Az újságíró archívumából: Chansonéveim

Bukaresti tudósítóként az MTI-nek küldtem napi jelentéseimet Romániáról, viszont a már létező TV5 francia világadó adásait felhasználva, kommentálva, az előző tudósítói posztjaimon (Peking, Párizs, Brüsszel) és másutt átéltek alapján egyfajta szerzői rovatban (Más tájakon cím alatt) visszaemlékezéseket, publicisztikákat, útirajzokat írtam a Bukarestben megjelenő A Hét című magyar hetilapba. (A nyitó képen: Yves Montand a felesége, Simone Signoret társaságában Budapestre érkezett; archív foto: MTI/MTVA)

Ezeket az írásokat jutalmazta a Joseph Pulitzer Emlékdíj kuratóriuma 1996-ban (publicisztika, kommentár kategóriában) – és ezekből állt össze az 1998-ban Erdélyben kiadott Chansonévek (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998) kötet, melynek előszavát szívesen ajánlom az Infovilág olvasóinak, egyfajta bevezetőként más korábbi, talán mai szemmel is érdekes írásaimhoz.

„Ne keresd, kedves olvasó, a chansonévek dátumát az ismert meghatározások között. Szigorúan személyes időívről van szó: Yves Montand budapesti koncertjétől – amely fellobbantotta az elemi vágyat Párizs, Európa, más tájak iránt – napjainkig, ahogy ezt a címadó írásban felidéztem.


Az örökzöld és mégis minden nagy előadó ajkán megújuló chansonok kapcsán eredetileg csak arról akartam szólni, hogy miként kísérték végig életemet, életünket a francia énekes költők dallamai. Amikor azonban a Bukarestben megjelenő – és időnként meg nem jelenő – magyar nyelvű hetilap, A Hét hasábjain nyomtatásban is elolvastam a gondolatmenetet, a perspektíva kitágult. A dalokban minden benne foglaltatott. Párizs természetesen, de az édes Franciaország, Belgium, a „lapos ország” is, kis túlzással az egész világ. 

Yves Montand (jobb oldali kép) talán legsikeresebb chansonja a magyar Kozma József, vagy miként a világ ismerte: Joseph Kosma szerzeménye: Les feuilles mortes, magyarul: Hulló levelek, angolul: Autumn Leaves.

Beléjük fért az idő, amellyel, mint Léo Ferré énekelte, minden tovatűnik. Megszólaltak velük az eszmék, amelyekért, ahogy Georges Brassens dalolta, szép eszme meghalni. („Csak az a kérdés, vajon melyikért…”)

Európa nagy sanzonénekeseként ismert Jacques Brel, a belga származású, francia nyelvű legendás énekes-dalszerző, költő. “Minőséget és elbeszélő erőt adott dalszövegeinek.” 

A Hét különben páratlan lehetőséget nyújtott a tudósítónak: fórumot, rubrikát nyitott, amelyben a nap eseményeihez kapcsolódva szoros munkaterületén messze túltekintve elmondhatta pályájának, életének megannyi, más tájakon szerzett élményét, tapasztalatát. (Bukarest tehát az írásnak csak a keltezése: a helyszín annyiban számít, hogy természetesen a világ arcát is másként látjuk attól függően, hogy honnan nézzük, miért nézzük.)

Jacques Brel egy 1966-ban készült felvétele itt látható/hallható; tessék kattintani!

Édith Piaf (foto: Getty Images)

(A szerk. megj.: Igaztalanok lennénk, ha már a [francia] sanzonról írunk, nem emlékeznénk meg legalább egy kép és videó formájában Édith Piafról, a francia daléneklés királynőjéről az egyik világszerte ismeret és énekelt felvételével; címe: La vie en rose. Persze legalább ennyire híres a “Non, je ne regrette rien”, a “Milord”, a Sous le ciel de Paris…)

Megírhattam sok mindent, ami annak idején nem fért be a pekingi, párizsi, brüsszeli tudósító napi jelentéseibe, de nemegyszer többet megmutatott a világból, mint ami az adott pillanatban a legfontosabbnak tűnt. 

Előfordult, hogy korábbi könyveimben rögzített élményeim rímeltek az aktualitásra, tehát vissza-visszafordultam hozzájuk is, kiegészítve őket olyan részletekkel, amelyek különböző okokból kimaradtak, vagy új értelmet, jelentést nyertek azóta.

A jelenről és a jövőről szólhattam annak alapján, amit a múltból magammal hoztam. Mára – bizonyos értelemben – megszűntek a távolságok. Párizsi naplót vezethettem a francia elnökválasztásokról a Dâmboviţa partján – a műholdas adás révén jelen lehettem a távoli tévévitákon és tudósíthattam a magyar olvasót, hiszen a szereplőket korábban személyesen is volt módom megismerni. 

Elmondhattam azt is, amit a finom lelkű, a haldokló főtitkárát annak haláláig megtartó NATO múltjából személyesen megéltem, vagy amit Európa tehetetlenségéről a volt Jugoszlávia ügyében, sajnos, megtapasztaltam. 

Írhattam arról, mint, „találkoztam” Teng Hsziao-pinggel, aki új korszakot nyitott Kínában és miért nem fogadott akkor sem, amikor életrajzot publikáltam róla (amelyet pedig kiadatott). Megnyíltak e hasábok akkor is, amikor az aknadaráló feltalálójának üzleti balsikerét próbáltam megfejteni – vagy éppen a timbuktui elefántok sorsát. Szót ejthettem más állatokról is, a szivacsos agyú marhákról – miért oly búsak? – és Lingó kutyánkról: mi volt a titka, miért csodálta meg mindenki, miért mérgezték meg? 

Megoszthattam más tájakon szerzett friss úti élményeimet is: Izraelben, Itáliában vagy Isztambulban turistaként jártam, de az újságíró szemével is körülnéztem. A tájak mögül felém villant a történelem.

Persze, napi jegyzetekről, kommentárokról lévén szó, az olvasó sok esetben ismeri már a folytatást is, a választ az írásokban feltett kérdésekre. A szövegen azonban nem változtattam: értelmüket éppen az adott pillanat adta. 

Amikor együtt elolvastam őket, rá kellett ébrednem: nemcsak a világ krónikáit írtam – külpolitikai elemző, riporter és utazó az ezredvégen –, de egy kicsit a magam emlékiratait is. 

Ebben az újságíró rokon a chanson-énekessel, aki a hulló falevelekről, a kikötők lányairól, a tengerről, országáról énekelve – micsoda verssor a belga Jacques Brelé, aki arról dalolt, hogy sík országában hegyekként csak a katedrálisok magasodnak! – egybefogja a világ sorsát a magáéval. 

Még ha nem is ez volt a célja, a célom.

A világot a maga közös mivoltában minden este megtapasztaljuk, látjuk az utcán és a televízióban. Mégis mindenki számára más az üzenet: mert mindenkinek más az egyéni tapasztalata, a saját univerzuma. 

Mindenki más dallamra kapja fel a fejét, még ha vannak is közös chansonjaink. Egyszer mindenki fújja őket, aztán újak érkeznek, egyre újak. 

Valahol, az első és az utolsó chanson, a legrégibb és a legfrissebb tudósítás között eltelnek éveink, eltelik életünk.