Sorsomnak köszönhetően az időnként meglehetősen különleges, egyedülálló találkozások és beszélgetések között előfordul, hogy az újságíró nem éri el az interjúra kiszemelt személyt. Így jártam Helmut Schmidttel, az európai szociáldemokrácia igen nagyra becsült személyiségével, a Német Szövetségi Köztársaság háromszoros kancellárjával, aki már „csak” különösen aktív nyugdíjasként jött Budapestre 1991 szeptemberében az Európa-mozgalom nemzetközi kongresszusára. Ez alkalommal jelent meg a következő két írásom az akkoriban az egyik vezető napilapként ismert, ám néhány évfolyam után (összeesküvésnek is nevezhető körülmények között) megszűnt Mai Napban. (A nyitó képhez: a felvételt ma a külügyminisztérium archívuma őrzi.) Az 1991. szeptember 27-i cikk:
«Ma és holnap „Európa fővárosa” Budapest, ugyanis a magyar metropolis ad otthont az Európa-mozgalom nemzetközi kongresszusának. A Parlamentben ma kezdődő tanácskozás, amelyet a nemzetközi Európa-mozgalom annak magyar tanácsával közösen rendez, az Egyesítsétek Európát, építsétek föl jövőjét mottó jegyében zajlik.
A tanácskozásra a többi között Budapestre várják Valéry Giscard d’Estaing volt francia államfőt, az Európa-mozgalom elnökét, Catherine Lalumiére asszonyt, az Európa Tanács főtitkárát, Ruud Lubberst, az Európa Tanács elnökét, holland miniszterelnököt, Franz Vranitzky osztrák kormányfőt és Helmut Sehmidtet, az NSZK volt kancellárját.
Hamburgi munkatársainktól tudható: mindenhová elkísérik a 72. esztendejében járó, nemzetközi tekintélyű szociáldemokrata politikust, Helmut Schmidtet a német biztonsági szolgálat emberei. Az egykori német szövetségi kancellár (1974 tavaszától 1982 őszéig kétszer töltötte be a kormányfői posztot, annak előtte Willy Brandt kancellár két kabinetjében ő volt a védelmi, majd a pénzügyminiszter) a szövetségi köztársaság egyik legveszélyeztetettebb személyisége. Az este a Malév 523-as járatával Majna-Frankfurtból némi késéssel érkezett Budapestre.
Az Európa-mozgalom kongresszusának különösen fontos személyiségként kezelt részvevője, Schmidt exkancellár szállodai szobájában még éjfélkor is égett az íróasztallámpa: szerfölött alapos és igényes ember lévén, mai konferencia-felszólalásán végezte – mint kíséretétől megtudhattuk – az utolsó simításokat.»
És a másik írás a Mai Nap 1991. szeptember 29-i számából:
«Öreg vagyok már – hárította el az interjúért, nyilatkozatért hozzá forduló újságírókat – tévéseket, hírügynökségi tudósítókat egyaránt – a szociáldemokrata mozgalom kiemelkedő személyisége, az egykori német kancellár, Helmut Schmidt. Még kortársával, a magyar külpolitikai újságírók tanítómesterével és doyenjével, Polgár Dénessel sem tett kivételt, holott miniszter és kancellár korából kiváló személyes kapcsolatot ápolhatott az MTI egykori bonni tudósítójával, A Hét (a mai olvasó tájékoztatására: egykori, szerfölött kedvelt, nézett, kiemelkedő igényességgel szerkesztett politikai tévéműsor) alapító főszerkesztőjével. – A Parlamentben dolgozó magyar és külföldi újságírók egymásnak panaszkodtak: mintha összeesküdtek volna a nagy nevű potentátok, nem óhajtottak nyilatkozni.
Az Európa-mozgalom budapesti kongresszusára érkezett Schmidttől, aki országirányító politikusi pályafutását befejezvén, félszívvel lapszerkesztő-újságíró lett (a hamburgi Die Zeitnél társkiadó), legszívesebben azt tudakoltam volna meg, hogy mire alapozta éppen két esztendővel ezelőtti borúlátását. A volt kancellár 1989. szeptember végén ugyanis kizárta annak lehetőségét, hogy a németek akár a következő évszázad első évtizedeiben újra egy fedél alatt élhetnének. Elvállalta volna viszont a Modrow vezette akkori keletnémet kormány tanácsadói tisztét…
Komoly, mélyenszántó gondolatokat fölvető és elemző eszmefuttatás helyett kénytelen voltam egy apró, korántsem érdektelen Schmidt-sztorival megelégedni, amit az exkancellár egyik „árnyéka” mondott el. A már nem aktív politikus Helmut Schmidtnek továbbra is kijár a személyes védelem. Állandóan két biztonsági ember kíséri az otthon általában Bonn és Hamburg között ingázó, külföldre is gyakran utazó férfiút.
Kik törnek a 72 esztendős Schmidt biztonságára? Terroristák netán? – kérdeztem a testőrét. „Dehogy, inkább őrültek és megszállottak, olyanok, mint akik nyomorékká tették Schäuble belügyminisztert, és majdnem meggyilkolták Lafontaine szociáldemokrata vezetőt. Holott képzelheti, őket is védték.”
Schmidtet már csak azért is megilleti a fokozott védelem, mert a szíve időnként rendetlenkedik; tíz év óta szívritmus-szabályozóval él, nem tesz jót neki a hirtelen ijedség, túlzott idegi megterhelés.
Mint például az olyan eset, ami már jó pár esztendővel ezelőtt történt: egy férfi mindenáron azt akarta bebizonyítani, hogy ő Helmut Schmidt fia. (Tudvalevő, hogy az ex- kancellárnak lánya van csupán.) Az amerikai állampolgárságú fickó – később kiderült, hogy súlyos személyiségzavara van –, azért akarta magát Schmidt fiává kikiáltani, hogy benősülhessen az amerikai elnököt is adó Kennedy famíliába. Schmidt környezete hiába próbálta lebeszélni a férfit a fantáziája szülte rögeszméjéről, az nem nyugodott. Egy szép napon benzinnel öntötte föl a politikus irodájához vezető folyosót. A tragédiát az utolsó pillanatban sikerült megelőzni. Akkor a német szervek kiutasították az országból, egy időre visszatért Amerikába, majd Spanyolországban tűnt föl. Angoltanárként dolgozott, és egy tantestületi vita hevében megölte az egyik szerfölött csinos kolléganőjét. Gondolható, hogy azóta sincs szabadlábon.
„Az ilyen esetek megelőzésére járunk lépten-nyomon Schmidt úrral” – fejezte be sztoriját az „árnyék”.
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)