Aligha vannak sokan, akik ismerik-értik a „cikkan” szót. Jómagam is akkor, 1970. május 14-én hallottam először Győr egyik legendás polgárától, Horváth Istvántól, a posta távközlési üzemének vezetőjétől. (Nyitó kép: a győri 1. számú postahivatal tekintélyt parancsoló épülete; sajnos, robbantással elbontották, mert állítólag bauxitbetonból emelték; ma már csak kevesen emlékeznek rá…)
Munkatársai, ismerői mondták Horváth Istvánról: örökké vonalban van; fáradhatatlan beosztott, később főnök volt. Szerették emberségéért, mert magas beosztásában sem felejtette el, honnan jött: győr-szigeti tízgyerekes postáscsaládból. Ő is postás lett 1933-ban, „összenőtt” munkaadójával és munkahelyével. Sajnos, már régóta nincs közöttünk… Az ám, cikkan: cikázik… Soha azelőtt nem hallottam, nem olvastam ezt a szót: „cikkan”. Holott illett volna ismernem, elvégre József Attila 1934-35-ben az „Indiában, hol éjjel a vadak” kezdetű, ritkán olvasott-hallott versében már használta: „Indiában, hol éjjel a vadak / zöld szeme cikkan át a dzsungelen…” Máig kedvencem ez a ritkán használt szó, talán öntörvényű az értelmezésem is: élettel, energiával, lényeggel, valami hasznossal telítődőként maradt meg emlékezetemben. Persze, lehet, hogy tévedek, sebaj. – Az alábbi írás 1970. május 15-én jelent meg a Győr-Sopron megyei napilapban:
«Győr, 1945. március 28.
Annyi ideje volt még az SS-rombolóosztag őrmesterének, hogy az élesre állított kézigránátot behajítsa a telefonközpontba, de célozni már nem tudott. Rohant ész nélkül menekülő társai után, végig az Andrássy úton. A szovjet katonák már a Vagongyár táján jártak.
A gránát fölrobbant, széttépte a központ finom rézerecskéit, a jelfogókat, az apró lámpákat, a kábeleket. A központos kisasszony széke az ablakon át az udvarra repült.
Egy fényes csengő kigurult a folyosóra, és mint a temetésen a ministránsfiú harangocskája, csilingelt lefelé a lépcsőn.
Romokban a város, a hidak, a gyárak. Gyász, kétségbeesés, fájdalom, csönd.
Öt nappal később…
– Nem beszéltünk össze a szaktársaimmal, nem is tudtunk volna, hiszen mindegyikünk az övéit kereste, kutatta: élnek-e még – emlékezik 1945. április 2-ára Horváth István (a bal odali képen), a Posta Győr-Sopron megyei Távközlési Üzemének vezetője –, de hétfőn munkába álltunk mi, postások. Ígéretes hétfők, azóta is nagyon szeretem a hétfőt, a megújulás, az újrakezdés, a reménység napja nekem. Sorban jöttek az emberek: Rosta József (ma honvéd főtiszt), Fülöp György körzetmester, Házi Ferenc műszerész, Fördős Géza telefonközpont-vezető, Vass Mihály gépész, idős Takács András, Fülöp János, Sokorai Béla, Bakony István, ma már nyugdíjasok.
– A telefon, a posta összekapcsolja az embereket, jó vagy rossz hírt továbbít, ez a dolga, hivatása – folytatja az üzemvezető. – Huszonöt évvel ezelőtt jóformán minden kapcsolat megszakadt.
Az 1944. április 13-i bombázásban a kábelhálózat fele elpusztult, elsősorban az ipartelepiek. A teher-pályaudvari anyagraktárunk megsemmisült.
1945. május 15.
Kondakov őrnagy, a postai hírközlés szovjet parancsnoka lovakat, kocsit adott, és ami a legfontosabb, huzalokat is, hogy a győri postások megépíthessék a létfontosságú telefonvonalakat a városban és a környékén.
– Úgy másztunk a fákra, sürgönypóznákra, épen maradt erkélyekre, kiszögellésekre, mint gyerekkorunkban. És ugyanolyan boldogan is – frissülnek az emlékek Horváth István lelkében, minden porcikájában. – Néhány nap múlva negyven–ötven telefon működött már a városban.
Élet cikkant a kábelokban, vezetékekben. Szaladt a hír, az intézkedés. Újra csöngött a telefon.
Egy hónappal később.
– Fördős Géza barátom sírástól elcsukló hangon jelentette: Pistám, üzembe helyeztük a főközpontot, a központ él!
– Negyvenhat tavaszán hozzáláttunk a hálózat teljes újjáépítéséhez. Értékes pénz híján telefont adtunk szappanért, főzőolajért. Fát vágtunk a Püspökerdőben, hogy főzni tudjunk a hálózatépítőknek. Nemsokára ezerfelé szaladt a központból a csöngetés, megépült a vonal Pápa, Csorna, Veszprémvarsány irányába. A félautomata központot kétezres automata váltotta föl, néhány évvel ezelőtt ötezresre bővült a győri telefonközpont – mondja Horváth István –, de a telefon sohasem elég. – A tele fon élet: kell, mint a víz, a villany, a gáz. Ha ott feketéllik az asztalunkon, észre sem vesszük, ha sokszor csönget, idegesít bennünket.
1970. május 15.
Kétezernél több a kielégíthetetlen telefonigény a megyeszékhelyen, elsősorban az újonnan épült városrészekben. Sürget az új központ és az új hálózat megépítése.
„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)