt 914 megawattórát. Ennek az előállításához másodpercenként 350 köbméter víz forgatja a turbina lapátjait.
A hetes és a nyolcas környéke már tiszta, rendezett, áttekinhető. A többiek körül még sok a teendő, bár Koczkás Iván gépész szerint az ötös és a hatos is „menetre kész”. A négyest és a hármast szerelik, a két utolsónak még csak a turbináját építik a több emelet mély betonfészekbe. Kerül-e föléjük generátor és mikor, ezt senki sem tudja. Amit viszont beszereltek, annak túlnyomó része hazai, csehszlovák termék – húzza alá Koczkás úr, és két másik ráérő férfiú, aki a csarnokbeli sétán „társaságot képez”, buzgón bólogat. A gépész azt is elmondta, hogy az áramfejlesztőkből a 90 megawattos maximumot 131 méter tengerszint feletti vízmagasságnál lehet kihozni.
Az erőmű üzemeltetéséhez sok víz kell, ám amíg a londoni megállapodás érvényes, addig a Duna legkevesebb 95 százalékát vissza kell(ene) juttatni a régi mederbe. Csak így tevékenykedhet a háromoldalú – EK-szakértőkkel megerősített – bizottság.
A vízlépcső déli oldalán a betonozott töltésfalon leolvasható a Balti-tengerhez viszonyított pillanatnyi szintmagasság: 128 és fél méter. A sárga számokat haragosan ostromolják a november csípős széltől felkorbácsolt hullámok. A fényképezés idejére a félreállított autó mellett megtorpan a rendőrség Favoritja, ám az érdeklődő tekinteteket nem követi intézkedés.
Irány a három falu, amely a felvízcsatorna és az Öreg-Duna közé szorult: Bodak/Bodíky, Vajka/Vojka nad Dunajom és Doborgaz/ Dobrohošť.
(Ez utóbbi helység érdekessége, hogy a bősi vízi erőmű építésekor a falu a Duna és a Duna-csatorna közé került, ami elvágta a szomszédos Bacsfa községtől és Somorja környékétől. Ma csak Bősön át lehet megközelíteni, így Dunaszerdahelytől 32 km távolságban van. A trianoni békeszerződésig Pozsony vármegye Somorjai járásához tartozott. A községet a trianoni határ kettévágta, Magyarországon maradt részéből alakították ki 1921-ben Doborgazsziget községet, ami ma Dunasziget része – a szerk. megj.)
Erről a környékről riasztó hírek keltek szárnyra, kiapadt kutakról, tömeges halpusztulásról szóltak a jelentések. A doborgazi polgármester, Majtényi István van, amit megerősít, van, amit cáfol. A kútelapadások valóban igazak, az Öreg-Duna „eltérítése” után a talajvíz szintje nagyot esett, a tavaly ilyenkori 4,20 méter helyett most 5 méter 80-ra kell „lenyúlni” érte, ami a hatméteres kutakat használhatatlanná tette. Szerencsére ebben a 173 házas faluban mindössze négy-öt portán nincs vezetékes víz, de ott is számíthatnak az ismerősök segítségére. Furcsa módon a vendéglő is a szomszédból szívja át a vizet, bár nagy mennyiségre feltehetően nincs szüksége, a szépszámú vendég előtt ugyanis többnyire söröspoharak zárják el a kilátást.
A halpusztulásról, főleg annak tömeges méreteiről szárnyra kelt történeteket a polgármester „árnyalta” – legalábbis ami a doborgazi környéket illeti. A holtágakba valóban szorultak halak, ám amikor a helyiek figyelmesek lettek a víz szökésére, a kelepcébe szorult pikkelyeseket kiszedték. Sokat átvittek az Öreg-Duna maradékába, vagy a felvízcsatornával párhuzamos szivárogtató árokba, de – mi tagadás – a gusztusosabb daraboknak odahaza a hűtőszekrényben biztosítottak „átmeneti szállást” a Duna és a halászlé között.
SZABÓ BARNABÁS ÉS A SZERZŐ FELVÉTELEI (Következik: Víz és pezsgő)