A bős-nagymarosi vízlépcső-építési terv döntő mozzanatának – a Duna elterelésének – negyedik évfordulóján a Népszabadság azzal bízta meg a lap Szlovákiából végleg hazatért addigi pozsonyi tudósítóját, hogy foglalja össze az eltelt idő történéseit, kétségtelen eredményeit és a még megoldásra váró teendőket. Cikkünk szerzőjének írása a legnagyobb példányszámú hazai napilapban 1996. október 24-én jelent meg. (A nyitó kép forrása: felvidek.ma)

«Négy éve, 1992. október 24-én reggel, Július Binder beruházásvezető jeladására feldübörögtek a billenőplatós Tatrák, hogy kőterhükkel az Öreg-Duna két (szlovák) partja közé feszített, speciális kialakítású pontonhídra hajtsanak. Az autók lassan megemelték, oldalra döntötték rakományukat, és a mázsányi kőtömböket sisteregve nyelte el a haragvó folyam. Az eseményen a szlovák kormány egyetlen tagja sem jelent meg, Prágából pedig – hiszen ez még Csehszlovákiában történt – végképp nem jött el senki, miután a szövetségi kormány ekkor már nem tudott és igazából nem is kívánt befolyást gyakorolni a dolgok menetére. A „balhét” – ha bekövetkezett volna – valószínűleg Bindernek kellett volna elvinnie, de az akkori magyar diplomácia makacsul Prágát ostromolta üzeneteivel, nem tudva vagy nem akarva észrevenni, hogy ebben az ügyben már nem a bősi építmény és nem is a sokat átkozott C-variáns a „papírtigris”, hanem az utolsó hónapjait élő csehszlovák kabinet. Az egyetlen mérhető tiltakozást az amerikai illetőségű Lipták Béla és pár száz környezetvédő helyszíni tüntetése jelentette, kiáltozásukat azonban elnyomta a gépek zaja, őket és magasra emelt plakátjaikat pedig az üzemőrség: a fekete egyenruhás „Binder-pandúrok” népes csapata tartotta távol a szünet nélkül forduló újabb és újabb teherautó-konvojoktól. A Dunát elterelték.

Hullámok héjái

Négy év alatt sok víz folyt le a csatornán, kormányok váltották egymást itt is, ott is (ott többször), a kölcsönös sérelmek (ott az 1977-i szerződés felmondása, itt a C-variáns miatt) idővel valamelyest csillapodtak – jóllehet, mindkét oldalon bőven tenyésznek „héják”, akik tiltakoznak bárminemű kompromisszumos, megegyezéses megoldás ellen. Binder mérnök például ismételten szót emel a százmilliárd koronás kártérítés mindenképpeni – akár Hága útján történő – behajtása mellett, és tovább szorgalmazza az 1977-i bős–nagymarosi koncepció megvalósítását. Engedményt legfeljebb az alsó vízlépcső helyszínével kapcsolatban tart elképzelhetőnek: lehetne a gát – úgymond – a Szob és Párkány közötti Duna-szakaszon is – ahol az északi part már Szlovákiáé…

A csatorna, a zsilip és az erőmű időközben lassan-lassan felvette a normális üzemelési ritmust. A legnagyobb fennakadások a navigációban keletkeztek, különösen midőn egy ukrán tolóhajó az egyik zsilipkamrában elsüllyedt, a másikban pedig kitört az alsó kapu 500 tonnás szárnya. A több hónapos hajózási kényszerszünet alatt gondolták végig talán első ízben szlovák részről, hogy ilyen esetekben a régi meder milyen jól tudna segíteni – ha működnék magyar oldalon a dunakiliti mederzáró műtárgy, és ha lehetne zsilipelni Dunacsúnnál. Nos, a csúni zsilipet idén augusztusban felavatták. Keskenyebb ugyan, mint a bősi, de két EU-szabványos uszály azért egymás mellé kötve is becsúszik még falai közé. Lejjebb azonban évek vitája (és a dízelszivattyús tragikomédia) után immár fenékküszöb állja útját a hajóknak, miközben a vizet a hosszú szomjazást követően új életre kelt szigetközi ágrendszer magasságába emeli. Itt a kiliti műtárgy életre galvanizálása jelenthet magyar részről hozzájárulást egy kompromisszumhoz, a korábban Hágába, a nemzetközi bírósághoz beadott magyar–szlovák kereset kölcsönös megegyezéssel történő visszavonásához.

