Az újságíró archívumából – Bunkervárosból könyvek városa: Wünsdorf

Egy híján ötven esztendeje (a cikk 1994. április 8-án jelent meg) az azóta megszűnt Reform című képes hetilapban, hogy uralják a szovjetek-oroszok a náci Németország egykori hadsereg-főparancsnokságának zossen-wünsdorfi vasbeton erődvárosát. Ádáz küzdelmet folytattak a Vörös Hadsereg katonái a Berlin déli peremén húzódó bunkerlabirintus több ezer helyiségéért; a föld alatt hat szinten helyezkedtek el a különféle fegyvernemek parancsokságai. (Nyitó kép: ezzel a felvétellel kezdődik a www.deutschlandfunkkultur.de portál A nácik meg az oroszok szemete című megemlékező írása Wünsdorfról, 20 évvel azután, hogy az oroszok elhagyták a erődítményvárost.)

«Az 5500 hektáros wünsdorfi objektum a legutóbbi időkig szigorúan őrzött katonai terület volt. A hitleri hadigépezet kapitulációja után azonnal a szovjetek vették birtokukba, ott rendezték be Németországban állomásozó milliós seregük főhadiszállását. Hivatalosan ez év augusztus 31-ig még ott található az orosz hadsereg nyugati főparancsnoksága.

Titkos parancsnokság, SS-kiképző

Gerhard Kaiser, az NDK Nemzeti Néphadseregének egykori tisztje könyvet írt Wünsdorfról, amely a német egység 1871-i létrejötte óta a mindenkori német hadsereg titkos központja – és ennek megfelelően – zárt terület volt.

A 60 esztendős volt keletnémet katona szerint itt minden kő a történelmet idézi – nyilatkozta a Der Spiegelnek. A német militarizmus kommandóközpontjának építői, bővítői, korszerűsítői a császári csapatok és a hitleri birodalmi véderő voltak. A szovjetek és most az oroszok leginkább haszonélvezői és – elhanyagolói. Az első világháború után ide vették be magukat a köztársaság megdöntésére szervezkedő Kapp-puccs emberei, itt egzercíroztatták porosz módra a potsdami 9. gyalogos hadsereg arisztokrata származású tisztjeit, és ugyanitt képezték ki a Hitler testőrségét alkotó SS-eket. „A német militarizmus e próbapadján” mutatták be a „csodafegyvereket” a császárnak és diktátornak egyaránt. Kruppék Kövér Bertájának gránátjai Wünsdorfból dübörögtek-süvítettek át a jüterborgi gyakorlótérre, mielőtt bevetették volna a belga-francia határtérség ellen. Innen, Zossenből indította V-2 rakétáinak elődjeit Wernher von Braun mérnök, aki 1945 után az amerikai rakétaipar atyjává lépett elő. Történelmi érdekesség, hogy a szovjetek már 1932-ben megjelentek Wünsdorfban: egy bizonyos Ivanov – valójában Sztálin honvédelmi miniszterhelyettese, Mihail Tuhacsevszkij – is megszemlélte az akkori őszi hadgyakorlatot. Friedrich Paulus altábornagy Wünsdorf egyik bunkerében dolgozta ki törzsével együtt a Szovjetunió megtámadására a Barbarossa-tervet. Bismarck, a vaskancellár hatalomra jutása óta nyílegyenes vasúti pálya kötötte össze Berlint a tőle 50 kilométerre lévő wünsdorfi hadsereg-főparancsnoksággal, amelyet a nácik a 30-as évek közepétől a totális háborúra készülődés boszorkánykonyhájává fejlesztettek. A Maybach 1. és Maybach II. bunkerrendszereket és a Zeppelin távközlési központot az Adolf-Hitler-Strassén és a Hermann-Göring-Strassén lehetett megközelíteni.

Puccs a kecskeszakállú ellen

A Kelet-Németországot, a későbbi NDK-t kezükben tartó szovjetek 75 ezer katonájukat helyezték el Wünsdorfban. A föld alatti bunkerrendszerben rendezték be parancsnoki állásaikat, valamint a katonai légifogalmat irányító, a polgárit pedig ellenőrző harcálláspontjukat. A Varsói Szerződésé lettek a Zeppelin épségben megmaradt kábelei, kapcsolótermei, telefonközpontjai. Ugyaninnen, Wünsdorfból avatkozott be a német történelem alakulásába 1961 nyarán Konyev marsall (az ő csapatai hódították meg 1945-ben a főhadiszállást!): innen dirigálta a berlini falépítőket védő páncélosait.

Ugyanez a támaszpont volt a kiindulópontja „a legfőbb német kőműves”, a falépítő Walter (csúfnevén: Malter) Ulbricht megdöntésének is. A kecskeszakállú szász félreállításában vezető szerepet játszó politikai bizottsági tag, Werner Lamberz hivatalosan Wünsdorfba látogatott, de a közeli Sperenberg szovjet katonai légi támaszpontjáról repült Moszkvába és vissza. Akkor, 1971. április végén pecsételték meg Ulbricht sorsát. (Lamberz 1978-ban máig kiderítetlen körülmények között szenvedett helikopter-balesetet Líbiában.)

Most, hogy az oroszok jórészt kiürítették Wünsdorfot és környékét, az egykori katonai létesítmény mindinkább az odasereglő „hagyományőrző vandálok” birtokába megy át. Hasznosításáról egyelőre nem döntöttek, ugyanis a brandenburgi tartományi kormányzatnak nincs egy vasa sem erre a célra. Volt, aki helyi Disneyland létesítését javasolta, mások a Volga mellől áttelepülő németeknek rendezne be ott szállást. Műemlékvédők, hadtörténészek szeretnék, ha legalább Wünsdorf történelmileg legértékesebb magja megmaradna. Elvégre az európai militarizmus históriájának jó 120 esztendeje kötődik e máig sem málló falakhoz.»

