Egy híján ötven esztendeje (a cikk 1994. április 8-án jelent meg) az azóta megszűnt Reform című képes hetilapban, hogy uralják a szovjetek-oroszok a náci Németország egykori hadsereg-főparancsnokságának zossen-wünsdorfi vasbeton erődvárosát. Ádáz küzdelmet folytattak a Vörös Hadsereg katonái a Berlin déli peremén húzódó bunkerlabirintus több ezer helyiségéért; a föld alatt hat szinten helyezkedtek el a különféle fegyvernemek parancsokságai. (Nyitó kép: ezzel a felvétellel kezdődik a www.deutschlandfunkkultur.de portál A nácik meg az oroszok szemete című megemlékező írása Wünsdorfról, 20 évvel azután, hogy az oroszok elhagyták a erődítményvárost.)
«Az 5500 hektáros wünsdorfi objektum a legutóbbi időkig szigorúan őrzött katonai terület volt. A hitleri hadigépezet kapitulációja után azonnal a szovjetek vették birtokukba, ott rendezték be Németországban állomásozó milliós seregük főhadiszállását. Hivatalosan ez év augusztus 31-ig még ott található az orosz hadsereg nyugati főparancsnoksága.
Titkos parancsnokság, SS-kiképző
Gerhard Kaiser, az NDK Nemzeti Néphadseregének egykori tisztje könyvet írt Wünsdorfról, amely a német egység 1871-i létrejötte óta a mindenkori német hadsereg titkos központja – és ennek megfelelően – zárt terület volt.
A 60 esztendős volt keletnémet katona szerint itt minden kő a történelmet idézi – nyilatkozta a Der Spiegelnek. A német militarizmus kommandóközpontjának építői, bővítői, korszerűsítői a császári csapatok és a hitleri birodalmi véderő voltak. A szovjetek és most az oroszok leginkább haszonélvezői és – elhanyagolói. Az első világháború után ide vették be magukat a köztársaság megdöntésére szervezkedő Kapp-puccs emberei, itt egzercíroztatták porosz módra a potsdami 9. gyalogos hadsereg arisztokrata származású tisztjeit, és ugyanitt képezték ki a Hitler testőrségét alkotó SS-eket. „A német militarizmus e próbapadján” mutatták be a „csodafegyvereket” a császárnak és diktátornak egyaránt. Kruppék Kövér Bertájának gránátjai Wünsdorfból dübörögtek-süvítettek át a jüterborgi gyakorlótérre, mielőtt bevetették volna a belga-francia határtérség ellen. Innen, Zossenből indította V-2 rakétáinak elődjeit Wernher von Braun mérnök, aki 1945 után az amerikai rakétaipar atyjává lépett elő. Történelmi érdekesség, hogy a szovjetek már 1932-ben megjelentek Wünsdorfban: egy bizonyos Ivanov – valójában Sztálin honvédelmi miniszterhelyettese, Mihail Tuhacsevszkij – is megszemlélte az akkori őszi hadgyakorlatot. Friedrich Paulus altábornagy Wünsdorf egyik bunkerében dolgozta ki törzsével együtt a Szovjetunió megtámadására a Barbarossa-tervet. Bismarck, a vaskancellár hatalomra jutása óta nyílegyenes vasúti pálya kötötte össze Berlint a tőle 50 kilométerre lévő wünsdorfi hadsereg-főparancsnoksággal, amelyet a nácik a 30-as évek közepétől a totális háborúra készülődés boszorkánykonyhájává fejlesztettek. A Maybach 1. és Maybach II. bunkerrendszereket és a Zeppelin távközlési központot az Adolf-Hitler-Strassén és a Hermann-Göring-Strassén lehetett megközelíteni.
Puccs a kecskeszakállú ellen
A Kelet-Németországot, a későbbi NDK-t kezükben tartó szovjetek 75 ezer katonájukat helyezték el Wünsdorfban. A föld alatti bunkerrendszerben rendezték be parancsnoki állásaikat, valamint a katonai légifogalmat irányító, a polgárit pedig ellenőrző harcálláspontjukat. A Varsói Szerződésé lettek a Zeppelin épségben megmaradt kábelei, kapcsolótermei, telefonközpontjai. Ugyaninnen, Wünsdorfból avatkozott be a német történelem alakulásába 1961 nyarán Konyev marsall (az ő csapatai hódították meg 1945-ben a főhadiszállást!): innen dirigálta a berlini falépítőket védő páncélosait.
Ugyanez a támaszpont volt a kiindulópontja „a legfőbb német kőműves”, a falépítő Walter (csúfnevén: Malter) Ulbricht megdöntésének is. A kecskeszakállú szász félreállításában vezető szerepet játszó politikai bizottsági tag, Werner Lamberz hivatalosan Wünsdorfba látogatott, de a közeli Sperenberg szovjet katonai légi támaszpontjáról repült Moszkvába és vissza. Akkor, 1971. április végén pecsételték meg Ulbricht sorsát. (Lamberz 1978-ban máig kiderítetlen körülmények között szenvedett helikopter-balesetet Líbiában.)
Most, hogy az oroszok jórészt kiürítették Wünsdorfot és környékét, az egykori katonai létesítmény mindinkább az odasereglő „hagyományőrző vandálok” birtokába megy át. Hasznosításáról egyelőre nem döntöttek, ugyanis a brandenburgi tartományi kormányzatnak nincs egy vasa sem erre a célra. Volt, aki helyi Disneyland létesítését javasolta, mások a Volga mellől áttelepülő németeknek rendezne be ott szállást. Műemlékvédők, hadtörténészek szeretnék, ha legalább Wünsdorf történelmileg legértékesebb magja megmaradna. Elvégre az európai militarizmus históriájának jó 120 esztendeje kötődik e máig sem málló falakhoz.»