Tiszta energia

Bős – realitás. Átkozódás és ábrándozás helyett célszerűbb higgadtan szemügyre venni, mit értek el északi szomszédaink az eltelt négy esztendő során. Mindenekelőtt tény, hogy idáig nem következett be olyan kimutatható környezetkárosodás, mint amilyennel a monstre vállalkozást ellenzők fenyegetőztek. Szlovák oldalon a felvízcsatorna előre megtervezett és Doborgaznál kiépített „megcsapolásával” biztosították az ártéri ágrendszer vízellátását – igaz, a magyar oldal rovására. A felszín alatti vizekben rendszeres és esetenként külső szakemberek ellenőrzése sem jelzett vissza még vészes elváltozásokat. A „betonlobby” környezetveszélyeztető tevékenységét annak idején hevesen bírálták a szlovák természetvédők is, így a pozsonyi parlament már évekkel ezelőtt pontokba szedve írta elő a beruházóknak, hogy hol és milyen mértékben kell módosítani terveiken. Ezeket a korrekciókat – éppen az országon belüli ellenőrzés okán (itt ugyanis nem lehetett a magyar fél rutinszerű elmarasztalásával a feladatot megkerülni) – a Vízgazdálkodási Beruházó Vállalat hamarabb-később végre is hajtotta. A földrengésekre, illetve gátszakadásra vonatkozó jóslatok sem váltak idáig bizonyossággá, a környék többségében magyar nemzetiségű lakosságának óvatos megkönnyebbülésére.

A bősi gátra épített vízerőmű időközben ugyancsak teljesen elkészült. A betonkolosszusba ágyazott nyolc turbina és generátor egyszerre történő működtetése csak nagy, másodpercenkénti 4000 köbméteres vízhozam fölött gazdaságos, akkor viszont tisztes árammennyiséggel járul hozzá Szlovákia energia-háztartásához. Az idei nyár végéig Bősön összesen megtermelt csaknem kilencmilliárd kilowattóra elektromos energia árából a beruházóknak máris jórészben sikerült visszafizetniük a hatalmas létesítmény eddig 26 milliárd szlovák koronára rúgó költségeit, elsősorban az államnak, de külföldi hitelezőiknek is. Terveik szerint 2000-ig nemcsak megtérítik a maradék adósságot, hanem már négymilliárd korona hasznot is termelnek a 90 megawattos turbinák. Ami pedig környezetvédelmi szempontból sem közömbös, az az, hogy a Bősön eddig megtermelt áram hagyományos előállításához kilencmillió tonna szénre lett volna szükség, hozzákalkulálva a kibányászás, szállítás, elégetés költségeit, valamint a füst és a hamu okozta környezeti megterheléseket. Jelenleg Bős adja Szlovákia áramtermelésének 12 százalékát, ami az országban vízi energiával előállított villamos áramnak több mint a fele. Pozsonyi adatok szerint a szlovákiai vízerőművek a 2400 megawattos összkapacitásukkal optimális vízhozam esetén akár a napi áramszükséglet felét is fedezni tudnák. Ráadásul a szakértők úgy értékelik, hogy jelenleg még csak az ország vízenergia-lehetőségeinek csupán a felét aknázzák ki.

Ami a hajózást illeti: a Gabčíkovo feletti Duna-szakaszon – a téli fagyszüneteket leszámítva – egész évben megfelelően stabil vízszintre számíthatnak a folyón közlekedők. Ez a pozsonyi kikötő kihasználtsága és átrakó jellegének erősítése szempontjából sem elhanyagolható körülmény. A zsilipek 1992. novemberi üzembe helyezése óta több mint ötmillió tonna vízi szállítmány liftezett a magasba vagy a mélybe a csaknem 20 méteres kamrabeli vízoszlopokon. (Érdekes adalék, hogy az ukránok után magyar hajóból ment át a legtöbb Bősön.) A beruházás idegenforgalmi szempontból is jelentős: számos utazási iroda szervez hajókirándulásokat a vízlépcsőhöz, a magukra valamit adó és nemzetileg elkötelezett szlovák bankok, cégek ilyen utazással egybekötve rendezik sajtóértekezleteiket, fogadásaikat. A Dunacsún körül létesített sport- és üdülőkomplexum – ami a lakosság egyértelmű rokonszenvét vívta ki – avatásáról augusztusban ugyancsak beszámoltunk.

Binder újabb tervei

Július Binder és csapata az előzetes tervek szerint ma ünnepélyesen búcsút vesz a bősi építkezéstől, mondván: ami az ő dolguk volt, azt végrehajtották, a Dunacsúnban még hátralévő szerelési munkálatokat (négy, egyenként 20 megawattos áramfejlesztő egységet építenek az itteni gátba) más cégek végzik el. Binderék ezzel együtt korántsem maradnak munka nélkül, ugyanis már előrehaladott állapotban van a Zsolna (Žilina) melletti vízerőmű építése a Vágon, és készülnek a tervek egy szepességi völgyzáró gátrendszer megépítésére is. Zsolnáról – ahol az ultranacionalista Szlovák Nemzeti Párt elnöke, Ján Slota a polgármester – nem hallatszott apelláta az újabb természetátalakító terv ellen, de a hegyekből, Tichý Potok és más, kitelepítés elé néző falvakból annál inkább.

A beruházók sokat próbált igazgatójára (egyes kombinációk szerint Szlovákia egyik potenciális államfőjelöltjére), Július Binderre tehát újabb, nem mérnöki feladatok is várnak, de ezúttal szlovák honfitársait kell meggyőznie arról, hogy elképzelései helyesek, az új tervek indokoltak.»