Magyarok mindenütt vannak, s többnyire nem hoznak ránk szégyent. Szerzőnk a németországi Ruhr-vidéken találkozott egyikükkel, s izibe’ meg is írta a Népszabadság olvasóinak, hogyan vitte sikerre hősnőnk, az egykori reklámszakember saját süteményeivel a magyar kávézót a nagy iparvárosban. Cikke a legnagyobb példányszámú hazai napilap 2007. november 7-i számában jelent meg…

«A Scheiterhaufen németül leginkább máglyát jelent, ám Dortmundban sokaknak nem a középkort idézi, hanem a máglyarakás nevű magyar édességet juttatja eszébe. Főként azoknak, akik ismerik a Budapest Cafét, a történelmi városmagtól kőhajításnyira, a Chemnitzer Strasse egyik szelíd ívű kanyarulatánál. Hűtőpultjának üvege mögött más, nekünk különösen jól csengő nevű sütemények is – dobostorták, Esterházy-szeletek – kelletik magukat, kiegészítve a német választékkal.

– Kávézó vagy cukrászda? – kérdezem a magyar tulajdonost, Péter Mariettát. A szőke hölgy a kávézó kifejezést részesíti előnyben, ugyanis amikor 2002-ben átvette az üzletet, örökölte a „Kleines Café” elnevezést, ezt toldotta meg a Budapest névvel. Elődje, egy osztrák cukrász forgalma évről évre csökkent – Marietta szerint azért, mert romlott a sütemények minősége. A németek szeretik az édességet, aki csak teheti, délután négy körül leül egy kávé és egy sütemény mellé, de elpártolnak a kedvenc helyüktől, ha nem kapják meg a szokásos ízeket. Valami ilyesmi történhetett a Chemnitzer utcai vendéglátó-ipari egységben is.

Ahhoz mindenesetre nagyfokú merészség kellett, hogy egy cukrászda süllyedő hajóját valaki meg- és átvegye. Ez Péter Mariettára különösen érvényes, hiszen vendéglátós tapasztalatok nélkül vágott bele a kalandba. Akkor már két évtizede élt Németországban: a nyolcvanas évek elején fiatal elvált asszonyként, kislányával kerekedett fel, hogy a Ruhr-vidéken keressen boldogulást. Akárcsak idehaza, ott is tanult mesterségében, a reklámszakmában helyezkedett el, ám idővel egyre inkább szükségét érezte annak, hogy profilt váltson. Kiindulva a németek süteményimádatából és arra építve, hogy maga sütötte tortáival bárkit levesz a lábáról, belevágott az önálló üzletasszonyi életformába. Megtakarított pénze mellé húszezer euró bankkölcsönt is felvett, mégpedig egy speciális, kizárólag nőket megillető kedvezménnyel. Odakint sem igazán köztudomású, hogy a vállalkozásba fogó hölgyeknek egyes pénzintézetek kamatkönnyítést nyújtanak – neki egy banki ismerőse hívta fel a figyelmét a lehetőségre. A visszafizetés 2012-ig tart, félévenként 1500 euró törlesztéssel, ami elviselhető teher.

Bár a kávézó nem az övé – a helyiséget csupán bérli –, a berendezési tárgyak jórészét saját lakásából hozatta át. Pianínója vagy üveges tálalószekrénye éppúgy a hangulatteremtés fontos kellékévé vált, mint a párnázott ülőbútorok vagy a süppedő, piros árnyalatú szőnyegek. A kávézó szolid hely, kedd kivételével tíztől hétig tart nyitva, péntekenként pedig a zongora is szerephez jut: diszkrét szalonzenét élvezhet a publikum. Csevegő kávénénik (és -bácsik), viháncoló diákok, a közeli operaházból egy sütire vagy egy italra (nem okvetlenül kakaóra) átugró énekesek és balett-táncosok mellett dortmundi és környékbeli magyarok alkotják a törzsgárdát.

Marietta eleinte magyar barátnői segítségével igyekezett megtervezni és előállítani a választékot, ám kénytelen volt belátni, hogy ide nem elég a kaláka, a hosszú távú, sikeres üzletmenethez profik kellenek. A dobostortának és a többi magyar specialitásnak ugyanis hamar híre szaladt, ezért az üzlet teljes erőbedobást, napi 24 órás készenlétet kívánt a tulajdonostól. Sokan rendelnek náluk többszintes esküvői tortát, sőt nemegyszer kisebb létszámú násznép is helyet foglalt már a kávézóban. De az egyszerűbb sütemények, túrós, almás és meggyes lepények, rétesek iránt is állandó az érdeklődés. A németek már megtanulták helyesen kiejteni a Dobos, a Rákóczi, az Esterházy és más magyar neveket. A sarokház is sláger, viszont – érdekes módon – a gesztenyepüré, a krémes meg a somlói galuska nem aratott általános tetszést.

A sikert készítményei frissességével magyarázza, amellett, hogy nem spórol a jó minőségű alapanyagokkal. Ebben rejlett például annak a titka, hogy utcahosszal megnyert egy tévévetélkedőt, amelyben a szupermarketekben árult Fekete-erdő tortát kellett a zsűrinek kóstolással összemérnie kis cukrászdák termékeivel. Arra is joggal lehet büszke, hogy a hatszázezres lakosú Dortmund vendéglátóhelyeinek népszerűségét évente felmérő vaskos kiadvány a kávézók és cukrászdák kategóriájában kétszer is a Kleines Café Budapestet hozta ki az első helyen.

Már-már idilli a kép – ám Péter Marietta sorolja a gondokat. Nőnek a költségek, az energia- és nyersanyagárak, szállítani is muszáj, miközben egy liter benzin ára megközelíti a másfél eurót. Megemelték a helyiség bérleti díját is. Az előre menekülés jegyében délben meleg ételt is lehet fogyasztani a kávézóban. Német földön ez egyébiránt nem szokatlan, a cukrászdába nem illő illatok a helyieket nem zavarják, szinte elvárják ezt. Így azután a Rákóczi-túrós mellett a túrós csusza is megjelent az étlapon, sőt – horribile dictu – töltött káposztát vagy paprikát is fogyaszthat az éhes vendég, ha éppen erre szottyan kedve.

De a Budapest nem csak ettől magyar kávézó: hazai márkás italokat, borokat is kínálnak a vendégeknek, akiket a bejáratnál egy hatalmas unicumos üveg fogad. A kávézó a Dortmundban élő magyarok egyik találkozóhelye is: irodalmi estek, felolvasások, otthonról érkező előadók műsorainak színhelye.

Marietta Németországban nem ment férjhez, felnevelte leányát, aki pszichológus, így nem számol azzal, hogy egyszer átveszi tőle a kávézót. De ezzel a gondolattal nem is foglalkozik, hiszen maga megold minden problémát – hangoztatja, s erőszakoskodó érvelésemre, hogy mégiscsak kellene valaki, akivel megosztja az élet terheit, operettprimadonnai mosollyal azt feleli: „Egyelőre keresem az igazit”.

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)