A fenti írás tehát 1994 tavaszán jelent meg. Mi történt azóta? Erről berlini tudósítónk számol be:
Wünsdorf: tiltott városból turistalátványosság
(Pompéry Judit jelenti Berlinből) Romhalmazt hagytak hátra a szovjet csapatok 1994-ben, az elvonulásuk után. Mindenütt. Részben „vicces”, másrészt siralmas állapotokról számolt be a korabeli sajtó, amint a nem szívesen hazaköltöző szovjet katonák a világon mindent leszereltek, ami mozdítható és szerintük majd otthon hasznosítható lehet: az életnagyságú őzeket ábrázoló kerti bronzszobortól a vízvezeték csaptelepéig – és bevagonírozva elvittek. Amit hátra hagytak, az mindmáig környezetszennyező, mert a talajba szivárgott vegyszer, fáradtolaj, továbbá lőszer, haditechnikai szemét, sok tonnányi azbeszthulladék, hasznavehetetlen akkumulátorok stb.
Az elhagyott épületek hasznosítására már 1992-ben létrejött egy tartományi intézmény[1]. 1995-ben megalapították a leányvállalatát, melynek fő feladata egy modellértékű konverziós folyamat volt: hogyan lehet észszerűen (el)bánni a volt szovjet kaszárnyákkal, ingatlanörökséggel. A cél az épületek és földterületek szanálása, valamint polgári használatba vétele volt. A gyakorlóterek épületeiben művészeknek műtermeket hoztak létre, létesült egy filmarchívum, az üres kaszárnyák pedig 1995-ben „Szellemváros szellemi város” címmel művészeti kiállításnak adott helyet. A katonai parancsnokság hajdani épületei részben a Brandenburg Tartomány Műemlékvédelmi Intézetének és Régészeti Múzeumának lett a tulajdona. Utóbbi pedig nyilvánossá tette a helyszínt, ahol vezetéssel megtekinthető a náci, majd szovjet „örökség”.
Ámbár a második világháborút Európában lezáró potsdami megállapodás előírta a visszamaradt katonai objektumok megsemmisítését és 1947-ben kiürítésük után a bunkerek jórészét, valamint a légvédelmi tornyokat felrobbantották és további hadászati célú hasznosításra alkalmatlanná tették, mégis pl. a wünsdorfi „Amt 500” csak a nyugati bejáratánál sérült, maga az épülettömeg ellenállt a robbantásoknak. A gyógyszertárt, takarékpénztárt, üzleteket a szovjet megszállók elöltöztették, a B96 közutat az átmenő forgalom számára lezárták, a környék 800 lakosát kitelepítették és 30 000 szovjet katonát helyeztek el a kisvárosban.
Wünsdorf lett a Kelet-Németországban „ideiglenesen” állomásozó szovjet csapatok főhadiszállása. A helység mintegy 2700 lakosa „elveszett” a szovjet haderőhöz mérten, ugyanis csúcsidőben 50 000-75 000 főből állt a katonák, tisztek, kiszolgáló személyzet családtagjaival együtt. Ide más földi halandó nem tehette be a lábát. Wünsdorf fogalom volt: az NDK szovjet megszállásának szinonimája – a keletnémet lakosok és a nyugati világ szemében egyaránt. A Vörös Hadsereg kivonása, visszavonulása, a helyszín megnyitása a civilek számára történeti, muzeológiai érdekességén túl társadalmilag politikai, pszichológiai jelentőségű volt.
Apám a 2. világháborúban négy évig szolgált. A katonai jellegű témák, kiállítások, múzeumok, objektumok mindvégig érdekelték. Éppen évtizeddel ezelőtt nálunk, Berlinben ünnepelte a 92. születésnapját. Ajándékként elvittük Wünsdorfba, ahol több órás vezetés keretében lehetett végigmenni a bejárható és részben eredeti állapotában megőrzött, „konzervált” létesítményeken. Már önmagában is érdekes és hátborzongató volt a hitleri totális háború katonai helyszíne, de főleg a szovjetek átmenet nélküli tovább hasznosítása által. A helytörténész részletesen kitért az épületelemekre, elmagyarázta, miről ismerhető fel, hogy mi az, ami eredeti náci és mit változtatott rajta a Vörös Hadsereg. Meglepődtem, hogy a föld felszínén, illetve a légből villanegyednek álcázták a föld alatti bunkerrendszert, a be-, illetve lejárat az egyes traktusokba a felszínen álló házakból nyílt. Apám magas kora és rossz látása ellenére érzékelhetőleg aktívan követte a magyarázatot. Azt nem mondhatom, hogy élvezte, hisz’ az egész ijesztő és borzalmas benyomást keltett. Neki, aki aktívan megélte a német katonai rendet, precizitást, aki 1945-ben Passau alatt amerikai hadifogságba került, látta az összeomlást, a Dunába robbantott hidak kiemelésén dolgozott, vagyis életének fontos éveit töltötte a háborúban, majd megélt további negyvenet a szovjet érában, volt fogalma az objektumok katonai „hasznosításáról”. Számára mindenesetre ez a kirándulás hallatlanul érdekes élmény volt, amire a későbbiekben is gyakran visszatért.
[1] LEG – Landesgesellschaft für Städtebau, Wohnen und Verkehr des Landes Brandenburg GmbH
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
