Az újságíró archívumából: Einstein hitvallása

Magyarjaink közül kevesen ismerik ezT a helyet; magyarjaink a berlini és környékbeli „izgalmas” helyeket keresik. A történelmiek közül mindenekelőtt a porosz királyok és császárok, a Nagy Frigyes és a Vilmosok nyomát és a Berlin körüli épített örökségeket: a potsdami Sanssouci palotát és parkot, a Cecilienhofot, a babelsbergi palotát, a Pfaueninselt, a vadászkastély Glienickeben, és persze a 2. világháború európai lezárásáról döntő potsdami konferencia történelmi helyszínét. Szerfölött kevesen ismerik Caputh nevét, legföljebb ilyen formában: „kaputt”, itt a vég, nincs tovább, meghalt… (A nyitó képen Einstein caputhi nyaralója 1929-ben és 1995-ben.) Pedig nagyon is érdemes fölkeresni ezt kis nyugodt helységet, melynek világhírű lakója volt (igaz, mindössze három évig) a fizikai Nobel-díjas Albert Einstein, az általános és speciális relativitáselmélet megfogalmazója…a 20. század egyik legnagyobb tudósa…Németország egyik legnagyobb menekültje…

Harminc-egynéhány esztendővel ezelőtt jártam Caputhban. Megilletődötten. Ott, ahol előttem jó fél évszázaddal pihenni és alkotni szokott a német–amerikai zseni, és akinek általános iskoláját a svájci Aarauban 1967 nyár végén megtekinthettem (és ahol néhány évvel később a jó nevű magyar zeneszerző, pedagógus, Tamás János két évtizeden át tanított).

A Magyar Hírlap (nem tévesztendő össze napjaink azonos nevű nyomtatványával!) belső vezércikkének szerzőjeként, két évtizeddel a svájci, aaraui iskola megtekintése után, 1987. február 6-án egy örök érvényű témával foglalkoztam. Íme:    

«Leginkább a mi Szigetközünkre hasonlít a táj Potsdamtól nyugatra: békés, nyugodt, zöld vízi világ, néhány apró településsel. Érdemes hajóra szállni Nagy Frigyes városában, hogy a Havelen elpöfögjünk a Templini-tó felé, végig a Pirschheide erdei mentén. És máris kiköt a hajó a Schwielow- és a Templini-tó közötti bájos községnél, Caputhban.

A környékbelieken kívül mások nem is ismernék nevét, létezését – egy a világ sok százezer kis települése közül –, ha nem lett volna világhírű lakója. Ott, a caputhi Waldstrasse 7. szám alatt, egy kedves házacskában vélte meglelni munka utáni és alkotó nyugalmát századunk egyik legnagyobb tudósa, Albert Einstein, ötvenéves volt, amikor Caputhba költözött. Csupán négy esztendeig élvezhette az idilli környezetet, a csendet, a jó levegőt, a kert ízletes gyümölcseit; 1933-ban elüldözték házából, hazájából egyaránt.

Einsteinnek is adóztak nemrégiben tudósok – a relativitáselmélet atyjának tanítványai, és az ö tanítványaik is –, amikor összegyűltek a waldstrassei kis házban, Caputhban, hogy megfogalmazzák felhívásukat, megmutatván a fegyverkezési hajszából kivezető, egyedül üdvözítő utat. | Akadémikusok, világhírű fizikusok, tudósok – Auth, Lanius, Thiessen és mások – Caputhból m utatták meg az | élet, a boldog jövő kapuját. Azt a kaput, amelyen bármikor beléphetne az emberiség, ha fölülkerekednék „a józanság nagy koalíciója”.

Egy ugyancsak német fizikus, Manfred von Ardenne használta ezt a kifejezést nagyjából a caputhi összejövetel idején, drezdai beszélgetésünkkor. Súlyos mondanivalóval készült a 80 esztendős Ardenne – maga is valamikori Einstein -tanítvány – erre a beszélgetésre. A világért és az életért, az emberiség létéért nem csupán ösztöneiből sarjadóan aggódó ember, hanem a túlfegyverkezés következményeivel abszolút módon tisztában lévő tudós komoran jelentette ki: a száguldó technikai-tudományos haladással nem tartott) lépést az etika fejlődése. És ezt már Einstein is előre látta!

