Az újságíró archívumából: életképek rég bezárt gyárakból

Évtizedek múltán Győrött járván, szomorúan tapasztaltam, hogy a nagy (és nem biztos, hogy mind ésszerű) változ(tat)ások áldozatává lett a város és az ország patinás gyárainak, üzemeinek jó része. (A nyitó képen: korszakváltásnak számított az 1960-as évek közepén a győri Cardo Firenze szobagarnitúrája.)

Nem kívánom bírálni vagy éppen méltatni a hatalmas átalakulást, pusztán szomorú nosztalgiával konstatálom: nincs már (hisz’ gyakorlatilag teljesen elbontották) Győri Textilipari Vállalat, a világhírű finomposztógyárnak, a Richardsnak is már csak emléke maradt fenn, miként az első világháború idején alapított Cardo Bútorgyár is profilt váltott: mindenekelőtt fekvőhelyeket készít…

Hasonló meglepetés ért akkor is, amikor sok-sok év után, Sopronba vonatozván, Petőházán halott falak néztek rám a termékeiről egykor még külföldön is oly’ híres cukorgyár kulisszáiként. Alább e két iparvállalatra emlékezem – micsoda véletlen – két, egymást követő, hat évtizeddel ezelőtti napon megjelent írásommal. (Aki netán nem tartja őket „korszerűnek”, annak ide írom: a megjelenésük előtti hónapokban kezdtem a pályámat…)

„Az erdőtől az új lakásig” címmel a győri Cardo Bútorgyárból jelentkeztem riporttal 1960. október 26-án. Ha jól emlékszem, az akkoriban szerfölött keresett, klasszikus Cardo-hálószobabútor gyártása volt a téma. Íme:

„Nagyon régen – éppen ebben az esztendőben volt hetven éve —, hogy kis mag formájában a földbe dugtak a messzi Erdélyben. A hegyoldalt ott hatalmas fenyvesek borítják, és kis bocsok kergetőznek a rengetegben. – Apró kis tűleveleimet megborzolta a friss tavaszi szellő, s én akkor igen boldog voltam. Nagy akartam lenni, magasabb a bátyáimnál, akik ott álltak mellettem, Nagyon gyorsan röpültek az évek. S egyszer emberek jöttek fűrészekkel. Az egyik bundás férfi fehér keresztet rajzolt a törzsemre. A fűrésztelepen hosszú szál deszkákat hasogattak belőlem. Sokáig utaztam vasúton hegyek között és nagy pusztaságokon, míg ideértem Győrbe a Cardó Bútorgyár fatelepére.

Új fejezet kezdődött az életemben. Elhatároztam – de nem hiúságból –, hogy most már nem számolom az éveket. Mit ér a fa erdő nélkül? Tavasz volt akkor, amikor itt a telepen máglyába raktak. – Száradni kell, hát hagyjuk – mondta János meg Jóska, őszig feküdtem itt a tűző napon és zuhogó esőben és ekkor újra jött János és Jóska: megfogtak bennünket – még vagy ötvenen voltunk itt – kocsira raktak és zsupsz be a kemencébe, száradni újra! Forró gőzben feküdtünk két napig. Elájultam. Csak akkor tértem ismét magamhoz, amikor egy hatalmas és nagyon zajos műhelybe kerültem: a „szabászokhoz”. Megmértek hosszában, széltében, rajzolgattak a hátamra, és jaj, nekem, még ma is fáj, ha rágondolok: újra a halálos ellenség fogai közé dugtak. Elfűrészeltek. Tizenegy darabra vágott szét az a szörnyeteg. Aztán tovább vittek két méterrel, ahol az egyengető-gyalugép kései úgy megvakartak, hogy kínomban izzadni kezdtem. De ez még nem volt elég, mert amikollal, ezzel a büdös és csípős enyvvel végig húztak a hátamon, rám fektettek valami vékony lemezt, hitvány, erőtlen fából valót. (Csak később tudtam meg, hogy a tengeren túlról, Brazíliából került ide.) Már örültem, hogy békén hagynak, de nem. Csak két napig pihentettek. És következtek az igazi megpróbáltatások. Újra vissza a gépműhelybe, oda a sikoltozó és búgó szörnyetegek közé. A fúró olyan kéjelegve vájta magát belém, hogy még az a kis nedvesség is felforrt bennem, ami megmaradt. Innen egyenesen a csiszológépre fektettek: de nem engem karmolt az üvegcsillám, hanem azt a szegény kis idegen falemezt.

