Az újságíró archívumából: Hangok, emlékek, fények

Ahogy múlnak az évek, úgy lesznek egyre kedvesebbek szerzője számára a sok évtizedes, megsárgult újságpapírra nyomtatott sorok, gondolatok. Már csak azért is, mert sok, érdekes esemény emlékét, és olyan kedves személyek gondolatait őrzik, akik (hja, kérem, véges az élet) már nincsenek köztünk, ám az egykoron készült pillanatkép máig élő. Mint például az a gyors portré, amely 1961. január 8-án jelent meg a „Kisalföld” megyei lapban, ahol pályakezdő időszakát töltötte az azóta őszbe csavarodott üstökű szerző. (Nyitó kép: telefonközpont – pusztán illusztráció; foto: www.flickriver.com)

«Tessék, építőipari vállalat! Igen, rögtön kapcsolom!

– Halló! A 24-es melléket? Egy pillanat!

– Kérem, várjon egy pillanatig, foglalt a vonal!

Intelligens, nagyon udvarias hang ez. Aki a Győr-Sopron megyei Építőipari Vállalatot hívja, ezzel a hanggal találkozik. A telefonközpontos, milyen kedves, de többet már nincs idő gondolni róla, mert jelentkezik a hívott fél…

De az automata kerekei tovább kattognak, kerregnek, zörögnek a telefonközpont kis szobájában. Az élet dobol itt, jelzőlámpák piros és fehér fénye villog ütemesen: gyerünk, tovább, szabad az út, lehet kapcsolni. Egy őszülő hajú, kék köpenyes férfi ül a szobácskában, Pálmai Pál, a telefonközpontos. Szinte rá sem néz a hatalmas épület parányi szívére, a kapcsolótáblára, csak tartja a billentyűkön a kezét, vonalat ad és összekapcsol: a 12–54 et a 38–21 7-es mellékével, Budapest 885–736-ot a 33-as mellékkel, és így tovább. Az ütőéren van a keze, érzi minden moccanását, hallja minden kis neszét. És a telefon-zsinórokkal, a drótokkal messze hall, túl a hatalmas épület falain, túl a városon, az országon.

A telefon drótjai elnyúlnak mindenüvé, és ő mindenről tudomást szerez, mert hallja, érzi, tudja, hogy mi történik körülötte.

– Halló, itt építőipar! Igen, kapcsolom a műszakot!

Keze villámgyorsan végigfut a billentyűkön, megnyom kettőt és kisujjával máris összekötötte a várost a házzal. Sok tanulás, gyakorlás kellett ahhoz, hogy így, látatlanban tudjon dolgozni, hogy a napi néhány ezer kapcsolást, hívást továbbítani tudja a testbe. És mennyi akarat! Pesten tanult, az intézetben, ahogy ő mondta: halott automatán. Csak a tanárja szavát hallotta, és így nehéz volt a kapcsolás. Az automata nem élt, mint ez, az süket volt. De megtanulta a mesterségét, mert akarta.

– Tessék, központ! Jó napot kívánok! Igen, rögtön megkeresem!

Egy pillanatig sem nyugszik a kagyló a helyén. A kis piros meg fehér lámpácskák fénye táncot jár, követelőzően villog, de nem sokáig, mert a központos kapcsol…

– Halló, Sopron, adom a főmérnök szaktársat.

Pálmai Pál ötvennégy éves. Ezelőtt öt évvel három óra alatt tanulta meg, csak úgy hallásból – a felesége olvasta fel neki – a házi központ összes számát. És öt év alatt megtanulta a városnak is mintegy hat–hétszáz négyjegyű hívószámát, Sopron, Budapest, Pozsony számai sem ismeretlenek előtte, sokra emlékszik közülük. És ha netán mégis valamelyik nem jutna az eszébe, akkor fellapozza a hatalmas rajzlapokra. 7–8 centis betűkkel írt „telefonkönyvét”, ahová berajzolta tussal a számokat. De erre ritkán van szükség! Ha ma mondanak neki valamit, hogy ezt és ezt a számot három nap múlva hívja vissza, nem felejti el.

– Halló, Győr megyei Építőipar! Kapcsolom Lovas elvtársat. Tudja mindig hogy ki kit hiv, neki a hang jelenti a nevet. Legtöbbször nem is sejti, hogy milyen az illető, de a hangját jól megjegyezte, és ha még egyszer jelentkezik, akkor már ismerősként üdvözli. Csak egy-egy körvonalat és egy-egy elmosódott színt lát a belépőből, és máris mondja a nevét: ez Schein László.

És délután fehér botjával tapogatózva leballag a lépcsőn, búcsút int a portásnak, és hazatér. Otthon a szerető élettársa gondoskodása, a kedves rádió zenéje és a fészekből kirepült gyerekek levelei várják.

Néha el-elgondolkozik az életéről. Eszébe jut, már megenyhült fájdalommal, az a szörnyű éjszaka Pápán, 1944-ben, amikor a szeme világát csaknem teljesen elvette a bombarobbanás. Szörnyű fény volt az, s most szelíd kis fények maradtak körülötte. A kapcsolótábla fényei, meg egy-egy folt az élet színeiből.

Szegény maradt a szem, de gazdag melegség cseng abban a hangban, ahogy mindenütt szólítják Pali bácsit, a telefonközpontost.»