„Űr, egyre táguló szakadék van a technikai lehetőségeik és az erkölcs, azon felelősség között, amelyet a Föld minden lakójának éreznie kellene embertársai iránt…” Igen veszélyes állapotba jutott a világ! Tudom, régóta tudjuk, mondjuk, írjuk – Einstein politikai végrendeletében is megfogalmazta 1955-ben – meg kell semmisíteni a nukleáris fegyvereket.

„A fegyver újratöltésével egyre közelebb jutunk a katasztrófához” óvta az emberiséget a meggondolatlan cselekedetektől Caputh egykori lakója. A Challenger tragédiájából, Csernobil balesetéből le kell vonni a sorsdöntő tanulságot: még a magasan fejlett technológiák biztonsági mechanizmusának is megvannak a határai. Tudósok jelentik ki teljes meggyőződéssel, hogy az emberiség csupán szerencséjének köszönheti, hogy még nem mondtak csődöt a különféle biztonsági mechanizmusok, amelyek például atom- rakéták ezrei előtt állnak.

Az ember bízik önmagában, tudásában, társaiban – és mind nagyobb célok felé tör. Bízik abban, hogy alkotásai: gyógyító gépek, a munkára fogott irdatlan erejű hasadóanyag, a rakéták stb. tökéletesen működnek. És bízik abban, hogy e technika vezérlésével „megbízott” automatikák, robotok is hibátlanul funkcionálnak, engedelmeskednek az ember parancsának. Hovatovább a gépi logikán alapuló döntéseket is automatákra bízza az ember. De: dönthet-e emberként a robot, az automatika? Az integrált áramkör, a szilíciumcsoda lehet, hogy „intelligenssé” vált, de érzések nélkül. Neki minden mindegy.

Nekünk nem! Leginkább a Lenni vagy nem lenni? kérdésének a megválaszolása nem mindegy. Mi igenis számolunk a borzalom fejlődésével: 1945 nyarán csupán 3 atombomba létezett, ma 40 ezernél is több van! És egy napon akár kétszerennyi is lehet. Döntés dolga az egész, olyan döntésé, amelyhez netán gépek szolgáltatják a végső érvet. Programozott gépek, melyeknek programja ugyancsak tele van bizonytalansági tényezőkkel, esetleg bomlott agyú zsenik gyilkos-alattomos indulatával! Láttunk, hallottunk, olvastunk már ilyet – szerencsénkre mindeddig csak rémálmokat elénk vetítő víziókban.

Mindegyre nő azoknak a tudósoknak a száma, akik humanista erkölcsiségükre hallgatva, kötelességüknek tartják, hogy szót emeljenek a fegyverkezési őrületek ellen, a leszerelésért, az ember biztonságának, békéjének a megteremtéséért. Néhány nappal a caputhi találkozó és felhívás előtt (ugyancsak német földön!) Hamburgban 23 ország 3700 természettudósa tanácskozott, hogy kiutat keressen és találjon abból a látszólagos zsákutcából, amit fegyverkezésnek nevezünk. Ők is arra a következtetésre jutottak, hogy azonnali hatállyal föl kell hagyni az újratöltéssel, a fegyverkísérletekkel, az atomrobbantásokkal, a „csillagháborús program” valóra váltásával, és meg kell kezdeni a fölhalmozott arzenálok megsemmisítését.

Tudjuk – a tudósok még nálunk is jobban tudják – politikai döntés kell ehhez az elhatározáshoz. Politikai bátorság és az emberiség iránti hallatlan felelősség kell ahhoz, hogy ne ellenséget, hanem partnert lássunk a másik félben. Az egyik oldal már megmutatta, van elég bátorsága nem csupán elhatározni e lépést, hanem meg is tenni az elsőt a leszerelés irányába. Moszkva immár másfél év óta tartja magát az elhatározáshoz; remélte, hogy Washington méltányolja az önként vállalt, követésre ajánlott atomstopot. És lám, az eredmény: a minap újabb amerikai atomrobbantás.

Einstein – levonván az első világháború tanulságait, talán előre látván az újabb világégés következményeit – lehet, hogy már Caputhban megfogalmazta a csak később kimondottakat: „Újfajta gondolkodásra van szükség!” Nem a szembenállás kategóriájában kell gondolkodni, hanem a bizalmat, biztonságot kínáló partner személyében, igazi, népet, nemzetet, jövőt szolgáló politikus módjára.

Még nincs későn, ma még semmi sem késő. Gyermekeink és azok gyermekei is szeretnének Einstein emlékének tisztelegni Caputhban.»