Mennyire sietnek az emberek! Alighogy szegény barátommal végeztek, máris nyalábra fogtak bennünket, s vittek tovább a másik műhelybe: T-lécezni, hogy szép legyen a kávánk. Hej, be szívesen maradtam volna én úgy, ahogy voltam. Felvittek bennünket az emeletre, ahol alighanem az előbbi tortúrák enyhítésére, diófapáccal festették be a hátamat, azaz sorstársam hátát; jujj, hogy megcsúnyult szegényke! No, de ez még mind semmi, újra lecsiszolták. Aztán egy asztalhoz vittek bennünket. Kedves, piros fejkendős asszonyka fogott kézbe, és bekente lakkal a kis brazilt. Itt találkoztam más társaimmal, akik elmesélték, hogy nemsokára a fürdőbe kerülök. Azt mondták, nézzek csak rájuk: fényesek, csillogók valahányan. Milyen fürdő lehet ez? Az asszonyok valami poliészter-zuhanyt emlegettek.

Egy fiatal férfi rakosgatott fel a szalagra társaimmal együtt: uzsgyi, a zuhany alá. Csak egy pillanatig tartott, míg átszaladtunk alatta, de ez alatt a pillanat alatt olyan szépek lettünk, hogy megérte ennyit szenvedni. Most még egy kicsit megcsiszolgattak bennünket finoman, és viaszos koronggal fényesre dörzsöltek. Azután két fiú megfogott bennünket, egynéhányszor megforgatott: szeget vert a hátunkba, összeillesztett, kifúrta az oldalunkat, ráütött a fenekünkre, talpra állított és azt mondta: kész! Egy óra alatt tíz szekrény állt elő a kisebb nagyobb deszkadarabokból, mármint belőlünk. Liftbe raktak mindnyájunkat, leereszkedtünk a földszintre, ahol megint fúrtak-faragtak, ajtót akasztottak ránk és a sarokba állítottak. Három nap múlva közrefogott bennünket két ember, nagyon óvatosan és féltve – ők bántak velünk a legjobban – szépen bezárták az ajtóinkat, gyengéden hullámpapírba csavartak és kivittek az udvarra. Itt kocsira emeltek más bútorokkal együtt. – „Az Alkotmány utcába!” — mondta a kékköpenyes, szemüveges férfi a gépkocsivezetőnek.

Amikor megállt az autó, csak azt hallottam, hogy szörnyű veszekedés és lárma fogad bennünket. Ez az enyém, az a magáé! – Mi ez? Rajtunk osztozkodtak. Az ínamba, azazhogy a párkányomba szállt a bátorságom: inkább a fűrész, mint ők! Be sem vittek az üzletbe, hanem egy másik kocsira emeltek és meg sem álltunk Nádorvárosig. Egy szép, új ház első emeleti lakásába vittek fel társaimmal együtt.

A szobát szépen kitakarították, gyönyörű szőnyegeket vettek – gondolom: tiszteletünkre. A háziasszony szemében könny csillogott: „Végre, csakhogy ez is megvan. Apu a szekrényeket oda állítjuk, a toalettet ide az ablakok közé.”

Este, amikor már mindnyájan pihenni tértek az új ágyakba, én is nekidőltem a falnak és felsóhajtottam: Érdemes volt ennyit szenvedni, boldogságot szereztem a fiataloknak.

Elmondta egy vadonatúj szekrény. Feljegyezte…

„Ödenburger Rübenzuckerfabrik Theodor Offermann & Co.” Ezen a néven alapították 1879-ben Offermann Tódor és társai (bár a nevében Sopron szerepelt) a petőházi répacukorgyárat, amely az évtizedek alatt egy sor névváltoztatáson ment át, mígnem a Magyar Cukor Zrt. 2007. november végén bejelentette: bezárja a Petőházi Cukorgyárat. Két évre rá a hasznosítható berendezéseket leszerelték és elszállították, csak a két cukorsiló maradt, egy darabig (talán esztendeig) cukorraktárnak és csomagolónak használták a gyárat… Az internetről tudható, hogy a gyár egykori dolgozói 2013-ban létrehozták a Petőházi Cukoripari és Helytörténeti Gyűjtemény Közhasznú Alapítványt, az pedig a cukormúzeumot a petőházi közösségi házban…

Amikor az alábbi riport 1960. október 27-én megjelent, még senki sem gondolta, ötven év sem telik bele, és már csak ipartörténeti emlék lesz az ország egyik jeles cukorgyára.