A fenti írás tehát 1994 tavaszán jelent meg. Mi történt azóta? Erről berlini tudósítónk számol be:

Wünsdorf: tiltott városból turistalátványosság

(Pompéry Judit jelenti Berlinből) Romhalmazt hagytak hátra a szovjet csapatok 1994-ben, az elvonulásuk után. Mindenütt. Részben „vicces”, másrészt siralmas állapotokról számolt be a korabeli sajtó, amint a nem szívesen hazaköltöző szovjet katonák a világon mindent leszereltek, ami mozdítható és szerintük majd otthon hasznosítható lehet: az életnagyságú őzeket ábrázoló kerti bronzszobortól a vízvezeték csaptelepéig – és bevagonírozva elvittek. Amit hátra hagytak, az mindmáig környezetszennyező, mert a talajba szivárgott vegyszer, fáradtolaj, továbbá lőszer, haditechnikai szemét, sok tonnányi azbeszthulladék, hasznavehetetlen akkumulátorok stb.

Tisztiház és Lenin-szobor.

Az elhagyott épületek hasznosítására már 1992-ben létrejött egy tartományi intézmény[1]. 1995-ben megalapították a leányvállalatát, melynek fő feladata egy modellértékű konverziós folyamat volt: hogyan lehet észszerűen (el)bánni a volt szovjet kaszárnyákkal, ingatlanörökséggel. A cél az épületek és földterületek szanálása, valamint polgári használatba vétele volt. A gyakorlóterek épületeiben művészeknek műtermeket hoztak létre, létesült egy filmarchívum, az üres kaszárnyák pedig 1995-ben „Szellemváros szellemi város” címmel művészeti kiállításnak adott helyet. A katonai parancsnokság hajdani épületei részben a Brandenburg Tartomány Műemlékvédelmi Intézetének és Régészeti Múzeumának lett a tulajdona. Utóbbi pedig nyilvánossá tette a helyszínt, ahol vezetéssel megtekinthető a náci, majd szovjet „örökség”.

Ámbár a második világháborút Európában lezáró potsdami megállapodás előírta a visszamaradt katonai objektumok megsemmisítését és 1947-ben kiürítésük után a bunkerek jórészét, valamint a légvédelmi tornyokat felrobbantották és további hadászati célú hasznosításra alkalmatlanná tették, mégis pl. a wünsdorfi „Amt 500” csak a nyugati bejáratánál sérült, maga az épülettömeg ellenállt a robbantásoknak. A gyógyszertárt, takarékpénztárt, üzleteket a szovjet megszállók elöltöztették, a B96 közutat az átmenő forgalom számára lezárták, a környék 800 lakosát kitelepítették és 30 000 szovjet katonát helyeztek el a kisvárosban.

Wünsdorf lett a Kelet-Németországban „ideiglenesen” állomásozó szovjet csapatok főhadiszállása. A helység mintegy 2700 lakosa „elveszett” a szovjet haderőhöz mérten, ugyanis csúcsidőben 50 000-75 000 főből állt a katonák, tisztek, kiszolgáló személyzet családtagjaival együtt. Ide más földi halandó nem tehette be a lábát. Wünsdorf fogalom volt: az NDK szovjet megszállásának szinonimája – a keletnémet lakosok és a nyugati világ szemében egyaránt. A Vörös Hadsereg kivonása, visszavonulása, a helyszín megnyitása a civilek számára történeti, muzeológiai érdekességén túl társadalmilag politikai, pszichológiai jelentőségű volt.

Az elhagyott (egykori német császári, majd náci) szovjet garnizon. Az euroluftbild.de felvétele

Apám a 2. világháborúban négy évig szolgált. A katonai jellegű témák, kiállítások, múzeumok, objektumok mindvégig érdekelték. Éppen évtizeddel ezelőtt nálunk, Berlinben ünnepelte a 92. születésnapját. Ajándékként elvittük Wünsdorfba, ahol több órás vezetés keretében lehetett végigmenni a bejárható és részben eredeti állapotában megőrzött, „konzervált” létesítményeken. Már önmagában is érdekes és hátborzongató volt a hitleri totális háború katonai helyszíne, de főleg a szovjetek átmenet nélküli tovább hasznosítása által. A helytörténész részletesen kitért az épületelemekre, elmagyarázta, miről ismerhető fel, hogy mi az, ami eredeti náci és mit változtatott rajta a Vörös Hadsereg. Meglepődtem, hogy a föld felszínén, illetve a légből villanegyednek álcázták a föld alatti bunkerrendszert, a be-, illetve lejárat az egyes traktusokba a felszínen álló házakból nyílt. Apám magas kora és rossz látása ellenére érzékelhetőleg aktívan követte a magyarázatot. Azt nem mondhatom, hogy élvezte, hisz’ az egész ijesztő és borzalmas benyomást keltett. Neki, aki aktívan megélte a német katonai rendet, precizitást, aki 1945-ben Passau alatt amerikai hadifogságba került, látta az összeomlást, a Dunába robbantott hidak kiemelésén dolgozott, vagyis életének fontos éveit töltötte a háborúban, majd megélt további negyvenet a szovjet érában, volt fogalma az objektumok katonai „hasznosításáról”. Számára mindenesetre ez a kirándulás hallatlanul érdekes élmény volt, amire a későbbiekben is gyakran visszatért.  

[1] LEG – Landesgesellschaft für Städtebau, Wohnen und Verkehr des Landes Brandenburg GmbH