«A cukorfőző ácsmester

Ez éppen olyan hihetetlenül hangzik, mint például Horváth Ferenc kazánkovács és ékszerész, vagy Szabó Sándor ipartestületi molnár és önkéntes tűzoltó. Pedig nincs ebben semmi különös: Megyeri József, a Petőházi Cukorgyár dolgozója cukorfőző és ácsmester, vagy ahogy tetszik: ácsmester és cukorfőző. Középtermetű és középkorú ember áll a cukorgyár egyik vákuum-főzője mellett. Most közelebb megy az „emeletes fazékhoz”, babrál valamit a csapoknál, és ni csak: sűrű, barna massza folyik az odatartott üveglapra. Melasz az, a javából. – A fehérruhás férfi az ablak felé fordítja az üveglapot, vizsgálgatja egy csöppet, majd visszateszi a „fazék” oldalára akasztott edénybe.

Az egykori Petőházi Cukorgyár a vonat ablakából 2019-ben.

– Miért választotta foglalkozásul éppen ezt a két, rokonnak egyáltalán nem mondható szakmát? – kérdezem Megyeri Józsefet.

– Az igaz, hogy az ácsmesterség nem rokonszakma a cukorfőzéssel, de van egy jó magyar közmondás, hogy a szükség törvényt bont. Eredeti mesterségem a cukorfőző. De a cukrosok idénye csak féléves: ősztől tavaszig tart. Miből éljen az ember tavasztól őszig? Akkor is kérnek kenyeret a gyerekek! Hát párosítottam, és így lettem én ács a cukorfőzés mellett.

– Egy pillanat, meg kell néznem a cukrot, mert úgy látom, nemsokára kész lesz! – szalad a vákuum-főzőhöz. Egy kis masszát csorgat megint az üveglapra, a világosság felé tartja:

– Még nem jó! Nagyon kell ám ügyelni a masszára. Ez éppen olyan állás, mint a katonai őrség háborúban. Figyelni kell. Ezt a figyelést és állandó kémlelődést még inaskoromban szoktam meg. Nem úgy tanították akkor a fiatalokat a mesterségre, mint most. Tanították, ezt mondtam! Nem, nem tanították, egyáltalán. A gyerek, mint jó magam is, az iskolából került ide a gyárba a mesterhez. Hát, ha valaki mester, attól áltálában mesterséget szokás tanulni. A mester meg tanítani szokott, legalábbis így írták meg a nagykönyvben. Csináltam én mindent, csak nem tanultam. Cukormintákkal szaladgáltam a technikushoz, festéket hoztam a géphez.

Hogyan kell főzni a cukrot? – ezt nagyon nehezen tanultam meg. Az öreg rettentő mód féltette a tudását. „Hogyisne, hogy ez a tacskó megtanulja, s engemet meg az utcára tegyenek: a fiatal mindig jobb munkaerő.” Elég az hozzá, sokat kellett kémkednem, míg végre azt mondhattam három év után: én is tudok cukrot főzni…

– És az ácsmesterség?

– Azzal már könnyebben boldogultam, mert otthon, a szüleim házánál mindig a faragáson meg a fúráson járt az eszem és a kezem is. A hajlam megvolt – és nem dicsekvésből mondom –, az ügyesség is; erőt kellett gyűjteni hozzá.

– Azt bizony gyűjtött jócskán, Megyeri bátyám – szólok közbe csak úgy csendesen.

– De pénzt, azt sajnos, nem tudtam!

– Milyen élményben volt része eddigi „pályafutásán”? Olyant gondolok, ami a cukorfőzéssel összefügg…

– Még most is kisért a dolog, pedig jó néhány éve történt. Fiatal emberként – melyik legény nem ilyen – szerettem a lányok után leskelődni. (Csak a feleségem meg ne tudja!) Egy ilyen alkalommal történt, szolgálat közben, amint éppen nagyban utána bámultam egy kislánynak – csinos volt az istenadta –, négyszázötven mázsa cukor bekeményedett. Tavasszal volt, és legnagyobb szerencsémre, az utolsó főzés is. Volt időm és lehetőségem legőzölni, ez volt a szerencsém. Mert különben, ha menetközben történik ugyanez, óriási kárt okozott volna…

– De most már, megbocsásson, befejezzük a beszélgetést, nagyon sustorog a „fazék”.

No, ha ez a hatalmas robaj, ami itt van „csak” sustorgás, milyen lehet a zaj.»

(Mindkét írás az 1957-ben alapított Kisalföld című megyei napilapban jelent meg.)